A hangverseny előtti napokban, szenzációként terjedt az a hír is, hogy a műsorban elhangzó Dvořák a-moll hegedűversenyt, a csellóművész Várdai István vezényli, míg a h-moll csellóversenyt, a hegedűművész Baráti Kristóf. De szerintem, az igazi szenzáció, az igazi csoda, a Stradivari „csodahangszereken” játszó két fenomenális művész lélektől lélekig ható előadása volt, amelyen a kolozsvári közönség lélegzet-visszafojtva, a zene hatalmának, a harmónia szépségének bűvkörében gyönyörködhetett.
Antonin Dvořák (1841–1904) a cseh nemzeti iskola kiemelkedő alakja, zenéjében mesterien ötvözte a 19. századi romantikus zene és a cseh, valamint az amerikai tartózkodása alatt gyűjtött indián és néger folklór sajátosságait. Tehetségét, kitűnő mesterségbeli tudását még Eduard Hanslick, a 19. század „rettegett” zenekritikusa is elismerte. Népszerűsége a mai napig nem lankadt, művei a világ legnagyobb hangversenytermeinek állandó repertoárját képezik. Az a-moll hegedűverseny (op. 53.) mégis ritkábban hallható – nem is emlékszem, hogy Kolozsváron mikor csendült fel utoljára –, valószínűleg a rendkívül igényes koncertáló szólama miatt, amelynek technikai megoldásaiban Dvořákot, Joachim József, a kor egyik leghíresebb, magyar származású hegedűművésze segítette.
Dvořák a-moll hegedűversenyének első tételét rapszodikus zeneszövet, a drámai és szenvedélyes-lírai kettősség jellemzi, miközben a dallamvonalak szépsége, a virtuóz csillogások ejtik rabul a hallgatót. Lassú tételéből megejtő szépségű, népdal erezetű, szélesen hömpölygő dallamok áradnak. Az utolsó tétel, a furiant és dumka cseh táncok frissességével, lendületével, játékosságával varázsol el. Baráti Kristóf hegedűjátékában az érzelmek és a csapongó hangulatok gazdag skálája, már az első pillanatoktól fogva tartotta a hallgató figyelmét. Mit is emelhetnék ki előadásának ékességeként? A csodálatos hangszínt, a romantikus szenvedélyt, vagy a táncos-könnyed virtuozitást, a zenekarral folytatott párbeszédek sokszínűségét, a szélesen ívelő romantikus dallamvonalak énekszerűségét, vagy a ki nem mondott érzelmek/szavak zenében való költői megfogalmazását és a dinamikai árnyalatok színes skáláját? Ha egyetlen szóval jellemezném, azt mondanám tökéletes. Tökéletes volt a versenymű minden pillanatában, és csodálatos volt a közönség üdvrivalgását megköszönő ráadásokban is: Ysaÿe 2. szólószonátájának első tételében, Bach d-moll sarabandjában. Szívből örültem a két művész zene és egymás iránti felelősségérzettel végzett, precíz karmesteri szereplésének, Várdai István ráadásának, a tökéletes csillogással megszólaltatott Bach G-dúr prelűdnek, valamint a hangverseny zárópillanataként és non plus ultrájaként – szintén ráadásként – felcsendülő Baráti–Várdai közös produkciónak, a Händel – Halvorsen Passacagliának.
Dvořák Amerikában komponált utolsó művét, a h-moll csellóversenyt (op.104.) –, amelyet végül hazájában fejezett be –, az emlékezés és honvágy ihlette, ezért fonódnak oly mesterien össze a concerto zeneszövetében, még az Újvilág szimfóniából ismert érzelemdús, szenvedélyes romantikus elemek a cseh folklór népi ízeivel. Mindaz, amit Dvořák a cselló húrjaira komponált versenyműben megálmodhatott, Várdai István tolmácsolásában művészi tökéletességgel kelt életre: szenvedéllyel „dalolt”, „bánatkönnyekkel sírt”, virtuóz ragyogást, költői álomvilágot teremtett, magasztos pillanatokat szerzett. A versenymű csodálatos lassú tétele, lírai gyöngyszem. Ez volt az a pillanat, amikor Várdai szárnyaló poézisét és a zenekari szövettel alkotott harmónia szépségét hallgatva, lélegzet-visszafojtva azon imádkoztam, bár sohasem szakadna meg ez az álomvarázs. Az alapjában friss-virtuóz, energikus-heroikus, népies hangvételű harmadik tételt lírai jellegű epizódok tarkítják. A finálé a lecsendesedés, a befelé fordulás pillanata, amikor, a zeneszerző szavaival élve, „mint egy lehelet – az első és második tételre utaló reminiszcenciákkal, a szóló egészen pianissimóig cseng ki”, hogy végül, a zenekar életerős utolsó ütemei, a zene hatalmát és a harmónia szépségét hirdetve, a lírai „álomvilágból” a magasba emeljenek.
Felejthetetlen, csodálatos este, az évad legtökéletesebb hangversenye volt. Zene volt, ünnep volt, a zene ünnepe!
(Borítókép: A két „csodahangszeren” játszó művész: Baráti Kristóf és Várdai István
