Az ovi hirdetőfalát nap mint nap újabb és újabb vidám anyukás rajzok és kézimunkák lepték el.
Nézd, Anya, ez vagy te, látod, lerajzoltalak. Lila és piros a ruhád és szép fekete a hajad. Igaz, a rajzon kicsit hosszabb, de nem baj. És nézd – megszámolhatom – hány napocskát rajzoltam? Tudod miért? Mert te nagyon szereted a meleget, s napocska jó melegen süt, s akkor te boldog vagy – magyarázta Matyi az egyik alkotását. Én meg mosolyogtam magamban, hogy milyen jól sikerült megragadnia a lényeget.
Az ovisok anyák napi kis ajándéka egy képeslapszerű kártya volt, amit a kismanók aranyköpései alapján töltöttek ki az óvónénik, s olyan titkokra derült fény, mint például az, hogy mi az én anyukám kedvenc tevékenysége (tanítás), mit szeretek én anyával együtt (biciklizni és olvasni), minek örül az anyukám (ha velem játszik), miben a legjobb az anyukám (főzés?!), illetve az, hogy anyukámban azt szeretem, hogy nagyon szeret.
A kis énekes-verses összeállítás után csak amúgy olvadoztak az anyukák a kártyákat olvasgatva. Kevés szem maradt ám szárazon.
Az ovis ünnepélyre a botanikus kertben került sor, ahova csak Anya és a nagylegény mehetett. Apa kissé elszomorodott, amikor megtudta, hogy kimarad a buliból, de Matyi megvigasztalta: Apa, sajnálom, de pénteken csak Anyával megyek a botanikus kertbe, mert ő az anyukám. De ne szomorkodj, ha szeretnéd, majd veled is elmegyek.
A templomi ünnepélyre már Panna is kapott egy rövid kétsoros versrészletet. Kicsi és nagy manó hintázás közben tanulta a verset. A vakációban ugyanis újra alkalmunk nyílt megfeledkezni az időről, lustálkodni, tekeregni, az udvaron játszani. S miközben a gyerekek lábat lógatva hintáztak, anya egyre csak mondta, mondta a versikéket, s mint az a legtöbb esetben lenni szokott, ezúttal is mindketten a másik mondandóját tudták jobban. Talán azért van ez így, mert a tesó versikéjét szavalva kisebb a nyomás.
Végül mindenki számára tiszta volt, hogy hol ér véget a Panna része, melyik a végszó, hogy folytathassa Matyi. De miután megbizonyosodott róla, hogy el tudja mondani, a kicsi csaj megmakacsolta magát, s akármikor elővettük a témát, hogy átismételjük a versikéket, csak annyit mondott: Anya, én majd a templomban mondom! S hiába hallotta, ahogy Matyi többször is elmondja a sajátját, ő nem akarta beadni a derekát.
Nagytesó lévén, a nagylegény felajánlotta: elmondom én a Pannáét is, Anya, úgyis tudom azt is! Mire a kisasszony is vérszemet kapott: Nem mondod, Matyi, az az enyéééém! Pont, mint amikor elveszik egymás játékát!
Elérkezett azonban a főpróba ideje, s ezzel megtört a jég: Matyi, ugye fogod a kezem, és segítesz, hogyha nem tudom? Én kezdem, te azután mondod, jó? De segítsél, jó? Megígérem, hogy én is segítek neked, jó?
Azzal Matyi megölelte, s csak ennyit mondott: Hát perszeeee!
Anyai szívem pedig csordultig telt örömmel.