„Nagyon jól érzem magam Kolozsváron és a magyar operánál”

-   Hogyan érezte magát a bukaresti fesztiválon?

• Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kétszer is felléphettem, ugyanis a Kolozsvári Magyar Opera harmadszor vett részt a fesztiválon, a Magyar Állami Operaház pedig másodszor kapott meghívást. Elsőként a budapestiek Manon Lescaut-jában léptem színpadra, ami egy félszcenírozott, koncertszerű előadás volt, amelyben a Bukaresti Nemzeti Opera kórusa is közreműködött. Mivel Puccininál majdnem minden harmadik ütemben tempóváltás van, az énekeseknek nehéz zeneileg összhangban maradni a zenekarral ilyen körülmények között. De végül sikerült megoldani, és a közönség is hálásan tapsolt.

- Hogyan tudott „ belebújni” Des Grieux szerepébe? 

- A Manon Lescaut Puccini egyik első, nagy sikert arató operája. Des Grieux szerepe komoly kihívás egy tenor számára, mivel már a legelső megjelenésekor egy nagyon nehéz áriával indít. Ráadásul közvetlenül utána jön a második ária is, majd egy duett. Szerintem ez az egyik legnehezebb Puccini-szerep, talán Turandotnál is nehezebb, Kalaf szerepe ugyanis jól be van osztva. A Manonban tehát nagyon sokat és nehezeket kell énekelni. Des Grieux-nek négy áriája van, míg Manonnak csak három - lehet, hogy a szoprán kolléganők neheztelnek is ezért. Ebben az operában a zenekar is kiemelt szerepet kap. Van egy külön zárt szám, a népszerű Intermezzo, ezért szerintem még egy fontos szereplő megérdemelné, hogy felkerüljön plakátra, ez pedig a zenekar.

-Repertoárjában több Puccini-szerep is található, beszélhetünk kedvencekről?

- Minden Puccini-opera a kedvenceim közé tartozik. Nagyon szeretem a Toscából Mario Cavaradossi szerepét, a Bohémélet Rodolfóját, A fecskéből pedig Ruggero Lastouc-ot, az áriája az első felvonásban igazi gyöngyszem. A legújabb kedvenceim közé tartozik a Manon is, amit nemcsak a budapesti produkcióban, hanem a Kolozsvári Magyar Operában is énekeltem. Itthon április végén mutattuk be a darabot, legközelebb novemberben játsszuk ismét a Puccini-fesztivál keretében, amikor a műsoron szereplő mind az öt Puccini-operát színre visszük. A fesztivált összekötjük egy másik ünneppel, hiszen idén lesz húsz éve, hogy énekesi pályára léptem, ezért mind az öt előadáson én énekelem a tenor főszerepet.

-Maradjunk a két legfrissebb szerepnél: Des Grieux és Ruggero Lastouc között melyek a különbségek?    

- A fecskét eredetileg operettként kezdte írni Puccini, hiszen erre kapott felkérést. Végül nem az lett belőle, mivel nem talált jó szövegkönyvet, de helyenként azért felismerhető egy-egy operettre jellemző dallamfoszlány, emiatt eltér a többi Puccini-operától. Azonban nem csak a zenéje, hanem a cselekménye miatt is kilóg a sorból, hiszen ebben senki nem hal meg. Persze, ettől még nem vígopera. A fecske és Ruggero szerepe nem túl nehéz a Manon Des Grieux-jéhez képest. A fecske olyan, mint egy könnyű vasárnapi séta vagy biciklitúra, míg a Manon Lescaut egy kemény hegymászáshoz hasonlít.

- Jól tudom,valójában Verdi a kedvenc zeneszerzője?  

- Szeretem Verdit, többek között azért, mert például Puccinihez viszonyítva sokkal precízebben írt meg mindent, nincsenek kilengések. Ha valamit egy bizonyos tenor hangra írt, akkor az annak a típusú  tenornak szól, nem úgy mint Puccini, aki egy hangfajon belül mélyebbre vagy magasabbra írta a szerepet. Ez persze nem azt jelenti, hogy nehezebb vagy könnyebb, inkább csak, hogy másként kell megközelíteni. Verdi dallamai közelebb állnak hozzám, nagyobb is a repertoárja a Pucciniénál. Remélem, 1-2 éven belül lesz alkalmam Otellót is énekelni, ami nagy kihívás egy tenor számára. Úgy érzem, hogy a hangom most már megérett erre a feladatra. A szakma olasz hangnak tart, én is úgy érzem, hogy leginkább olasz operával kellene foglalkoznom.   

- Fontos az énekesnél, hogy kivárja a különböző szerepeket, nem lehet bármit bármikor elénekelni. Ki ad tanácsot ebben?   

- Valóban türelemmel ki kell várni, hogy mikor érik meg a hang egy bizonyos szerepre. Manapság elvárják az énekestől, hogy mindent énekeljen el, és lehetőleg minél fiatalabban, még akkor is, ha sem lelkileg, sem hangilag nincs megérve a szerepre, ami nagyon veszélyes. Ez világszerte „divat”. Sajnos senkit nem érdekel, ha ilyen terhelés alatt legfennebb tíz évet képes énekelni valaki, hiszen ha elmegy a hangja, jön majd a következő – legyintenek. Főleg az operák és az impresszáriók részéről nagy a nyomás. Az ügynökök általában jobban vigyáznak az énekesekre, a dalszínházak már kevésbé. Főként Németországban van így, ahol nagyon sok az operatársulat. Ott helyenként úgy dolgoznak, mint egy gyárban. Ami pedig a tanácsokat illeti, azokat olyan embertől kell kérni és elfogadni, akiben szakmailag is megbízunk, lehet az egy kolléga vagy egy énektanár. 

- Tavaly a Kolozsvári Magyar Opera bemutatta az Aidát, mintegy 120 év után. Sikerült kinevelni egy olyan énekesi gárdát, hogy önerőből meg tudták oldani ezt a feladatot. Milyen volt elénekelni Radames szerepét?

- Nagyon jól éreztem magam ebben a szerepben is, amelynek fő nehézsége az első tíz percben lejár, gondolok itt a Celeste Aida című áriára, ami irtózatosan nehéz. Utána már kevésbé megerőltető az egész opera, de ez az ária a mű legelején van, nagyon ismert, ezért az elvárások is nagyok, tehát jól kell énekelni. Szerintem nem létezik  olyan tenor, aki ne stresszelné magát emiatt. Arra pedig büszkék vagyunk a Kolozsvári Magyar Operában, hogy végre minden szerepre van saját énekesünk a társulatból.

- Húsz éve van a pályán, hogyan kezdett el énekelni?

- Ez a hosszú történet Dicsőszentmártonban kezdődött. Amikor nyolcadikos voltam az ottani általános iskolai zenetanárom, Dézsi Ferenc mondta, hogy Kolozsváron a Református Kollégiumban tenorokat keresnek a kórusba. Akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, de eljöttem Kolozsvárra és Székely Árpád akkori igazgató, aki zenetanár is, beválasztott a kórusba. Volt egy kis meghallgatás, én baritonként kezdtem el énekelni. Tehát valójában ott, az iskolai kórusban kezdődött el az énekesi pályafutásom. Később, tizenkettedikesként vettem részt életem első énekóráján. Megtetszett, majd bejutottam a zeneakadémiára, pedagógia szakra, aztán egy év után felvételiztem ének szakra, szintén sikerrel. 

Jellemző, hogy sok énekes későn kezdi el tanulni a szakmát, és szerintem nem is indokolt, hogy elsiesse, nem jó nagyon korán elkezdeni az éneklést. A hang ugyanis harminc éves korig érik, de lehet, hogy egyeseknél ennél tovább is eltarthat a folyamat. Hálás vagyok Benedek-Rápolti Melindának, az első zeneelmélet tanárnőmnek, aki nagyon szigorú volt, de neki köszönhetem, hogy be tudtam pótolni nyolc évnyi tananyagot. A többi tanáromnak is hálás vagyok a zeneakadémiáról a segítségért. Az egyetemi évek után természetesen nem ért véget a képzésem, utána még sok énektanárhoz jártam. 2014 és 2015-ben például Olaszországban Sherman Lowe énektanárnál tanulhattam, ő meghatározó személynek számít pályafutásomat illetően. Büszke vagyok arra, hogy tavaly és idén is sikerült elhívni mesterkurzust tartani a kolozsvári operába.

- Hogy látja a különböző olasz, német, orosz, amerikai énekiskolák közötti különbséget? 

- Ezek az iskolák elég tág fogalmat fednek, de nyilvánvalóan vannak különbségek. Az orosz iskola szerintem keményebb torokra van kitalálva. Én az olasz irányt követem. Egyébként az a jó énektanár - bármilyen éneklési kultúrát vagy iskolát képviseljen -, aki akárcsak egy jó orvos, nem ugyanazt a receptet adja mindenkinek, hanem a tanácsait minden énekesre külön szabja. Nagyjából ugyanazok a szabályok érvényesülnek, de másként kell alkalmaznia az egyéneknek, és figyelembe kell venni a fiziológiai adottságokat, hiszen mindenkinek más a testi felépítése. Időnként tőlem is kérnek tanácsot fiatal énekesek, ilyenkor az adottságait figyelembe véve próbálok segíteni.

- Nagyon gyakran énekel oratorikus műveket, szinte az összes filharmóniával együttműködött már az országban. Hogyan fér össze ez a picit szárazabb műfaj az operával, és hogyan tudja beilleszteni a programjába ezeket a meghívásokat?    

- Az a jó az ilyen együttműködésekben, hogy az oratorikus művek nem igényelnek 3-4 hetes személyes jelenlétet a próbákon, mint például az operabemutatók. Nyilván ezekre a koncertekre is készülni kell, de ez megoldható egyénileg vagy korrepetitorral. Én imádom az oratorikus műfajt, ha lehetne, minden héten énekelnék egyet. Hála Istennek elég sűrűn foglalkoztatnak ezen a területen is, sok meghívásom van. Talán még csak a temesváriakkal nem énekeltem a hazai intézmények közül. Magyarországra is sokszor hívnak oratorikus műveket énekelni, Spanyolországban, Franciaországban, és Németországban is sok helyen énekeltem. Mivel ebben a műfajban nincs színpadi mozgás, jobban megcsillogtathatja az énekes hangi adottságait, mint egy operaelőadásban.

- Spinto tenornak nevezné magát? 

- Lírai spintónak nevezném magam, a barokk és preklasszikus művek nem találnak a hangomhoz. Mozart is határeset, hiszen sok helyen túl légies a zenéje, olyan könnyedséget igényel, amivel nem rendelkezem. Egyesek az mondják, tipikus Verdi tenor hangom van. Úgy is lehetne mondani, hogy olasz hangom van, tekintve, hogy megvannak benne azok a felhangok és az a hangzástípus, ami az úgynevezett olasz hangokat jellemzi.

- A Kolozsvári Magyar Operához sok fiatal tehetség került az elmúlt években. Mit tanácsolna nekik, melyek ennek a pályának a legfőbb buktatói, mire figyeljenek oda leginkább? 

- Az elmúlt időszakban valóban nagyon sok fiatal tehetség került a Kolozsvári Magyar Operához, főleg a kórusba, akik viszont kisebb, vagy akár főszerepeket is el tudnak énekelni, lehetőségük van kipróbálni magukat az opera, az operett, a musical műfajában egyaránt. Gondot jelent, hogy kevés a női és a férfi szólista, és nem csak a tenorhiányt említeném, hiszen más hangfajokból is kevesen vagyunk, ezért szükséges, hogy egy-egy szerepet időnként vendégművészekkel fedjünk le. 

Sok kolléga nagyon jól indult el a pályán, nekik szerintem arra kell vigyázniuk, hogy mindig azt a szerepet vállalják el, ami az adott pillanatban éppen rájuk illik, és ne vállalják túl magukat. Például húszévesen nem szabad Turandotot énekelni, és mondjuk egy Wagner-operát se mindegy, hogy mikor énekel az ember. Én sokáig úgy éreztem, hogy az ő zenéjére nem vagyok megérve, de most talán lesz egy erre vonatkozó újabb felkérésem. A pandémia előtt Bécsben kértek fel, hogy énekeljem el Erik szerepét A bolygó hollandiból, de sajnos a produkció akkor nem jöhetett létre. Úgy gondolom időm még van, hiszen egy tenor 40 és 50 év között van a csúcson. 

A hang nagyon törékeny hangszer, nem olyan, mint a hegedű vagy a zongora, hogy akkor cserélünk rajta húrt, amikor akarunk, az énekesnek a hangszálaira is nagyon kell vigyáznia. A tenorok általában 35 évesen érnek be, nálam ez tovább tartott. Az is fontos, hogy a hangi érés mellett lelki szempontból is felnőjünk a feladathoz, mert nem mindegy, hogyan építünk fel egy szerepet, hogyan osztjuk be az energiánkat. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy minél jobban kontrollálni tudjam a hangomat. Ennek köszönhetően ma könnyebben énekelek, mint például tíz évvel ezelőtt. Magabiztosabban adom elő a frissen betanult szerepeket, mint azokat, amelyeket fiatalabban sajátítottam el, ezeknél ugyanis óhatatlanul előjönnek a régi helytelen beidegződések. 

Nagyon komplex dolog az éneklés, mert nem elég csak szépen énekelni, hanem közvetíteni is kell, a színpadi mozgás is nagyon fontos, tehát az énekesnek ugyanakkor jó színésznek is kell lennie.

- Kolozsváron kívül hol énekel mostanában? 

- Budapestre sokat járok, mert állandó vendég vagyok a Magyar Állami Operaházban, de énekeltem Miskolcon, Győrben, Németországban is. Remélem, franciaországi vendégszerepléseim is lesznek, vannak ugyanakkor meghívásaim Pozsonyba, és Keletre is ellátogatok a közeljövőben. Néha kicsit fárasztó a sok utazás, de igyekszem a családommal is minél több időt tölteni, ők nagyon támogatnak. 

- Mit jelent ön számára az otthon? 

- Otthon vagyok Kolozsváron és a Kolozsvári Magyar Operában, számomra ez a legjobb operaház a világon, elsősorban azért, mert igyekszik a repertoárt a művészeihez mérten megválogatni és nem utolsó sorban az ottani családias hangulat is sokat jelent nekem. Sehova nem költöznék el innen!

(Az interjú elhangzott a Bukaresti Rádióban)

Fotók: KOLOZSVÁRI MAGYAR OPERA/TÖRÖK ÁDÁM