Évtizedek óta teljes természetességgel követi házasságkötéskor tett fogadalmát: lelkész férjének segítőtársa. Ha úgy, hogy gyülekezeti kórust alapít, ha úgy, hogy pályázatokat ír, rádióműsort szerkeszt, ha úgy, hogy ünnepséget szervez, akkor úgy. Még ha ez azzal is jár, hogy egész életében tanítómesterektől, autodidakta módon, képzéseken tanulnia kell, lopni a mesterségeket, hiszen szerinte semmi sem hiábavaló, amit megtanulunk. Képzőművészeti tanulmányai segítik a műsorszervezésben, rádiós éveinek sokféleképpen hasznosítható hangtechnikai tudást köszönhet, családsegítő egyesületi munkájának pedig a felismerést, hogy teljesen rendben van első helyre tenni a családot, az anyaságot a karrierrel szemben is. Ő Adorjáni Júlia Katalin, a kolozsvári Kétágú templom sok mindenese.
Nekem az jutott a zenéből, amit a testvéreim hazahoztak
– Hogyan emlékszel kislánykori önmagadra? Milyen álmokat dédelgettél? Milyen szerep jutott családodban a zenének?
– Második gyermekként születtem fiútestvérem után, sokak megbotránkozására, hiszen akkor az egyke volt divat. Három elég erős egyéniségű családtagunk mellett csendes, zárkózott gyermekként nem volt erősségem a beszéd. Későn érő gyermek voltam. Az iskola számomra szükséges akadály volt, amit le kellett küzdjek. Alig 11. osztályban értettem meg a tanulás jelentőségét, értelmét. Azóta is tanulok. A zeneiskolába nem vettek fel, mert abszolút hallású bátyám után a szüleim különösen élvezték, hogy igazi kisgyermekként jó falsul éneklek s nem javítottak ki soha. Viszont ötödikes korunktól bérletet vettek nekünk és komolyzenei koncertre jártunk szombatonként. A húgom is zenész lett. Nagyapám kántor volt a gyülekezetben s egy unokatestvérem is igen jó zenész volt. Mindig is mondom, hogy nekem az jutott a zenéből, amit ők hazahoztak, ami rám ragadt. Az iskola mellett rajzolni tanultam a Horea úti iskolában, ahol képzőművészeti szakon rajzra, festészetre Macskássi József, szobrászatra Makár Irén tanított. Fiatal felnőttként egy nagy álmom volt csupán, hogy legyen családom, legyenek gyermekeink. Szüleim nagyszerű emberek. Abban a korban és az akkori körülmények között lelkiismeretesen neveltek, sokat áldoztak ránk. Nagyon sok komolyzenei lemezünk volt, gazdag könyvtárunk, pianínót vettek nekünk. Hitemben pedig nagyon sok útravalót kaptam baptista nagyszüleimtől, aztán konfirmálásom után Berci bácsitól és Berci nénitől (igazából Aranka néni, de akkor még ezt nem tudtuk), meg az ifis csapatunktól a Pata utcai templomban, majd a Kétágúban.
Ha kívülről nézzük a dolgokat, azt is kérdezhetnénk, mire volt jó a rajztanulás, ha nem választottam ezt a pályát. Azt mondom gyermekeimnek és minden fiatalnak, hogy semmi sem hiábavaló, amit megtanulunk. Nekem a rajzolás nemcsak abban segített, hogy könnyedén rajzoltam szemléltetőket a vallásoktatáshoz, hanem abban is, hogy képekben, vizuálisan át tudtam látni a rendezvényeket, ünnepélyeket. El tudom képzelni, hogy mi hova talál, milyen a teljes kép. De akár a mondanivalómat is sokkal jobban kerekké tudom tenni. Soha nem gondoltam volna, hogy ez milyen előnyökkel jár más területen. Amúgy keveset rajzolok. Igazából kisebbik lányunkkal, Rékával rajzolgatok nagyon ritkán, illetve mondok egy-két tippet neki. Ő sokkal ügyesebb, tehetségesebb, mint én. Őbenne ott ég az alkotási kényszer. Ezt a szikrát én nem birtoklom.
– Mikor kezdett foglalkoztatni a kántori munka gondolata?
– Amikor pályaválasztásról beszéltünk a családban, a műépítészetire gondoltunk, mivel jó voltam matekből és rajzolni tudtam – logikus, nem? Viszont elég hamar eldőlt, hogy lelkészfeleség leszek, így egész másképp alakult az életem. Akkor az volt a minta, hogy a lelkészfeleség részt vesz férje mellett a gyülekezeti munkában. Így érettségi után megkérdeztem a húgomat, hogyan kell olvasni basszuskulcsban, és egy év alatt megtanultam játszani a korált, majd László Dezsőné Éva néni irányításával felkészültem a kántorvizsgára. Az egyetem meg elmaradt, mert nem akartam 6 évet erre áldozni, hogy aztán majd kihelyezzenek ki tudja hova, távol a férjemtől. No meg fiatal anyuka akartam lenni.
Másokat is megtanítani ,,mankókkal” énekelni
– A kántor énekel és orgonál, ehhez viszont nem elég a zene szeretete és átérzése, megértése. Hogyan sikerült már felnőttként elsajátítanod a szükséges tudást?
– Autodidakta voltam, vagyok. Lopom a mesterséget. Még mindig tanulok. Szeretem a gyülekezetet, a gyülekezeti munkát. Lehet, azért is sikerül megértenem és tanítanom azokat a kórustagokat is, akik a közösségért és kevés szakmai tudással akarnak kórusra járni, mert én is ugyanabból az alapból indultam, mint ők. Magam tapasztalatából merítve tudok másokat is megtanítani ,,mankókkal” énekelni. Ha nekem sikerült hallásomat fejleszteni, akkor másnak is sikerül. Számomra nincs lehetetlen eset. Hiszem, hogy mindenki meg tud tanulni énekelni.
A Kétágú templom vegyeskarával
– Közös életetek marosvásárhelyi szolgálattal indult, ahol kórust hoztál létre. Hogyan támadt fel benned a kórusszervezés, karvezetés iránti igény, vágy?
– Marosvásárhely, a Gecse utca a forrás. Amiből sokáig táplálkoztunk. Ahol nagyon sokat kaptam Kálmán bácsitól és Emese nénitől, akik azzal a bizalommal ajándékoztak meg, amely megelőlegezi, hogy én képes vagyok, meg tudom tenni a rám mért feladatot. Nekik és férjemnek köszönhetően vágtam bele az ifjúsági kórus szervezésébe. Izgalmas volt nagyon, mint minden kezdet. Nagyon mozgalmas gyülekezeti élet volt. Évente 200 konfirmáló, kb. 600 vallásórás. Nagyon sok szolgálat mind a templomban, mind a gyülekezetben. Volt honnan életre keljen egy lelkes ifjúsági bibliaórás csapat és kórus. Azt kérdezed, honnan a vágy? Az igény? Azzal a fogadalommal mentem férjhez, hogy neki segítőtársa leszek. S ha a kórus az ő munkáját segítette, akkor nekem azt az utat kellett járnom, amelyiken tudásommal támogathattam őt a hivatásában.
– Azóta neved etalonná vált a karvezetés világában, több kórust alapítottál, a Kétágú templom gyülekezetéhez ezer szállal kapcsolódó, de több mint száz évvel ezelőtt a hóstáti gazdák civil szerveződéseként alapított Bethlen Gábor Földész Dalkört is te vezeted. Szakmai képzést szervezel kántoroknak, találkozót kórusoknak. Mindez messze túlmutat azon, hogy egyéni karvezetői ambíciónak nevezhessük. Honnan ered, miből táplálkozik a kórusmozgalom iránti elkötelezettséged?
– Hja. Ez egy kicsit merész kifejezés. Igazából nem történik semmi különös. Végzem a munkámat. Folytattam azt a feladatot, amit Marosvásárhelyen is magaménak éreztem és érdemesnek láttam végezni. Nincsenek egyéni karvezetői ambícióim. Ami sokáig gátlásként volt jelen életemben, az az, hogy igazából nem volt végzettségem sem vallásoktatásban, sem zenei téren. De ez nem jelenti azt, hogy nem képeztem magam. Nagyon sok kurzuson vettem részt helyi, külföldi oktatókkal. Sok pedagógiai, egyházi és szakkönyvet olvastam, hogy erőmhöz képest a lehető legjobbat nyújthassam. Ezt tudtam megtenni a nagy gyülekezet és a népes család mellett. Sokszor kérdeztem magamban, mit tegyek félre, hogy végzettséget szerezzek. Valahogy nem volt lelkem a megkezdett munkáimat veszni hagyni azért, hogy én képesítést nyerjek. Ez az én utam, amit Isten rám bízott. Az én dilemmám, amit éveken keresztül magamban forgattam. És az én vállalásom, amit felelősen magaménak tudok. S amint megerősödtem benne, már nem kérdés, hogy mit kellett volna tennem. Hiszem, hogy azt az utat járom, amit Isten nekem szánt.
A kórus lelki közösség
– Milyen ez a munka a karvezető szemszögéből? Szerinted ki(k)nek és miért szükséges a kórus, a harmadik évezredben van-e létjogosultsága, szerepe, fontossága az egyházi élet szintjén és azon túl?
– A kórus egy lelki közösség az egyházban. Nem csupán zenei összhang, hanem csapatépítés helye is. Mindig arra gondolok, hogy ez ugyanolyan önkéntes munka, mint bármi más, és az emberek ideje nagyon értékes. Ebben a már több évtizede rohanó világban az idő, amit erre szánunk, olyan erőforrás kell legyen mindenkinek, hogy oda mindig visszavágyjon. A kóruspróba is igehirdetés. Ahogy szólok hozzájuk, ahogy egyengetem a szólamokat egymáshoz, ahogy bátorítom, hogy sikerülni fog, mind azt kell tükrözze, ahogy a mi Urunk áll mellettünk és segíti munkánkat, életünket. Meg ott van a szöveg is, amely a zenével összefonódva csodát tud teremteni abban, aki énekli és abban, aki énekelteti a népet. Ha azt kérdezed, mi a létjogosultsága a kórusnak a harmadik évezredben, csak azt tudom válaszolni, hogy nézd meg a földészeinket, akik 135 éven keresztül őrizték dalárdájukban hagyományaikat. Névnapi köszöntőiket, népdalaikat, gyászénekeiket és az aratás Urának tiszteletét a templomi énekeikben. A kórus az éneken túl értékőrző szerepet is hordoz. Nálunk, Erdélyben a magyar énekes hagyomány megőrzése és továbbadása is egyrészt a kórusok feladata. Ami meg az egyént illeti, azt már nagyon sokan sokféleképp megírták, hogy az éneklés milyen egészséges. Hát még a kórusban éneklés. Ki lehet próbálni a Goudimel-zsoltárokkal. Helyreáll még a szívverés is.
Adorjáni Katalin balján férjével, Adorjáni László lelkipásztorral, a Bethlen Gábor Földész Dalkör társaságában
– A kántor feladata sokszínű lehet, akárcsak a lelkészfeleségeké, de egyéni döntés kérdése, hogy a lehetséges feladatokból ki mennyit vállal. Esetedben mi fér bele ebbe a kétféle szerepkörbe?
– Ajaj. Most már úgy nyugdíj felé haladva azon gondolkodom, hogy mit is kéne lehagyni. Vagy inkább mi az, amit be tudok fejezni, hogy teljes legyen. A kórusélet, rendezvények, ünnepélyek, vallásoktatás és irodai teendőim mellett kissé elmaradt az utóbbi időben a nőszövetségi munka. Az az igazság, hogy az asszonyok mindenhol ott vannak: a kórusban, a presbitériumban, a diakónusok között, a vallásoktatásban, gyülekezetszervezésben segítenek. Így asszonyként, nőként igencsak kiveszik részüket a munkából. A kántori és lelkészfeleség szerepkörbe annyi fér bele, amennyit az ember megenged magának. Jó lenne, ha kevesebbet engednék meg magamnak! Tanulom ezt is.
Nem esem kétségbe egy keverőpult láttán
– A Kétágú pincéjében harminc éve létrehozott Agnus Rádió munkatársaként pályázatokat írsz, ötletgazdaként működsz. A szerkesztői munkához meg kellett tanulnod például hanganyagot vágni. Milyen projektekben van most részed?
Rádiózunk Panna lányommal
– A rádiózásra rávettek váratlanul. 2000-ben az Emission hollandiai rádiómisszió magyar (felnőtt és gyermek)műsoroknak vett adáshelyet a Kolozsvári Rádióban. A műsorok eleinte Hollandiában készültek és az volt a terv, hogy itt, Kolozsváron szerkesszük majd őket. László akkor az egyházi műsorok református szerkesztője volt, őt keresték meg, hogy készítsünk egy 15 perces gyermekműsort. Akkor diplomás vallásoktatók még nem voltak, kántorként tanítottam egy iskolában. Ott készítettem beszélgetést a diákokkal, és szerkesztettem meg, László kérésére, az akkori Agnus-stúdióban technikai segítséggel életem első műsorát. Nem sejtettem, hogy ennek következménye lesz: én lettem a gyermekműsorok szerkesztője. Nagy segítségemre voltak gyermekeim és a vallásórások. Innen aztán már egyenesen következett, hogy az Agnus Rádió munkatársa lettem több éven keresztül. Interjúztam, szerkesztettem, adást vezettem, szerveztem, pályáztam, s mellette végeztem a munkámat a gyülekezetben. Akkoriban adtam le a gyermekkórust és az ifjúsági kórust másoknak, hogy rádiózhassak. Ez is ahhoz a fejezethez tartozik, hogy férjem segítőtársa leszek, vagyok. Akkor erre volt szükség. Most már nagyon ügyes csapata van a rádiónak, hála Istennek úgy látjuk, nélkülünk is megállják a helyüket. Így én visszajöttem és ajándékba kaptam a vegyes kar mellett a Bethlen Gábor Földész Dalkört (felkérték, legyen a karnagyuk – szerk. megj.). Legutóbbi hangszerkesztési maratonom idén volt, amikor gyülekezetünk tagjai felolvasták a zsoltárokat 170 nap alatt október 10-ig, amikor ünnepi istentiszteleten emlékeztünk meg templomunk 170 évvel ezelőtti szenteléséről. Ezt az anyagot vettem fel és szerkesztettem, amit az Agnus Rádió és gyülekezetünk Facebook-oldala közvetített. A rádiónál szerzett technikai tudásom sokat segített a gyülekezet technikai feladatainak ellátásában is. Nem esem kétségbe egy keverő láttán. A szövegmondásomban, beszédemben is sokat segített a rádiózás.
A kis és nagy család egyenlően értékes
– Alapító tagja vagy az Életfa Családsegítő Egyesületnek, amely klubok, találkozók, fesztiválok szervezésétől ismeretterjesztő előadásokig, egészségügyi programoktól adománygyűjtésekig számtalan formában támogatja a családokat. Mit érzel az egyesületen belüli tevékenységed legnagyobb sikerének?
– Igazából minden tevékenység, amiben ott lehettem akár kezdeményezőként, akár segítőként, örömmel töltött el és boldogsággal. Az Életfa az a hely, ahol a számomra legfontosabbról gondoskodunk: a családról. Itt erősödtem meg abban, hogy ami számomra a legnagyobb álom volt: a család, az anyaság nem mellékes dolog, hanem nyugodtan lehet a legfontosabb az én életemben. Nem kell elrejtsem, nem kell titokban tartsam. Az első helyen lehet, a karrierem előtt. És ez is rendben van. Ha emlékszem is, hogy ez nekem köszönhetően indult el, szeretném megtartani titokban magamnak, hogy mindig érezhessem a kellemes bizsergést, amikor arra gondolok, hogy még mindig működik. Azt az érzést, hogy ott lehettem a születésnél. Most azonban másnak az érdeme, hogy továbbra is él, nem sajátíthatom ki magamnak, mert már annyi ember munkája hozzájárult, hogy bűn lenne azt magamnak tulajdonítani.
– Lászlóval mindketten népes családból származtok, ez egyesek számára követendő, mások számára elrettentő példaként hat. Ugyanakkor tartja magát az az általános közvélekedés is, hogy az erdélyi református lelkészeknek szinte „munkaköri leírás” a nagy család. Miben látod a nagycsaládos lét buktatóit és értékeit, szépségét?
Gyermekfoglalkozás a Várkertfesztiválon
– Az anyaság az én nagy álmom volt. Akkor nem volt ez kimondott egyházpolitika, hanem inkább az a hit, hogy a gyermeket Isten áldásként adja a családba. Ezt mindenki a maga módján élte meg. Mi így a bűvös hatos számot kaptuk, egy fiút és öt lányt, benne csodaként az ikreket. Mindig mondom, hogy ez nem verseny, a kis és nagy család egyenlően értékes Isten előtt. Ez a mi életünk így nyolcasban. A mi ajándékunk és feladatunk. Mindenkinek egyénileg adatik meg. A lényeg, hogy hittel és felelősen vállaljuk és éljük családi életünket.
A nagycsaládos élet nem könnyű. Sokfelé kell egyszerre figyelni, az anyagi oldala is áldozatokat követel. Nem tudom eldönteni ma sem, jobb lett volna-e gyermekeinknek, ha kevesebben lettek volna. Arra emlékszem, hogy mindig érdekesen zajlott az élet nálunk. Nem unatkoztunk. Lehet, hogy figyelmünk megoszlott, de nem hiszem, hogy sokkal többet tudtunk volna nyújtani, ha kevesebben lettek volna. Emlékszem, egyszer karácsony előtt két nehéz szatyorral hullafáradtan vonszoltam magam hazafelé, és néztem azokat a friss ropogós hölgyeket, akik már talán a karácsonyi szabadnapjaiknak örvendeztek és kényelmesen sétáltak az utcán szépen rendbe szedve, miközben én fejben szerveztem a karácsonyesti műsort, az ajándékok éjjel titokban készülő csomagolását, majd az ünnepély előtt a karácsonyfa alá dobálását, a kántálást az ifjakkal és az ünnepi ebédet. S előszedtem gondolatban a mérleget s megkérdeztem magamtól: cserélnék-e velük? S mindig egészen tisztán éreztem és tudtam, hogy nem. Soha. Mert az örömszerzés élményét, ami a fáradtsággal járó munka jutalmaként az enyém lehet, nem adnám oda senkinek. Gyermekeid szeretete, ifjaid teljesítménye, amire büszke lehetsz és felnőtt gyermekeid támogatása százszorosan pótol minden fáradságot.
Hála Istennek, nem vagyok tökéletes!
– Ennyiféle szerepkörhöz nem elég a nap 24 órája. Óhatatlanul felmerül az önmarcangoló dilemma, hogy vajon eléggé helytállsz-e mindenhol. Ráadásul amikor otthon vagy, akkor gyakorlatilag bárki folyamatosan elérhet a belvárosi Kétágú templom parókiáján. Ennyi közösségben ugyanakkor óhatatlanul akadnak konfliktusok, te is lehetsz fáradt, gondterhelt, mégis mindig jókedvűnek és nyugodtnak tűnsz. Lehet állandó rendelkezésre állásban élni? Mi vezérel a problémamegoldásban, mi a logisztikád titka? Mi jelent számodra pihenést, mi hoz feltöltődést?
– Helytállni. Igen, ez jó kérdés. Én is feltettem magamban sokszor, hogy akár jobban is teljesíthetnék, ha kevesebb dologra kéne koncentráljak. Ilyenkor mindig mérlegelem, hol a helyem, mennyi az én feladatom. És mit jelent, hogy jobban? Ki állítja fel a mércét? Mi az én mércém? Bennem mindig van egy kis önkritika, elégedetlenség, hogy lehetett volna jobban is, de a realitásérzékem segít abban, hogy ne legyenek önmagammal szemben olyan elvárásaim, amiket képtelen vagyok teljesíteni. Már elég régóta tanulom elfogadni magamat, vállalni a felelősséget magamért és tetteimért. Azért is, hogy nemet mondjak és megelégedjem a kevesebbel is. És igen, vannak konfliktusok, gondok és én is elfáradok. De ha logikusan gondolkodom, akkor jobban elviselem mindezeket, ha van humorom és derűt keresek a borúban. Sokszor küldök mosolyt akkor is, ha fáradt, akár szomorú vagyok, mert az engem is segít továbblépni. Ebben sokat segített párom humorérzéke és a gyermekek. A problémamegoldásom kulcsa az, sok év tapasztalata után, hogy lehetőleg úgy jó megbeszélni, megoldani kínos dolgokat is, hogy igyekezzünk ne veszteseket gyártani, hanem egyenlő partnerként keresni a megoldást. Persze, ha azok a fránya érzések és indulatok nem lennének, akkor igazán egyszerű lenne! De ettől szép az emberi lét, hogy képes érezni és érzéseit kifejezni. Ha ez nem lenne, robotok lennénk. Elveim alapja a Szentírás tanítása, ehhez igazodom. Még én is tanulom, sokszor hibázok. Hála Istennek nem vagyok tökéletes! Csak el ne felejtsem ezt.
Mi az ami pihenést hoz? Most ebben a pillanatban a nagy semmittevés lenne az igazi megoldás. Szeretek kézimunkázni, de időnként munkám lett a kézimunkázás. Kikapcsol az úszás, de azt az utóbbi időben nem tudtam művelni. Mivel munkánk miatt sok emberrel van dolgunk, ezért néha szeretünk elbújni, hogy ne találjon meg senki. Általában a szabadságunk több mint fele is eltelik, mire agyilag is megérkezünk oda. Lazítani is tudni kell. Még nem tudunk igazán.
Isten kezében
– Két emberre is sok teljesítményt tudhatsz magadénak. Mit gondolsz, lennének-e még újabb tennivalóid? Hol szeretnél tartani, legszívesebben miképpen látnád magad tíz év múlva?
– Nyugdíj előtt állunk. A következő években erre készülünk. Befejezni azt, amit be lehet fejezni és segíteni, előkészíteni a folytatását annak, amiből kilépünk. Hogy újabb teendőim lennének-e? Na, ettől félek, hogy továbbra is kitalálok valamit. Keményen vissza kell fogjam magam. Tíz év múlva szeretettel várlak a tordaszentlászlói házikónkba (ami nem kacsalábon forgó palota), ahol majd elmesélhetem, milyen jó új dolgokat kitalálni nyugdíjasan. Kézimunkázni fogok, lehet rajzolni, de az is lehet, hogy unokázni, vagy énekelni a helyi kórusban, vagy utazni. Nem tudom. Isten kezében vannak éveim és terveim.
