Európában egyedi emlékművet avatnak Nagyajtán az önégetéssel tiltakozóknak

Moyses Márton emlékére

BENKŐ LEVENTE – LÖNHÁRT TAMÁS

Brassóban a Román Kommunista Párt székháza előtt 1970. február 13-án egy nagyajtai magyar fiatalember benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát, így tiltakozva a kommunista diktatúra ellen. A román politikai rendőrség, vagyis a Securitate megfigyelése alatt álló fiatalember három hónapi szenvedés után, május 15-én belehalt sebeibe. A fiatalember az az egykori kolozsvári egyetemi hallgató, Moyses Márton volt, aki a lengyel Ryszard Siwiecet¹, a cseh Jan Palachot² és a budapesti, szintén magyar Bauer Sándort³ követte, a román Liviu Babeşt⁴ pedig megelőzte az önkéntes tűzhalálban. Moyses Márton tette annak idején sokkolta a vidéket, de Siwieccel, Palachhal, Bauerrel, illetve Babeşsel ellentétben halálhíre nem járta be a nagyvilágot. Moyses Márton tragédiájának gyökerei a szovjet csapatoknak a magyar forradalom vérbefojtására 1956. november 4-én hajnalban indított támadásában keresendők.

Moyses Márton tragédiája majdnem azonos, és szorosan összefügg a lengyel Ryszard Siwiecével, a cseh Jan Palachéval és a budapesti Bauer Sándoréval. Siwiec, a lengyel könyvelő volt az, aki 1968. szeptember 8-án a szovjet megszállás alatti keleti kommunista blokk országaiban elsőként gyújtotta fel önmagát a szovjet (kommunista) önkény elleni tiltakozásul. Palach, a prágai Károly Egyetem hallgatója, 1969. január 16-án, a Vencel téren Siwiechez hasonlóan buddhista szerzetes módjára benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát, ekképpen tiltakozva az ellen, hogy 1968 augusztusában a Szovjetunió és a Varsói Szerződés többi államának katonai csapatai megszállták hazáját, és vérbe fojtották a reformtörekvéseket. Mint ismert, Románia csapatai nem vettek részt a Csehszlovákiai beavatkozásban.

Mindössze néhány nap múlva Budapesten Bauer Sándor követte Palachot. A krónika szerint a fiút nem vették fel az egyik budapesti jó nevű szakiskolába, mert az ő helye a párttitkár fiának kellett. A 17 éves Bauer kamaszfejjel képtelen volt feldolgozni, hogy a hivatalosan hirdetett egyenlőség és esélyegyenlőség a valóságban mégsem létezik, s noha a világ szabadságról beszél, ő csak szolgai alázattal érvényesülhet, már amennyire teheti. Következésképpen Bauer Sándor 1969. január 20-án bevillamosozott a Kálvin térre, és miután benzinnel lelocsolta magát, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén fellobbantotta tiltakozásának eleven fáklyáját. Egy év múlva, mert nem bírta tovább a rákényszerített elszigetelődést és esélytelenséget, Moyses Márton tett hasonlót Brassóban. 1989-ben a brassói Liviu Cornel Babeş követte őket Brassó-Pojánán a Ceauşescu-diktatúra ellen tiltakozva.

Moyses Márton, az egykori kolozsvári bölcsészhallgató drámájának gyökerei az 1956-os magyar forradalomhoz nyúlnak vissza. De nézzük át az előzményeket. Moyses Márton apai ágon a brassói evangélikus szász Moyses, anyai ágon pedig a nagyajtai unitárius székely-magyar Péterffy (Péterfi) családból származott; Moyses Frigyes és Péterffy Piroska négy gyermeke közül harmadikként 1941. április 20-án született Sepsiszentgyörgyön, majd a család az édesanya szülőfalujába, Nagyajtára költözött haza. Az édesapa 1945-ben, az édesanya 1955-ben meghalt, a gyermekek árván maradtak. Az akkor 14 éves Márton és a 11 éves Éva gondozása 23 éves nővérükre, Piroskára hárult. Ehhez az időszakhoz köthető Moyses Mártonnak az első „ellenzéki” fellépése, hiszen midőn húga, Éva el-elkésett az iskolából, Gazdag Miklós tanító kiadta, hogy százszor írja le: „Iskolába reggel 8 órára kell menni”. Moyses Márton azonban ezt másképp látta, és a húga füzetébe beleírta: „A család anyagi nehézség miatt nem tud rendes időben megjelenni. M. M.”⁵ Máskor pedig – egykori játszótársai szerint – „röpcédulákat” gyártottak és szórtak el, amelyeken az állt, hogy: „Legyen vége a szovjeturalomnak!”, „Miért nem jó a gép, ha nem orosz?”, „Le a kommunizmussal!”, s hogy „A kosztromai tehén adhat sok tejet, de nálunk megdöglik”.⁶ Igazi gyermekek voltak, s talán kuncogtak, hogy kifigurázzák mindazt, amit azokban az időkben Európának ezen a szegletén a nép fejébe sulykoltak… Pedig – a gyermekkori egyik legjobb pajtás, Fekete Sándor emlékei szerint – Moyses Márton nem ellenezte magát az eszmét, és többször is mondogatta: „Te Sanyi, nem ezek a kommunisták! Én vagyok kommunista, mert én a népért akarok tenni!”⁷ Egykori iskolatársai szerint Moyses Márton imádta az irodalmat, rengeteget olvasott, verseket írt, de ezekkel nem dicsekedett, nem hivalkodott, nem szeretett verseivel fellépni sem iskolai eseményeken, sem máshol, nyilvánosan sem adta elő költeményeit, ilyen szempontból zárkózott típus volt.

Aztán elérkezett az 1956. esztendő. A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956. február végi, XX. kongresszusa nyomán Romániában is mintha elindult volna valami enyhe, bátortalan, de mégiscsak változásféleség. A szavak szintjén legalábbis. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy 1956 tavaszától, de inkább nyárelejétől kezdődően a romániai magyar kommunista lapok – Előre, Vörös Zászló – a kötelező pártos anyagok mellett olyasmikről is kezdtek írni, mint például az élet- és munkakörülmények, amelyek miatt éppen a népi demokrácia legfőbb értékének kikiáltott ember szenved; a gyűlések fanyelvűek, érthetetlenek, az úgynevezett jólétet biztosító rendszer súlyos ellátási gondokkal küszködik, egyes néptanácselnökök pedig valóságos kiskirályok. Lehetetlen volt észre nem venni a magyar kultúra egyes újdonságait bemutató, magyarországi élményeket taglaló, egyszóval az addig hermetikusan elzárt anyaországot ismét képbe hozó írásokat; vagy például a választékos magyar nyelvhasználatot szorgalmazó, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, Arany János (1817–1822) nagyszalontai múzeuma rendbetételét szorgalmazó, vagy a legnagyobb székelyként számon tartott kiváló író és néprajzi gyűjtő Orbán Balázs (1829–1890) gyom által felvetett, elhanyagolt sírjának rendbetételéről hírt adó cikkeket. Akkoriban valósággal szenzációszámba mentek azok a cikkek is, amelyek a kolozsvári agrártudományi főiskola magyar tagozatának újraindításáról, az oktatási minisztériumban pedig kisebbségi vezérigazgatóság létrehozásáról szóltak. Egészen bizonyos, hogy mindezek a hírek közszájon forogtak, hiszen ehhez maga a párt sajtója biztosította a széleskörű nyilvánosságot.

FOLYTATJUK

¹ Siwiec, Ryszard (1909–1968) lengyel könyvelő. A prágai tavaszt eltipró szovjet katonai beavatkozás elleni tiltakozásként 1968. szeptember 8-án Varsóban, egy stadionban 100 ezer néző előtt felgyújtotta magát; négy nap múlva elhunyt.
² Palach, Jan (1948–1969) cseh egyetemi hallgató. A prágai tavaszt eltipró szovjet katonai beavatkozás elleni tiltakozásként 1969. január 16-án a prágai Vencel téren felgyújtotta magát, három nap múlva belehalt sebeibe. 
³ Bauer Sándor (1952–1969) magyar autószerelő-tanuló. Az emberi jogok eltiprása és a kommunista önkény elleni tiltakozásaként 1969. január 20-án Budapesten felgyújtotta magát; három nap múlva belehalt sérüléseibe. 
⁴ Babeș, Liviu Cornel (1942–1989) brassói villanyszerelő és műkedvelő festő 1989. március 2-án gyújtotta fel magát a brassópojánai sípályán a romániai kommunizmus ellen tiltakozva. Aznap belehalt sebeibe.
⁵ Benkő Levente interjúja Moyses Márton testvérével, Moyses Évával, 1999. A hangfelvétel Benkő Levente tulajdonában.
⁶ Benkő Levente interjúja Moyses Márton gyermekkori barátjával, Bartha Lajos zeneművésszel, 2000. A hangfelvétel Benkő Levente tulajdonában.
⁷ Benkő Levente interjúja Moyses Márton gyermekkori barátjával, Fekete Sándorral, 2000. A hangfelvétel Benkő Levente tulajdonában.