A félelmetes-gyönyörűséges Vezúv – Pompeji – az ókori romváros
(Borítókép: Panoráma a Vezúv kráterétől. A fotók a szerző felvételei)
„A Vezúv kiszámíthatatlan és legyőzhetetlen – a saját útját járja” – hangzott el a legutolsó, az 1944-es kitörésről helyszíni közvetítést sugárzó amerikai híradóban. Akkor omlott be a kúp teteje – így 200 méterrel alacsonyabb lett –, és tűnt el végleg a tűzhányó évszázadokon át „pöfékelő”, immár csak a korabeli rajzokon látható és a Lacryma Christi del Vesuvio boroscímkén szimbólumként használt füstcsóvája. Habár „az alvó tűzisten” több mint fél évszázada csak csendben „szunnyadozik”, a tudósok és szakemberek a vulkán minden pillanatát figyelik, hiszen egy újabb kitörés több mint négymillió embert sodorna életveszélybe.
Bármilyen veszélyes is, már a rómaiak utat építettek a Vezúvra, hogy könnyebben megmászható és tanulmányozható legyen. Évszázadok óta, a Nápolyba és környékére utazók ki nem hagynák a vezúvi kirándulások és a fentről kínálkozó csodálatos panoráma élményét, annak idején Goethe is többször megmászta, így mi sem mondhattunk le erről az izgalmas kalandról.
Panoráma a Vezúv-tetőről
Néha, a nem éppen dúsgazdag embernek is jólesik elhitetni magával, hogy a költségesebb dolgokat is megengedheti magának. Valószínű, minket is ez az érzés kerített hatalmába, amikor eldöntöttük, hogy a Nápolytól 9 km-re lévő Vezúvot taxival közelítjük meg. Gondolom, hogy Szabolcs fiam – aki néhány évvel ezelőtt már egyszer megtette a vulkán kráteréhez vezető utat – számított arra, hogy Bori meg én úgy jövünk majd vissza a hegyről, mint a cowboy, aki leszáll a lováról és reszket a lába a hosszú út után…ezért úgy egyezkedett a taxissal, hogy nemcsak elvisz odáig, hanem a Vezúv aljában meg is vár, és visszavisz a kényelmes nápolyi szállásunkra… utólag kiderült, hogy jó volt a megérzése!
Türelmetlenül vártam a másnapra tervezett Vezúv „meghódítását”. Éjjel keveset aludtam, féltem, mert időközönként furcsa zúgást hallottam és mozgott a föld alattam… „Jaj, ne légy butus Anyum, tudod, pont alattunk halad el a nápolyi metró!” – nyugtatgatott hajnalban Szabolcs feldagadt szájjal. Szegény fiam, azon az éjszakán ő is „szenvedett”, igaz, nem az általam vélt „földrengéstől”, hanem egy vámpírszúnyog csípésétől. Úgy nézett ki, mint egy hollywoodi filmsztár, akinek szilikont fecskendeztek az ajkába. Hála Bori csodatévő illóolajainak, végül 2-3 óra alatt a lila-fényes diónyi duzzanat visszahúzódott.
Túracipő, turistabot, sapka, a hátitáskában víz… és indulhattunk! A taxis már várt a ház előtt, a reggeli forgalomból kievickélve, egy óra múlva letett a Vezúv lábánál, ahol fejenként 8 euróért felgyalogolhattunk a kráterig. Nehéz út állt előttünk, de azt mondtam, ha térden csúszva is, felérek a csúcsra!
A tűző naptól elcsigázva, néhány nagyobb kanyar után megpihenhettünk egy fedett bódé alatt, ahol narancs- és citromlével vitaminizáltuk magunkat, miközben a lávakőből készült csecsebecséket nézegettük. „Na, én majd megvárlak benneteket itt, amikor visszajösztök!” – mondta Bori, de amint hatni kezdett a vitaminbomba, rögtön meggondolta magát, és újból nekilendültünk a kaptatónak.
Két óriási kanyar, és még kettő után Szabolcs azzal „vigasztalt”, hogy a fele út még hátra van, de csak szívatott, mert néhány lépést követően egyszer csak ott tátongott előttünk a hatalmas kráter. 1167 méter magasságban az ijesztő, félelmetesen gyönyörű látványtól meghatódva, elakadt a szavam és (újból) kicsordult a könnyem. Boldog voltam, hogy ezt a csodát megélhettem, csak azt nem tudtam magamban eldönteni, hogy végül én hódítottam meg a Vezúvot, vagy a Vezúv hódított meg engem?
Vezúv-kráter
A mélyen tátongó kráter – átmérője 650 méter –, a sziklák peremén nyíló virágokkal és az alacsony növésű tűlevelűekkel, a lábad alatt elterülő Nápoly és a környező városok parányinak látszó épületrengetegei, a panoráma el egészen a Sorrentói-öbölig és Capri szigetéig, a messzeségben kéklő Tirrén-tenger és a borsószem nagyságú hajók…csodálatos látvány! Bevallom, azért valahol mélyen ott szunyókált bennem Marcello d’Orta a nápolyi elemisták dolgozataiból összeállított könyvének címéül (is) választott Én, reméljük, megúszom gondolat… én (is) reméltem, megússzuk, hogy nem éppen akkor mérgelődik fel tüzet okádva a vulkán, amikor a tetőn leszünk!
A tűzhányó veszélyesebb zónája a turisták által nem látogatható, oda csak a vulkanológusok mehetnek, de a levegőben így is érezni lehetett a mélyből felszivárgó kénes szagot. A La Cappanuccia kilátó „plastic free” shop- és pihenőházában, a sikeres hegymászás örömére egy pohár, a tűzhányó teraszain termő szőlőből készült Lacryma Christi del Vesuvio vörösborral koccintottunk – értelemszerűen természetbarát pohárral –, szomjúságunkat narancs- és citromlével oltottuk, Borival apró emléktárgyakat és néhány üveg Lacryma Christit vásároltunk… habár Nápolyban minden bevásárlóközpontban kapható volt ennek a „Vezúv-ízű” bornak a fehér és vörös fajtája is, de az emlék kötelez, így a borokat inkább a vulkántető shopjában vettük meg, persze jóval drágábban…aztán Szabolcs cipelhette a hátizsákjában egész úton visszafelé.
A Vezúv a repülőből
A göröngyös úton én apró lyukacsos vulkanikus kövecskéket gyűjtöttem, emlékbe és kézzel fogható bizonyítékául annak, hogy valóban ott voltam a Vezúvon! Az ott készített fényképeimet és a kis videókat azóta is gyönyörködve nézegetem, de a legjobban a repülőből, az égi magasságból lefényképezett félelmetes-gyönyörűséges Vezúv-fotómat szeretem.
Pompeji – az ókori romváros
A Vezúv ma is Európa egyik legveszélyeseb aktív vulkánja, neve óhatatlanul összefonódik Pompeji pusztulásával. A Vezúv kitörésekor Kr. u. 79-ben, a városra zúduló kő és vulkáni hamu a menekülni nem tudó lakosságot betemette. Az első falmaradványokra véletlenül bukkantak rá a Sarno folyó szabályozási munkálatai közben, a 16. század végén.
Az 1748-ban elkezdődött ásatások alkalmával derült ki, hogy a megkövesedett hamuréteg alól az eltemetett város maradványainak hatalmas részét meg lehet menteni, és egyben rekonstruálni lehet a hamu alól kiásott ókori város életét. Idővel, az áldozatok teste körül, a megszilárdult vulkáni hamuban üregek keletkeztek.
Pompeji a romváros bejáratánál
A Giuseppe Fiorelli által – aki 1845-49 között vezette a pompeji ásatásokat – alkalmazott, akkor az újítás erejével ható tudományos módszert – a feltárás során az üregekbe gipszet öntöttek, majd miután megkötött, lebontották a megkeményedett hamuréteget – ma is használják. Ezzel a módszerrel kirajzolódhatott a katasztrófa pillanatában haldokló emberek testtartása, félelemtől eltorzult arckifejezése: kit hogyan ért el a végzet, gondolkodó pozícióban, ágyban fekve, ölelkezve, szeretkezve, álomba merülve.
Pompeji régészeti parkjában sétálni különleges élmény, izgalmas időutazás. A romváros a világörökség része, Olaszország egyik leglátogatottabb turisztikai célpontja, valóságos zarándokhely, ahova a világ minden tájáról érkeznek a látogatók. Sok a látnivaló: piactéri eszközök, szerszámok, gabona- és víztároló agyagedények, bor, olaj, búza vagy hal tárolására használt amforák, kancsók, tálak, pénzérmék, asztalok, oszlopfők, szekerek, köztéri szobormaradványok…minden gondosan üvegfal mögé rejtve. Még a kínjai közt vergődő, valószínűleg kötelékeiből szabadulni akaró kutya testének lenyomatát is látni lehet.
A pompeji falfreskóknak köszönhetően az ókori kertek kedvenc fáiról-virágairól, a házak körüli növénytermesztésről is kialakulhat némi elképzelésünk, de egy amerikai régész kutatásai révén – a megkövesedett hamu és sárlavina által betemetett gyökerek tanulmányozásával –, sikerült rekonstruálni az ókori kertek valódi növényvilágát. Pompeji kertjeit újraültették gabona- és zöldségfélékkel, van szépen gondozott szőlőskert, láttam termő gránátalmafát, fűszer- és gyógynövényes kertet, és vannak udvarbelsőket díszítő üdén zöldellő fafélék…tehát újból van élet a romos kőfalak között.
Gondolkodó pozícióban... pénzérmék, edények
Maria, a Nápolyban megismert idegenvezetőnk megkedvelt bennünket, és szimpátiából ezt a túrát is vállalta velünk. Bő három órán keresztül kísért, de, ahogyan mondani szokás, csak „kutyafuttában” mutatott és magyarázott, hiszen azt az óriási területet egy délelőtt bejárni lehetetlenség. Minket azonban a kíváncsiság késő délutánig ott tartott a napsütötte, felhevült kővárosban. Egésznapos felderítő séta sem elegendő ahhoz, hogy a hatalmas oszlopokkal ellátott házsorokat, teherhordó állatok és szekerek számára kiépített, nagyméretű kőlapokkal burkolt utakat a mélyszántású szekérnyomokkal, a szobrokkal díszített tereket, udvarbelsőket, konyha- és fűtőberendezéseket, fürdőmedencéket, templom-maradványokat, udvari kerteket bejárja az ember.
A kövezett utak két oldalán lévő járdák között elhelyezett nagy kőtömbök azt a célt szolgálták, hogy esőzés idején ne kelljen vízben taposva átkelni egyik oldalról a másikra. A járdákon kőből kifaragott „állomásokat” is építettek, ahova egy kis pihenőre-itatásra kiköthették a vásárba vitt állatokat, vagy a kutyusokat, hogy amíg gazdájuk „üzleti ügyeit” intézi, el ne kódorogjanak.
A romváros kőrengetegében sétálva, jól láthatók a római kori gazdag és szegény családok közötti különbségek. A díszes oszlopok, a színes-díszes padlómozaikok, az antik római kori világról-életről árulkodó belső falak művészi freskói – a jellegzetes pompeji vörös mellett, a sokat használt, igen drága kék szín –, a nagy víztárolók, az apró mozaik-díszítéses fürdőhelyiségek, a hatalmas kiépített gabonatárolók, a pékség a nagy sütőkemencékkel – Maria szerint a mai pizzasütő kemencék ősei –, a fedett sétányokkal kiépített kertek, mind-mind a gazdagok életminőségéről tanúskodnak.
Fenséges, és egyben megborzongató látvány volt a hatalmas, 12 000 férőhelyes amfiteátrum, a római birodalom első amfiteátruma, az ókori véres gladiátorjátékok színhelye. A múzeum-folyosón felfüggesztett plazma tévéken részleteket lehetett látni – különben a YouTube-on is visszanézhető – David Gilmournak, a Pink Floyd gitárosának 2016-ban megtartott két koncertjéből. Megrázó élmény lehetett élőben hallgatni, amint a színes fényjátékkal megvilágított évezredes amfiteátrum ősi csendjében megszólalt David Gilmour zseniális gitármuzsikája!
Pompeji amfiteátrum
Nem tudom, hogy aznap az óriási páratartalom mennyire emelte meg a hőérzetet, de ezt a napot nehezebben bírtam, mint a Vezúvra vezető félnapos túránkat. A baj az volt, hogy hiába vittünk palackozott vizet magunkkal, néhány perc alatt ihatatlanná vált a felforrósodott víz. Árulni pedig sehol sem árultak vizet vagy üdítőt, így csak a véletlenül felfedezett 25 ókori városi kút valamelyikéből meríthettünk vizet, inni és locsolkodni. Habár a fáradságtól és a kínzó hőségtől egyre lassúbb tempóban haladtunk, de, mondhatni, hősiesen viselkedtünk, és az ott töltött rövid idő ellenére, sok érdekességet láttunk: a fórumot Jupiter templomával, a Nero és Caligula diadalíveket, a közigazgatási hivatalok és a gyűlésterem maradványait, a bazilikát, a tragikus költő házát a bejáratánál egy láncra vert kutyát ábrázoló mozaik Cave canem (óvakodj a kutyától!) felirattal.
Továbbá láttuk Vetutius Placidus thermopóliumát, vagyis azt az ókori „falatozót/ gyorséttermet”, ahol a szegényebbek étkeztek, meleg ételt és italt fogyasztottak. Megcsodáltuk az újraültetett szőlős-, gyógynövényes- és konyhafűszeres kerteket, Apolló házát a bejáratot díszítő Apolló-szobor másolatával (az eredeti a Nemzeti Régészeti Múzeumban található) a faun házát, és hosszas sorbaállás után az erotikus falfestményeiről (is) híres bordélyházat…csakhogy a legértékesebb eredeti relikviákat a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban őrzik. De még így is, hogy nem minden régészeti emléket lát(hat)tunk eredeti formában, Pompeji életre szóló élmény volt!
