Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó legfrissebb számában.Fiatal interjúalanyaim megdöbbentő érettséggel és felelősségtudattal viszonyulnak szakmájukhoz, az egyházi teendőkhöz és az egyházközség tagjaihoz. Határozottak és kitartóak. Református kántorként ugyan nem kerülnek olyan rivaldafénybe, mint egy hangszeres vagy énekes szólista, ám interjúalanyaim olyan szeretettel és ragaszkodással meséltek pályájukról, mindennapjaikról, hogy az számomra lélekemelő és követendő példa. Ilyen példakép lehet Gyenge Zoltán Balázs is, aki bámulatos céltudatossággal és hittel tesz eleget nemcsak a kántori, hanem hegedűművészi, énekesi, koncertmesteri és koncertszervezői feladatainak is. Teszi mindezt valamiféle nagy-nagy természetességgel, mert mint mondja: „ha a kántor becsülettel és hittel végzi a rábízottakat, bárhol jó neki”.
Családjában kezdetektől fogva jelen volt a hit és a zene. Édesapja, Gyenge János, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökségén előadótanácsos, nővére, Balázs Ágnes képzett zenész, zongoratanár, beszélgetőtársam, Gyenge Balázs Zoltán pedig a kolozsvári S. Toduţă Zenei Főgimnáziumban, majd a Gh. Dima Zeneakadémián végzett hegedű szakon, több mint egy évtizede a szamosfalvi református gyülekezet kántora.
– Úgy tűnik, mintha erre predesztinálták volna. Vagy mégsem volt annyira egyértelmű a pályaválasztás, a mostani állása?
– Valóban, a családomban több generációra visszamenőleg a férfi családtagok majdnem mind református lelkipásztorok voltak. Kisgyerekkorom óta minden vasárnap a templom padjaiban volt a helyem. Eleinte Besztercén, ahol édesapám és nagytatám is lelkipásztor volt, 1991-től, amikor Kolozsvárra költöztünk, a Kétágú templomban, konfirmálásom után a Farkas utcai templomban, ahol a nővérem volt abban az időben a kántor, majd 2006 karácsonya óta a szamosfalvi templomban. Tizenéves koromban többször elgondolkodtam azon, hogy a családi hagyomány folytatása érdekében a lelkipásztori pályát kellene választanom. De soha nem éreztem igazi elhivatottságot. Ami még fontosabb volt számomra: a szüleim mindig azt mondták, hogy azt tegyem, amit igazán szeretek. Így tizenkét év zeneiskola után sikeresen felvételiztem a Gheorghe Dima Zeneakadémiára. Elsőéves egyetemi hallgató voltam, amikor édesapám azzal a hírrel érkezett, hogy a szamosfalvi gyülekezet kántort keres. A gyülekezet elnökségével való egyeztetés után eldöntöttem, hogy megpróbálkozom a kihívással. Eleinte nem gondoltam, hogy ez ennyire hosszú időszakot fog kitölteni az életemben, aminek a mai napig sincs vége. Akkoriban csak azt tudtam megígérni a gyülekezet elöljáróinak, hogy egyetemi éveim alatt számíthatnak rám. Hogy utána merre fog vezetni az utam, még nem tudtam. Hála Istennek, úgy alakult, hogy továbbra is eleget tudtam tenni a kántori teendőknek, így lassan tizennégy éve legjobb tudásom szerint itt szolgálok. Úgy érzem, ez az a munka, amely körbeöleli a zene és a családom múltja iránti tiszteletet.
– Olyan korban élt, amikor a templomba járás megengedett volt. A család és az édesapja példája mellett ez a körülmény is a kántorság felé irányította?
– Mivel nem éltem meg azt a kort, amikor tiltott volt a templomba járás, nekem mindig is az volt a természetes, állandó vasárnapi program, hogy részt vegyek az istentiszteleten. Az már csak plusz volt, hogy énekvezérként élhettem és élhetem meg az alkalmakat. Úgy érzem, hogy a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim iránti tisztelet és az általuk nyújtott példa nagy részben hozzájárult a döntésemhez, amely mai napig jó döntésnek bizonyul.
– Több kántorinterjút készítettem már, amelyben fiatal kántorok elhivatottsággal beszéltek tevékenységükről. Mégis attól tartok, nem sikerült eloszlatnom azt a sztereotípiát, miszerint a kántornak „csak” annyi a dolga, hogy vasárnap orgonál a templomban. Gondolom, vannak érvei ennek a tévhitnek a megdöntése mellett…
– A kántornak a fő feladata az istentiszteleten vagy más gyülekezeti eseményeken való kántorizálás, énekvezetés, emellett olyan gyülekezetben, ahol kórus/dalárda van, ennek az irányítása, vezetése. Mivel ünnepeinkkor többen látogatják az istentiszteleteket, fontosnak tartom egy-egy zenés vagy verses műsor összeállítását, amely a közösség összetartó erejét erősíti. Melléktevékenységként pedig ezek mellé társul minden olyan teendő, amire a lelkipásztor vagy a presbitérium felkér, és aminek eleget tudok tenni. Beszélhetünk itt adminisztratív teendőkről, egy-egy esemény megszervezésében nyújtott segítségről, mindenről, ami a közösség érdekét szolgálja.
– Hogyan telik egy-egy napja, hete kántorként?
– A kántori pályafutásom elején felvállaltam az ifjúsággal való foglalkozást, ami eleinte nagyon szépen alakult. Minden héten bibliaórát tartottam nekik, közös játékesteket szerveztünk, színjátszótalálkozón (KISZT) vettünk részt, ahol több alkalommal is nagyon szép eredményt értünk el, sportrendezvényekre jártunk, közös táborozásokat szerveztem. Ezek néhány év után fokozatosan elmaradtak. Úgy vélem, hogy manapság már annyi alternatív lehetőséget nyújt a társadalom a fiatalok számára, hogy az egyházközeli találkozási, szórakozási lehetőségek háttérbe szorulnak. Volt olyan időszak, amikor kórussal is büszkélkedhettünk. Hetente tartottam kóruspróbákat, így ünnepekkor egy-egy ének eléneklésével gazdagabbá, szebbé tudtuk tenni az istentiszteletet. Manapság mindenkinek az időhiány az egyik fő ellensége, emiatt a kórustagok száma annyira leapadt, hogy nem volt megvalósítható a folytatás. Jelenleg a kátéórásokkal, illetve a frissen konfirmáltakkal állítunk össze egy-egy műsort nagyobb ünnepeinkre, amit mindig nagyon szívesen és lelkesen fogad a gyülekezet, így minden alkalommal újra és újra megerősödik bennem az a tudat, hogy van miért és van kiért szép dolgokat megvalósítani.
Az istentiszteleteken való kántorizálás komoly háttérmunkát feltételez. Ha egy új éneket szeretnénk énekelni a gyülekezetben, azt előzőleg meg kell tanulnom, be kell gyakorolnom, hogy majd vezetni tudjam a gyülekezetet. Ez mind időt igényel, és szerves része a kántori munkámnak. Minden vasárnap a reggeli teendők elvégzése után körülbelül fél órát hangbemelegítéssel töltök, majd fél 10-től a kölesi templomban, valamint 11-től a szamosfalvi templomban végzem az énekvezéri kötelességeimet. Különleges alkalom számomra az, amikor az istentisztelet keretében keresztelőt is tarthatunk.
– Melyik a legkedvesebb, a szívéhez legközelebb álló kántori teendő?
– Egyértelműen a templomi orgonajáték, illetve énekvezetés, de mindig is nagyon szerettem azokat a pillanatokat, amikor egy általam ismeretlen orgonát tanulmányozhattam, szólaltathattam meg.
– Milyen a kapcsolata a gyülekezet lelkipásztorával, a presbitériummal, a gyülekezettel?
– Úgy érzem, hogy első perctől megvolt a tökéletes összhang a gyülekezet, a gyülekezet lelkipásztora és köztem. Nagyon kedvesen fogadtak, ha valami problémám volt, meghallgattak és segíteni próbáltak. Péntek Márton tiszteletes úrral a lelkipásztor-kántor viszony mellett több mint hét éve a jószomszédi viszonyt is ápoljuk, mivel az esküvőnk után feleségemmel a parókia épületében levő kántori lakásba költöztünk. Azóta kölcsönösen segítjük egymást, hogy ez a kialakult kapcsolat megmaradjon és a munkánkban haladhassunk. Kislányaim annyira szeretik ezt a helyzetet, hogy a tiszteletes urat harmadik nagytatájukként emlegetik. A sok együtt töltött minőségi idő meghozta a gyümölcsét.
Gyülekezetünk évről évre gyarapszik, ami annak köszönhető, hogy sok fiatal család költözik a folyamatosan bővülő, kiépülő Szamosfalvára, és ezáltal a keresztelők száma is megnőtt. Ennek a növekvő tendenciának nagyon örülünk, mert azon kevés gyülekezetek közé tartozunk, ahol a hívek száma nem apad évről évre. Jelenleg 855 egyháztagunk van, és igen szép számban vannak köztük a fiatalok.
– A kántorság mellett aktívan részt vesz a Kolozsváron már közismert Operettissimo együttes tevékenységében.
– Épp a kertben tevékenykedtem, amikor megcsörrent a telefon, és tudomásomra jutott, hogy egy kolozsvári együttes szeretne velem együttműködni. Elmentem találkozni velük, és attól a perctől el is kezdődött a közös munka. Nagyon örültem a lehetőségnek, mivel hegedűsként azelőtt nem volt lehetőségem kibontakozni. Közreműködtem különböző erdélyi filharmóniákkal, de sehol sem találtam meg igazán a helyem. Az Operettissimóval ez nem így volt. Nagyon lelkes csapatot találtam itt, a tagok közül néhányat már korábban ismertem, de a többiekkel is meglepően hamar kialakult a jó viszony, mondhatni itt találtam meg a második családomat. Bevallom, eleinte nem sok operettet ismertem, de fokozatosan megtanultam őket, és kialakult az operett iránti szeretetem. Hét év után már úgy vagyok vele, hogy bármikor bármely közismert operett betétdalát akár kotta nélkül is lejátszom, sőt körülbelül két éve már kisebb részleteket énekelek is az együttessel. Óriási színpadi tapasztalatot nyújtott a mögöttem álló több mint 200 előadás, amiért nagyon hálás vagyok.
Szívemnek nagyon kedves projekt a Bánffy Palotakoncert, amelynek Plesa Róbert kollégámmal vagyunk a megálmodói és kivitelezői. Ezen az előadáson többek között világhírű erdélyi énekművészek, nyolctagú balettkar és a koncertmesterként általam vezetett 14 tagú zenekar lép színpadra. Ez számomra óriási tapasztalatot és fejlődési lehetőséget biztosított, de ugyanakkor nagy felelősséget is vont maga után. Idén – igaz, hogy az aktuális közegészségügyi előírásokat figyelembe véve – harmadik alkalommal szerveztük meg az előadást a kolozsvári Bánffy-palotában, újból nagy sikerrel. Fontosnak tartom a Bánffy Palotakoncert további megszervezését, mert hiánypótló, nagyon szépen kitölt egy űrt a kolozsvári kulturális életben.
– Nem lehet egyszerű a kántori, operettissimós, koncertszervezői teendőket egyeztetni a családdal...
– Sokszor adódik olyan helyzet, amikor a család és a barátok nélkül nem igazán tudnám megoldani a problémákat. Például, amikor egyszerre kellene istentiszteleten kántorizálni, vagy akár előadást tartani és kivenni a gyermekeket az óvodából. Ilyenkor mindig megkerül az a családtag vagy barát, aki kisegít. A megértő feleségem mindig támogatott a sokrétű munkámban, és mindig büszkén jön akár a templomba, akár az előadásaimra.
– Mit gondol, miért jó Kolozsváron, Erdélyben református kántornak lenni?
– Igen, nagyon sok a fiatal kántor a kincses városban, legtöbbjüket személyesen is ismerem, mind a református, mind a más felekezethez tartozókat, akikkel egy fiatalos, lendületes csapatot alkotunk. Azt hiszem, ha a kántor becsülettel, kitartással, hittel és szeretettel végzi a rábízottakat, bárhol jó neki, nem csak Kolozsváron, és nem csak Erdélyben.
– A mai fiatalok – huszonévesek, harmincasok – nem terveznek hosszú távra. Gyorsan pályát vagy munkahelyet váltanak. Ön mennyire érzi azt, hogy szakmailag megállapodott?
– Tizennégy évi szolgálat után azt mondhatom: ez a hivatás az életem szerves része lett. Úgy gondolom, amennyiben egészségem és a körülmények megengedik, hosszú éveken át a tőlem telhető legjobban folytatom.
Gyenge Balázs családjával
