Ifj. Palló Imrét érkezésekor sikerült mikrofonvégre kapni, a zenekarral még nem találkozott, a rendezést sem ismeri, mondta kérdésemre, annál jobban Kürthy Andrást, akinek nagy tisztelője, barátja. A művész, aki – többek közt - Herbert von Karajan és Karl Böhm asszisztense volt a salzburgi és bécsi fesztiválokon, vendégkarmesterként pedig megfordult a világ nagy operaházaiban, erdélyi származású, ezért a kolozsvári előadás különösen fontos számára. „Erkölcsileg és érzelmileg” egyaránt – mondta.
Palló Imrét régi barátság köti Kürthy Andráshoz
Édesapja, akit a magyar operajátszás egyik legkiemelkedőbb baritonjaként tartanak számon, Székelyföldön, Mátisfalván született, emlékét ma Székelyudvarhelyen a róla elnevezett iskola is őrzi. Legendás barátsága Kodály Zoltánnal közismert, a zeneszerző rá írta a Háry János címszerepét.
Ifj. Palló Imrét arról kérdeztem, mennyire volt meghatározó pályafutásában a neves bariton édesapa, és a keresztapaságot vállaló Kodály Zoltán hatása. Erdélyiesen szólva, mi került a világot nyakába vevő fiatal karmester “tarisznyájába” otthonról?
- Mindent tőlük kaptam. Kodálynak a hihetetlen intelligenciája, gondolkodásmódja, magyarságtudata, mindkettőjüknek a magyar nyelv iránti szeretete... Kodálynak is ez tűnt fel elsőre édesapámról, akit Bartók Bélának úgy ajánlott: a legszebben beszélő ember az operában! Barátságuk megpecsételése a keresztapaság – mondja mindezt ő maga is tökéletes, szívet, fület simogató magyarsággal, ami hatvan év külföldi tartózkodás után sem vesztett zöngéjéből.
- Édesapámtól elsősorban a munka szeretetét örököltem – folytatta. - Soha nem tartottam magam különösebben tehetséges embernek, de nagyon komolyan vettem a munkát, ahogy azt tanultam. Apámnak az volt a meggyőződése, hogy csakis kemény erőfeszítéssel lehet bármit is elérni.
Emlékszem, hétéves koromban jelentettem be, hogy karmester leszek. Apám ígérte, támogatni fog, de figyelmeztetett, ez a pálya sok áldozattal fog járni. Akkor nem hittem, de ma már tudom, mennyire igaza volt - én is ezt adom tovább tanítványaimnak. A fellépések mellett ugyanis sokat tanítottam az utóbbi húsz évben. Ebbe úgy csöppentem, mint légy a levesbe, de azóta nagyon fontos része lett az életemnek. Olyannyira, hogy ma már jobban örülök a tanítványaim sikerének, mint a sajátoménak.
- Miért döntött a karmesteri hivatás mellett? – kérdek rá.
- Az énekesi karrierről le kellett tennem. Édesapám adott pár énekórát, a hangomat tesztelte. Aztán egyszer csak azt mondta: „Fiam, ezzel a hanggal és az én nevemmel NEM! – idézte fel a pályaválasztás meghatározó pillanatát.
Sok esetben az apai - és keresztapai - hírnév nem csak ajándék, lehet teher is. Palló Imre esetében is az volt? – kérdem.
- Nem volt teher, bár lehetett volna. Azért kellett elhagynom Magyarországot, mert engem politikai okokból nem vettek fel az akadémiára. Édesapám 1956-ban lett az opera igazgatója. Megtartották utána is, azt viszont kikötötte: soha senkit nem vesz fel csak azért, mert az illető párttag, mint ahogy senkit nem bocsát el, ha nem az. Aztán két-három éven belül kiderült, mégsem csinálhat azt, amit akar. Keményen beleszóltak a műsorpolitikába, hallani sem akartak például Alban Berg Wozzek című operájának a színreviteléről, merthogy az túl „nyugati”. Én akkor felvételiztem az akadémiára, és - mint említettem -, nem vettek fel. Később visszahallottuk: „az apja táncoltatja a minisztériumot, akkor minek vegyük fel a fiát?”
„Mindig tudtam, hogy az én gyökereim Erdélyben vannak, ezért vállaltam ezt a hosszú utat”Ausztriában a salzburgi nyári akadémiára nyertem ösztöndíjat, szerencsére kiengedtek az országból. Utána jelentkeztem a bécsi akadémiára, ott rögtön felvettek a másodévre. Ott maradtam. Bécsből Németországba mentem, először korrepetitorként Wupertálba, aztán mint második karmester Düsseldorfba, majd első karmesterként Lübeckbe. Végül jött egy ajánlat a New York-i City Operából - ott maradtam 18 éven keresztül, kisebb-nagyobb megszakításokkal. 1988-ban visszatértem első vendégkarmesterként a frankfurti operába, dirigáltam Berlinben, Oszlóban, és még nagyon sok operaházban. Budapestre Kürthy András meghívására tértem vissza 1989-ben - akkor ő volt az állami operaház műsorigazgatója. Összehoztam a Wozzek-bemutatót…
1994-ben foglaltam el a professzori állást Bloomingtonban, ahol tizenkét évig tanítottam. Aztán egy jóbarátom meghívott Sydneybe, ahol rám bízták az új karmesteri tagozat létrehozását. Felépítettem pár év alatt egy jóhírű tanszakot, ahova várólistáról lehetett bejutni.
Végül visszamentünk Amerikába, és most már csak „mazsolázom”. Azoknak a meghívásoknak teszek eleget, amelyekhez igazán kedvet érezek – magyarázta.
Kérdésemre elmondta: igen, a kolozsvári előadás is „mazsolának” számít.
- Visszahoz a gyökereimhez. Sokat jelent itt lenni, emiatt pedig nagyon hálás vagyok mind a Kolozsvári Magyar Opera vezetőségének, mind Kürthy Andrásnak. Pesten születtem, ott nőttem fel, de mindig tudtam, hogy az én gyökereim, a családom gyökerei Erdélyben vannak, ezért vállaltam ezt a hosszú utat.
Ami pedig a Donizetti-darabot illeti, nagy örömömre szolgálna, ha valamit is hozzá tudnék tenni ehhez az előadáshoz, a zenekarhoz - közel hatvan hatvan évnyi tapasztalattal rendelkezem. Meggyőződésem, hogy számomra nagy élvezet lesz a közös munka – tette hozzá.
Még az interjú előtt nevetve mesélt egy kis anekdotát kísérőjének egyik mexikói vendégszerepléséről, csak annyit kaptam el a történetből, hogy hely szűke miatt sörös ládákból improvizáltak számára karmesteri pulpitust. Laikusként arról faggattam, milyen jelentősége van a zenekari árok mélységének, a pulpitus magasságának, az egyszerű néző szeme ugyanis az előadás során a színpadra tapad, nem is tudja, mi zajlik „odalent”.
„…a karmester pedig csak épp irányítja őket, mint a forgalmi rendőr a sarkon”
- Vannak keskenyebb zenekari árkok, mint például Sydneyben, ahol néhányan a zenészek közül kis képernyőn tudják csak követni a karmestert. Vagy szélesebbek, lásd a budapesti Müpát, ahol a Kodály-évforduló alkalmával vezényeltem. Ott szerintem roppant széles, ami nem jó. Kérdeztem is a zenészeket, hallják-e egymást? A tapasztalatom az, hogy a széles ároknál jobb a mélyebb, úgy jobban össze lehet fogni a zenekart. Mert ha nem hallják egymást az árok két végében, akkor aztán nagyon kell ütni a levegőt és én nem szeretem ütni a levegőt.
A zenélésnél a legfontosabb - ezt nagy mesterektől tanultam, -, hogy mindenki halljon mindenkit. Nem a pálca végén van a zene, a pálca az nem szól. A karmester próbál segíteni, de az igazi karmester az, aki össze tudja hozni, együttessé kovácsolni a zenészeket és a színpadot. Ha ez sikerül, akkor soha se lesz túl hangos a zenekari árok, a zenészek hallgatnak az énekesekre, az énekesek összeköttetésben vannak a zenészekkel, a karmester pedig csak épp irányítja őket, mint a rendőr a forgalmat a sarkon. Nem az a lényeg tehát, hogy a karmester hogyan hadonászik, hanem hogy a zenészek hogyan figyelnek a zenére és a többi kollégára. Az a legfontosabb. Ezért gondolom, hogy az ideális előadás az, amikor már nincs is szükség karmesterre…
Tompa Réka felvételei
