- Miután áttelepültél Magyarországra, mi késztetett arra, hogy cicamentéssel foglalkozzál?
- Újságíróként nagyon szeretem a szakmámat, de elég hamar rájöttem arra, hogy nekem ez nem elég. Az önkéntesség hosszú évekig fontos szerepet játszott az életemben, az érdeklődésem azonban egy idő után a legkiszolgáltatottabb réteg, a gazdátlan állatok felé fordult. Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó: szeretek odaállni a reménytelennel tűnő ügyek mellé. Igaz, ott nincs is túl nagy tolongás.
- Hogyan ismerkedtél meg a többi bajai cicamentővel?
- Hat évvel ezelőtt örökbe fogadtunk egy cicát, Pötyit, így ismertem meg a bajai cicamentőket. Az együttműködésünk azonban nem kezdődött akkor rögtön. Másfél évvel később beköltözött a családunkba Janka is, az én csodaszép ezüstcirmosom, és utána már állandó kapcsolatban maradtam a cicás lányokkal. Előbb csak segítettem itt-ott, majd azon kaptam magam, hogy lelkesen megyek velük terepre, és tanulok meg olyan, addig számomra teljesen ismeretlen dolgokat, mint műtét utáni varrat kiszedése, atkás fülecske tisztítása, infúzió fecskendezése bőr alá, tabletta beadása vagy épp oltás beszúrása, hogy a cukros sebkezelést már akár ne is említsem! Mindezeket eleinte némileg remegő kézzel és kiszáradt torokkal végeztem, aztán egyre magabiztosabban, mert remek tanítóim voltak. A cicamentő lányok több éves tapasztalatukból igyekeztek átadni, amit csak tudtak, és persze folyamatosan figyeljük az állatorvosok munkáját is, elfogadva az iránymutatásukat.
- A kóbor állatok helyzete Romániában gyalázatos, de talán Magyarországon sem olyan rózsás a helyzet. Mit tudnál erről mesélni?
- A kóbor állatok helyzete ebben az országban is elkeserítő, és ez sajnos leginkább az embereken múlik. Illetve: teljes mértékben az emberek hibája. Az állat sosem hibás semmiért. Az emberek hozzáállása szörnyű, mi napi szinten szembesülünk az ostobaság és a sötétség irtózatos mélységű bugyraival. Úgy tapasztalom: az emberek döntő többsége gyakorlatilag bármivel kapcsolatban hajlandó elfogadni a fejlődést és a haladást, az állatokkal való bánásmódban azonban nem hajlandók változtatni. Szilárdan tartja magát a meggyőződés, hogy az állat a gazda tulajdona (vagyontárgy), amivel bármit megtehet. És a legtöbb esetben sajnos meg is teszi…
- A kóbor állatok számának csökkentése csakis az ivartalanítással érhető el. Ott miért nem ivartalanítják az állatokat, mi erről a tapasztalatod?
- Nagyon ritkán vannak optimista pillanataink: ilyenkor a kolléganőim felidézik, hogy amikor kb. hat évvel ezelőtt elkezdték a mentési munkát, sokkal nehezebb volt elfogadtatni az emberekkel az ivartalanítást, és ahhoz képest most jobb a helyzet. Jónak viszont nem nevezhetjük. Nyilván, aki eljut odáig, hogy mentett állatot szeretne örökbe fogadni, az általában tisztában van vele, hogy mi vagy csak ivartalanított macskát adunk örökbe, vagy ha ehhez még túl fiatal az állat, akkor később a gazdi kötelessége az ivartalanítás, amit mi ellenőrzünk is, és ezt szerződésben rögzítjük. Persze, az is előfordult, hogy ezt kijátszották, és a fiatalon, ivarosan örökbe fogadott kandúrt sosem műttették meg, a hívásainkra pedig nem válaszoltak. Ilyenkor sajnos tehetetlenek vagyunk. Szerintem egyébként két dolog miatt okoz problémát az állattartók többségének az ivartalanítás. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem olcsó orvosi beavatkozás, bár tegyük hozzá: az emberek többsége ennek az összegnek a többszörösét költi el havonta hiábavalóságokra, de azt rendjén valónak tartja, az állatra azonban nem szeret áldozni. Másik ok az emberi pökhendiség: neki ugyan senki meg ne merje mondani, hogyan bánjon az állatával! Rengeteg türelem, elszántság, higgadtság kell ahhoz, hogy ezeket az embereket megpróbáljuk meggyőzni arról, hogy helytelenül gondolkodnak, és az ivartalanítással nem csak a saját macskájuk egészségéért tesznek sokat, de a teljes macskapopulációért is. Ez már globális gondolkodás, és sajnos, erre a társadalom nagyobbik része nem képes.
- Szélmalomharcnak tűnik a kóbor állatok védelme. Miért végzed mégis?
- Évek óta benne vagyok. Nagyon sokszor éreztem azt, hogy kész, nem bírom, kiszállok, abbahagyom, mert ebbe előbb-utóbb beleroppan a lelkem. Aztán történik valami, jön egy hívás, és meglátok egy magára hagyott, félszemű, koszlott, bolhás, csontsovány macskát. És tudom, hogy előbb-utóbb elindulunk érte a kolléganőkkel, és mindent megteszünk azért, hogy boldog, egészséges, gazdis cica legyen belőle. Négy saját cicám van: a már említett kettőn kívül a családunkhoz tartozik még Micuska, aki számomra a világ legtündéribb és legokosabb terápiás cicája, és bár utána már úgy gondoltuk, hogy itt megállunk az örökbe fogadással, végül az élet úgy hozta, hogy márciusban, épp a vírushelyzet kitörésekor beköltözött hozzánk Grey hercegúrfi. Ők négyen állandóan motiválnak. Nagyon szeretném, ha minden macskának olyan jó dolga lenne, mint nekik, ha minden macska annyi szeretetet és gondoskodást kapna, mint ők. Persze, sietek hozzátenni, hogy ők ezt bőven meg is hálálják, rengeteg szeretetet adnak. Én csak nevetek, ha olyat hallok, hogy a macska közönyös állat, és nem ragaszkodik a gazdájához. Tény, hogy sokkal visszafogottabbak és kifinomultabbak a módszerei, mint például a kutyának, de ettől még ezerféleképpen ki tudja fejezni a szeretetét, csak értő figyelem kell hozzá.
- Rengeteg mentett cica várja az álomgazdit a házatokban. Most hányan vannak? Mit jelent a napi gondozásuk?
- Abban a viszonylag szerencsés helyzetben vagyok, hogy a lakásunkhoz tartozik egy mosókonyha is. Ezt jó ideig semmire sem használtuk, aztán elkezdett egyfajta menhelyként szolgálni. Előbb csak egy-két, műtét után lábadozó cicát helyeztünk el itt, de elég gyorsan átalakult állandó főhadiszállássá, és az utóbbi években alig volt néhány olyan hét az életemben, amikor üresen, macska nélkül állt a mosókonyhám. Volt olyan időszak, hogy egyetlen cica lakta, de olyan is, hogy tizenketten kaptak ott menedéket, ami persze a fertőzésveszély miatt nagyon kockázatos, ezért igyekszünk is kerülni az ilyen kényszerhelyzeteket. Átlagban el lehet mondani, hogy kb. négy-öt gazdátlan macskáról gondoskodom állandóan. A napi gondozásuk azt jelenti, hogy mindig egy kicsit korábban kelek, mint egyébként tenném, mert a cicákat el kell látni. Friss víz, táp és alomtakarítás reggel és este: ez az alap. Ehhez jöhet még a betegápolás, gondozás, ha egyikük (vagy egyszerre többen is) épp ezt igénylik, de gyakori, hogy állatorvoshoz is kell vinni őket. Persze, nagyon fontos aspektusa a gondozásnak a szelídítés, szocializáció is, hiszen egy kedves, kezes, dorombolós cica kelendőbb, mint egy mufurc. Ezen kívül még fogadni kell a gazdi-jelölteket, akik esetleg érdeklődnek egyik vagy másik védencem iránt: ezt szívesen tesszük, amennyiben úgy látjuk, hogy érdemes rá az ember. Sajnos, kénytelenek vagyunk nagyon megszűrni a jelentkezőket.
- Zárjuk egy kedves vagy humoros történettel ezt a szomorú témát.
- Napok óta töröm a fejem kedves vagy vicces történeten, és sajnos rá kell jönnöm, hogy alig vannak ilyen emlékeim ehhez a tevékenységhez kapcsolódva. Sokkal inkább eszembe jutnak olyan helyzetek, amikor a kétségbeesés szélén állva azon töprengtem, mit kezdjek este 8 órakor az épp hozzám behozott, szilánkosra tört állkapcsú és kifolyt szemű csatakandúrral, hogy kibírja az éjszakát, mire reggel eljutunk vele orvoshoz. Vagy amikor tavaly egy szép őszi reggelen a szomszédasszony azzal csengetett fel a kapucsengőnkön, hogy jöjjek azonnal, mert valaki egy dobozban a kapuban hagyott nekem egy kismacskát (egészen konkrétan a nevemet is ráírták a dobozra, hogy minden tévedést kizárjanak). Az egyik legfrissebb élményem pedig Professzor, akinek az egyik hátsó lábát egy sajnálatos baleset folytán amputálni kellett, de hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a sebe szétnyílt, ezért heteken át kezeltem cukorral, no meg sok türelemmel és szeretettel, míg meggyógyult, és nagy boldogság nekem, hogy ő most karácsonyra gazdihoz költözik. Ilyenkor azért egy picit visszatér az emberiségbe vetett hitem – de sajnos, ez nem szokott túl sokáig tartani. Közhelyesnek tűnhet, de keserves tapasztalat: minél több állatot mentünk meg, annál rosszabb véleménnyel leszünk az emberekről.