Beszélgetés Selmeczi Györggyel, a darab rendezőjével
- Hatalmas próbatétel az Aida a kolozsvárinál nagyobb operák számára is. Mi késztette arra, hogy ebbe a kalandba belevágjon?
- Az Aida valóban az opera repertoár egyik legnagyobb kihívása világszerte. Nem is jön létre gyakran, és ha igen, akkor nagyon sok évig kitart a műsoron. Az Aida a Verdi-életművön belül is óriás jelentőségű, mondhatni fordulópont. Verdi művészetének olyan szintézise, amely változatlanul ámulatba ejt minden korban. Bármilyen esztétikai normák, bármilyen esztétikai ideálok jelentek meg a társadalmak életében, ez a mű rendíthetetlenül őrzi értékállóságát.
Óriási esemény tehát minden opera életében, természetesen a miénkben is. Közismert, hogy az Aida négy főszerepe rendkívül nehéz művészileg, fizikailag - minden szempontból. Ez az egyik fő oka annak, hogy nagyon ritkán jön létre. Természetesen az agyonpénzelt nemzetközi operaipar megengedheti magának, hogy megfizesse azt az előadót, aki abban a pillanatban az illető szerep „felelőse”. De ezek az előadások mindig „engedményesek”. A vendégművész megérkezik legtöbb három nappal az előadás előtt, ha be tud állni, akkor a produkció jobb, de igazán sose jó, ha kevésbé rugalmas az előadó, akkor határozottan kínos.
Más vonatkozásban is kompromisszumok hosszú sora az Aida színrevitele. Egyrészt azért, mert az Aida örökölte meg a 19. századi operajátszás összes „lerakódását”. „Leszúrt lábú jelmezes koncert” - így szoktuk emlegetni ezt a fajta operajátszást. Másrészt épp ez ellen való tiltakozásként jönnek létre a különböző hajmeresztő aktualizálások, amelyek aztán rövid utón visszaigazolják, hogy a rendezőnek fogalma sincs a dologról, se Verdit, se a partitúrát nem ismeri, a darabot ürügyül használja fel saját mondanivalójának megszólaltatására. Ez tehát a másik véglet, amit erősen elutasít általában a zenebarát.
Hogy mi erre vállalkoztunk, annak fontos oka van: nálunk ennek a négy szerepnek a birtokosai valamilyen különös véletlen folytán egyszerre értek el vokális és művészi teljesítményük csúcsára. Ritka esemény, minden társulat életében negyven-ötven évenként áll elő ilyen szerencsés helyzet. Nálunk ez most következett be. Aida, Radames, Amneris és Amonastro megformálói rendkívül tehetséges, különleges adottságokkal rendelkező énekesek, akik ezeket a szerepeket világszínvonalon tudják megszólaltatni. Egyed Apollóniára, Pataki Adorjánra, Veres Orsolyára és Balla Sándorra gondolok, a kolozsvári magyar opera társulatának oszlopos tagjaira, akik vokális képességeiket tekintve olyan csúcsokat érnek el, amiket évtizedek óta nem láttunk, hallottunk.
Ezért döntöttünk úgy, hogy most vagy soha alapon elővesszük az Aidát, mélyebben beleássuk magunkat a partitúrába. Ami azt jelenti, hogy nem elégszünk meg csak a gyönyörű zene megszólaltatásával és a cselekmény ilyen-olyan megelevenítésével, hanem láttatni szeretnénk a darabot. Hiszen Verdi nem csak zeneszerző-óriás volt, hanem korának legnagyobb dramaturgja is. Bámulatos, Schillereket megszégyenítő dramaturgiai érzékkel épített fel egy-egy drámát. A partikularitásnak és egyetemességnek olyan különleges egysége valósul meg nála, ami egészen példátlan.
- „Hajmeresztő” megoldások nélkül hangsúlyozni a darab aktualitását…ez a feladat?
- Az Aida valójában egy ötszemélyes kamaradráma. Öt nagyformátumú embernek a csatája, viszonyrendszere, szerelmei, a hatalommal, vallással szembeni elköteleződése, és mindez elhelyezve abba a sejtelmes társadalmi közegbe, ami az ókori Egyiptom. Ez az, ami Verdi zsenijét olyan fényesen bizonyítja. Mintha váteszként előrelátott volna a 20. és 21. századba, annyira érvényesek ma is ezek a viszonyok, az egész problematika: vallás és politika viszonya, az a fajta szerelmi háromszög, amely önbeteljesítő módon tragédiasorozatot indít el. Ezek mind olyan humán jelenségek, amelyekkel a mi korunk is nagyon elkötelezetten foglalkozik. Sajnos egyre kevésbé értelmes módon, egyre inkább felületesen, az álpszichologizálás szintjére süllyedve. Mi ennek a három korszaknak a szintézisét szeretnénk megvalósítani: az ókori Egyiptomé, a Verdi-kori Európáé és napjainké. Ez a nagy háromszög teszi nagyon izgalmassá ezt az egészet. Ráadásul az egyiptomi művészet, ikonográfia olyan végtelenül gazdag, annyira semmivel össze nem vethető, hogy ez tág teret nyit ennek a nagyon különleges - végtelenül archaikus és végtelenül modern dráma – színrevitelére.
Nekem rendezőként hallatlanul jó dolgom van, hiszen olyan művészek állnak rendelkezésemre, akik meg tudják valósítani a darab színrevitelével kapcsolatos elképzeléseket. Nem bábokkal dolgozunk, hanem valódi húsvér emberekkel és ez rendkívül fontos ennek az előadásnak a létrejöttében.
- Az ön felkérésére Gothár Péter rendező tervezi a darab látványvilágát
- Ez az előadás másik különlegessége. Nem akarok a bemutató előtt semmit kifecsegni, annyi viszont elmondható, hogy a Gothár-féle látványkoncepció nagyon gyökerezik ebben az említett egyiptomi ikonográfiában: a hieroglifák világában, a kő kultúrájában, a piramis-gondolat, nem csak, mint építmény, hanem mint eszmény is jelen van.
Nagyon rég vártam erre a lehetőségre. Ritka az életben az ilyen szerencsés egybeesés. Rendszerint van egy zseni a csapatban, mellette pedig gyengébb, középszerű tehetségek. Itt ez most fel sem merül. Mindenkivel nagyon magas szinten tudok együtt dolgozni. Gothárral, Venczel Attila díszlet- és Ledenyák Andrea jelmeztervezővel, Jakab Melinda balettmesterrel és a karmester Horvát Józseffel is. Magam is karmester lévén külön öröm, hogy fenntartás nélkül el tudom fogadni a kollégám elgondolásait, aki magas szinten valósítja meg ezt a hallatlanul nehéz feladatot. Mindenben egyet tudok érteni vele és nem bosszankodom végig a próbaszakaszt, amiért esetleg ő teljesen mást gondol a műről.
De nem csak a névszerint kiemelt személyeké az érdem. Bámulatos, amit a kolozsvári magyar opera biztosít e produkció sikerének az érdekében. Hogy mennyire euforikus ez a munka, bizonyítja, hogy a magyar opera hat elsőrangú, főszerepekhez szokott művésznője pályájuk csúcsán elvállalták, hogy a kórust erősítsék. Volt annyi kedvesség és alázat bennük, hogy eljöttek szekundálni a produkció sikere kedvéért.
- Milyen „engedményekre” kényszerült a színpadra állítás során? Milyen korlátokkal kellett szembesülnie?
- Mint említettem, az Aida gyakorlatilag ötszemélyes kamaradráma, emellett ugyanakkor egy egész társadalmat kell megjeleníteni. Gondoljunk csak a híres győzelmi-jelenetre, amely önmagában 35 perc. Nagyon kreatívan kellett gondolkodni, hogy minden szólam megszólaljon. Ennek ellenére nem tettünk engedményeket. Egy olyan világban, ahol ez szomorú gyakorlat, és amely már-már sérti a műfaj ethoszát, mi nem tesszük. És ez igazi öröm.
Nem érzek korlátokat, legfennebb időkorlátokat, hiszen kisház lévén is nagyházat viszunk, gondolok itt a hatalmas repertoárra. De szerencsénk volt minden téren. Nagyon jó román operás kollégák is beszálltak, hogy a második szereposztás is meg tudjon valósulni.
Még a látvány megteremtésében sem igen voltak korlátaink, Gothár Péter ugyanis olyan tervvel állt elő, amit a mi közegünkben meg tudtunk valósítani, és mégis olyan, mintha Párizsban készült volna.
- Mi adja a Selmeczi György rendezte Aida sajátosságát?
- Ha valahogy meg kellene fogalmaznom rendezői hitvallásomat, talán azt emelném ki, hogy én a legteljesebb mélységében ismerem a partitúrát. Sajnos közprédává vált maga a műfaj, hozzányúlnak piszkos kézzel olyanok, akiknek semmiféle képességük erre nincs, a zenei struktúrák megértése nehézséget okoz számukra, nem érzékelik a zene belső dramaturgiai folyamatait. Az operarendezés nagyon előkelő dolognak számít a világban és azért nagyon sok hatalmasság megkívánja, olyanok is, akiknek fogalmuk sincs, miről szól a műfaj, a végeredmény pedig nyilvánvalóan kívánni valót hagy maga után. Ennyiben talán én kirívok ebben a szakmában: nekem alapvetően csak zenei kiindulópontjaim vannak. Én a partitúrának a színpadi képét keresem, és nem fogadom el az ettől független színpadi megnyilvánulást. Csak remekművekhez nyúlok hozzá, amit nem kívánok sérteni, próbálom alázattal szolgálni mondandóját, formavilágát, szerkezetét. Minden ott van a partitúrában. Az én álláspontom is. Persze, az ember önmagát nem tagadja meg, attól még nagyon is jelen van az én személyiségem is ebben az előadásban. De ez egy rendezői személyiség, amelyik a szerzővel szemben abszolút alázatos. Így is megvalósul az én mondanivalóm. Verdi által…
Borítókép: Kolozsvári Magyar Opera
