Ismerjük meg Székely Norbertet, a Tóköz fiatal kántorát
Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó legfrissebb számában.
– Nagyon fiatalon elkötelezte magát a hangszertanulás iránt. Már gyerekként ennyire érdekelte a zene világa vagy inkább csak nem volt ellenére, hogy zeneiskolába íratták?
– Nővérem művészi tehetsége korán megmutatkozott, esetemben az iskolaválasztást részben meghatározta, hogy ő már zeneiskolás volt, és hozzá hasonlóan lettem én is zongora főszakos. Persze engem is megkérdeztek, akarok-e zeneiskolába járni, de részemről ez nem volt tudatos döntés. A zene iránti vágyam csak később, 6. osztályos koromban kezdett kibontakozni, egyfajta zárkózottság jellemzett szakmailag és a természetemet illetően is. Sokat biztatott akkori zongoratanárnőm, Makkai Gyöngyvér, akinek most is köszönöm kitartó munkáját és irántam való szeretetét, ugyanakkor jó emberek vettek körül: szüleim, nővérem, tanáraim, osztálytársaim. Kibontakozásomat segítette, hogy gimnazista éveimben nekem is osztott szerepet a musical-előadásban volt szolfézstanárnőm és osztályfőnököm, Korpos Kamilla, ez meghatározó volt számomra. A színházi térben – esetünkben amatőr színészekként –, ahol zene, koreográfia és színművészet találkozik, testi és lelki tereket mozgat meg, rejtett képességeket tár fel, elkezdtem megnyílni.
– Ha jól számolom, tizenhat évig tanult zongorát, ez nagyon hosszú idő. Megbicsaklott-e valaha a „hűsége”?
– Bizony megbicsaklott a hűségem. Iskolai éveim alatt elég stabilan tartottam magam a hangszerhez, első jelentősebb elbizonytalanodásom elsőévesen történt az egyetemen. Rengeteget hezitáltam, töprengtem a jövőmön, hiszen azt gondoltam, hogy nem is csinálom én ezt jól, sőt egyáltalán nem jó, amit csinálok. Sajnos ez idő alatt hanyagoltam is a gyakorlást, nem vettem már komolyan a komolyzenét, és ezen mind a mai napig dolgoznom kell, hiszen vannak elmaradt feladataim, amiket el kell végeznem. Érdekes módon külföldi nyári munka (is) segített a visszatérésben, ezt akkor azzal magyaráztam, hogy távol vagyok az otthonomtól, bizonyos érzésektől, emberektől, s ez az eltávolodás lehetővé tette, hogy objektívebb döntést tudjak hozni, mintha ejtőernyőznék egy város fölött, belátva mindent belőle, belátva akkori élethelyzetemet.
– Sosem érezte tehernek a hangszertanulást, még kamaszéveiben sem?
– A hangszertanulás egy életen átívelő folyamat, sosincs megállás. Gyermekkorban és kamaszként is sokszor nehéz volt leülni a hangszer mellé, míg az ablakból hallottam, hogy a srácok fociznak. Ennek ellenére én is rengeteget fociztam, úgyhogy én nem az a fajta zenészpalánta vagyok, akinek nem volt gyermekkora a hangszertanulás miatt. A szüleim és a nővérem biztattak, persze tanáraim s később a barátok. Isten mindig tudta, hogy kiket kell mellém állítson ahhoz, hogy kialakuljon a saját felfogásom a zenéről, ami folyamatosan épül, tanul, olykor lerombolódik és valami más kezd növekedni.
Sokat tanultam zenéről, dalszerzésről a Szintaxisban
– Kolozsvári diákévei alatt mintha kinyílt volna a világ a klasszikus zenén túl terjedően. A Szintaxis pop-rock zenekar billentyűse lett, irodalmi estek létrehozásához járult hozzá.
– Másodéves voltam azon a nyáron, amikor marosvásárhelyi koncerten találkoztam egyik ismerősömmel, aki meghívott billentyűzni az akkor alakuló zenekarba, a Szintaxisba. Három évig zenéltünk együtt (a járványhelyzet okozta kimaradásokat leszámítva), és nagyon jó élményekkel és tapasztalatokkal maradtam, sokat tanultam a fiúktól a zeneipar ezen területéről, és leginkább a zenéről, dalszerzésről. A zenés irodalmi terület iránti érdeklődésem már líceumi éveim alatt kezdett megmutatkozni, már akkor jó volt versekhez viszonyulni, átengedni őket magamon, és amint már tudtam néhány akkordot komponálni, elkezdtem azokat különböző versekre rápakolni. A Szintaxis zenekarból Bíró Hunorral eszméltünk rá egyik beszélgetés alkalmával, hogy mindketten zenésítünk meg verseket. Közben a csapatba beszállt egyik Kolozsváron szerzett jó barátom, Moldován Balázs dobokkal, s már jött is a lehetőség, hogy dobjunk össze valami zenés estet a kolozsvári Koffer könyves kávézó születésnapjára. Az így megszületett kis trió később kiegészült Szőllősi Zsófiával, aki brácsával és vokállal csatlakozott. Nem volt sok fellépésünk, az együttes jelenleg is hibernál. Párhuzamosan kibontakozott a másik zenés irodalmi vonal, a 2020-ban megrendezett FIKE (Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület) szabadegyetem irodalmi estjébe szintén jóbarátokkal, többek között Varga Bogival kapcsolódtunk be, időnk függvényében azóta is kísérő- és hangulatzenét szolgáltatunk szövegfelolvasáshoz, versek, esszék és egyéb írások hangoznak el a kijelölt témák kapcsán. Ezt a műfajt szeretnénk még jobban kibontani és kidolgozni.
Verses-zenés előadásokat hozunk létre Laczkó Vass Róbert kollégámmal, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészével, így zenésítettünk meg Petőfi-verseket a költő bicentenáriuma kapcsán, Cantus figuratus című előadásunkhoz pedig istenes verseket és szövegeket.
Aktuális zenei projektemhez tartozik egy saját kezdeményezés: válogatott bibliai zsoltárokat adaptálunk, és modernebb zenével zsoltárfeldolgozásokat készítünk.
Két verses-zenés előadást hoztak létre Laczkó Vass Róberttel együtt
– Különleges színfoltja eddigi rövid, de annál gazdagabb pályafutásának a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában vállalt munkája. Hogyan került a Hegedűs a háztetőn élő zenekarába?
– Egyik barátom szólt, hogy billentyűst keresnek a készülő darabhoz, így kerültem a színházhoz. Teljesen új terep volt számomra, kissé féltem is, egyszerre volt hálás, nehéz, de izgalmas tapasztalat, mivel mindig is szerettem színházba járni és olykor színházi zenét tanulmányozni. A színház mint alkotásra alkalmas tér igencsak érdekel és vonzónak tartom. Nem jelenteném ki, hogy már most olyat tudnék alkotni, ami a színházi igényeket-kéréseket teljesítené, de dolgozom az ügyön, és hogyha megtalál a lehetőség, igyekszem élni vele.
– Egyetemistaként szülővárosában, Marosvásárhelyen bekapcsolódott a Vártemplom gyülekezetének életébe, belevágott az ifjúsági munkába.
– 2021-ben kaptuk meg Domahidi Dávid barátommal a megbízást, hogy gyűjtsük össze a gyülekezet ifjait és tartsunk rendszeres találkozókat, „ifiket”; a délutáni zenés áhítatok szolgálata is a mi feladatunk volt. 2019 óta a FIKE közösségében is részt veszek, így akkorra már volt némi tapasztalatom az ifjúsági találkozók szerkezeti felépítéséről, a zenei szolgálatról.
– Január óta a Kolozsvár-tóvidéki Református Egyházközségnek a kántora. Hogyan érte a felkérés? Milyenek voltak az első hetek, a beilleszkedés első hónapjai?
– Tavaly kaptunk meghívást a Tóközbe, hogy a FIKE zenei csapatával és lelkipásztorával, Dávid Istvánnal szolgáljunk a pünkösdi zenés áhítaton. Én akkor szolgáltam először a Tóközben. Ugyancsak ebben az évben részt vettem a tóközi gyülekezet által szervezett nyári tinitáborban, szintén zenei szolgálattal, és ebben a táborban pendítette meg először Visky Péter lelkipásztor a kántori munka lehetőségét. Én akkor még csak alkalmilag kántorizáltam imitt-amott, inkább ifjúsági énekekkel volt tapasztalatom. Sok-sok töprengés és a munkaköri szerepek tisztázása után vállaltam a feladatot. A kevés tapasztalat miatt eleinte nagy kihívás volt számomra az orgona, így gyakorlatilag új tanulási folyamat kezdődött, ami azóta is tart.
 |
| Isten tenyerében lenni néha nem elég, szándékosan kiejtem magam onnan, de aztán csak rádöbbenek, hogy ismét ott vagyok |
– Személyes istenhitről nem szokás nyíltan beszélni Erdélyben. A keresztyénség alapértékei tulajdonképpen egyetemes emberi értékek, így nem nehéz azokkal azonosulni. Az istenhit ennél valamivel több, és bár a kántornak hasznos, nem feltétlenül szakmai követelmény, ugyanakkor ajándék, amit nem azért kapunk meg, mert akarjuk, és nem akkor, amikor akarjuk. Norbert esetében ez hogyan alakult eddig, és hogy érzi, hol tart ezen az úton?
– Rendes református családban születtem, szüleim imákra és imádkozásra tanítottak, templomba jártunk, szerepeltünk is a gyülekezeti ünnepek alkalmával.
Intenzív érintések főként Kolozsváron értek, itt kezdtem el tudatosabban élni a hitben, az Istennel való kapcsolatban. Kisebb koromban, amikor azzal a kijelentéssel találkoztam, hogy add át magad neki, szörnyen megijedtem, féltem, hogy én ezt nem tudom, hogyan kell, ám az úton folyamatosan megkaptam azokat az eszközöket, főként embereket és lehetőségeket, amelyek folyton Isten felé vonzottak. Talán úgy tűnik, nekem most egyértelmű, hogy a Teremtőnek „dolgozom”, és tényleg, de így sem lett könnyebb ez a keskeny út. Inkább csak újabb szint vagy újabb mozaikdarab ez, ami a teljességéből most meglátszik és amiben nekem is szerepem lehet. Bizakodó vagyok és örvendek, hogy most ott tartok, ahol: az Isten tenyerében. Néha nem elég, és szándékosan kiejtem onnan magam, de aztán csak rádöbbenek, hogy ismét a tenyerében vagyok. Egy ideje az Istennel való járást a teljesség felé haladásként észlelem, minden megpróbáltatás, felismerés újabb darabot ad a nagy egészből.
 |
| Irodalmi esten a Kofferben: Igyekszem ötleteimet megvalósítani, vágyaimat szelídíteni |
– A kántori munka nemcsak annyit tesz, hogy istentiszteleteken az orgonát, zongorát megszólaltatja és temetésen zsoltárt énekel. Norbert esetében, a Tóközben mire terjed ki a kántorság?
– Jelenleg a közismertebb feladatok mellett három zenecsapattal dolgozunk, gyerekekkel és ifisekkel, vezetem a gyülekezeti tagokból álló kórust, itt már idősek is vannak közöttünk hihetetlen lelkesedéssel és örömmel. A legkedvesebb munkát a zenecsapatok jelentik, mert az ifjúsági énekekben van a legnagyobb tapasztalatom. A kántori munka tele van kihívásokkal, azt is lehet jól és szívvel végezni. Sokféle korosztállyal találkozom, mindenkivel meg kell találni a közös szót, az összhangot, szeretném jól megszervezni a különféle találkozókat, eseményeket, mindez kihívást jelent, ugyanakkor öröm is.
– Mivel tölti szabadidejét, hogyan szórakozik Kolozsváron a huszonéves fiatal, aki kántora egy gyülekezetnek akkor is, amikor éppen nem a karzaton énekel? Korlátozza-e bármiben ez a komoly feladatkör, ami ilyen fiatalon találta meg?
– Szabadidőm nagy részét kisebb-nagyobb társaságban, barátokkal töltöm, akár számomra még ismeretlenekkel. Az olvasás, filmnézés nagy öröm számomra, és igazán lázba hoz a zenehallgatás, akár a jelenlegi zenei megosztók segítségével, akár bakelitlemezen. Kedvelt foglalkozásom a komponálgatás, és azért nevezem így, mert még nem szakmai, nincsenek benne újszerűségek. Versekre harmóniát pakolni vagy dalszerzésbe kezdeni, instrumentális zenét írni vagy arról olvasni – ezekkel mind szívesen foglalkozom. A szórakozást leginkább a másokkal töltött idő jelenti vagy alkalmanként egy-egy koncert, színházi előadás. A közös zenehallgatás számunkra nagy örömbörze, ilyenkor régi vagy akár új zenét, felfedezéseket mutatunk egymásnak. Nem merem azt állítani, hogy a gyülekezeten kívül nem vagyok kántor, viszont azt sem, hogy az vagyok. Nem feltétlenül státusként tekintek a kántori pozíciómra, attól, hogy a karzatról énekelek, senkinél sem vagyok több. Úgy gondolom, hogy Krisztust követni próbálóként nem a szakmánk határoz meg bennünket, hanem pusztán a lényünk, az, hogy az ember a foglalkozásától függetlenül Krisztus útmutatásait igyekszik gyakorolni mindenhol.
– Hol, hogyan látja magát mondjuk tíz év múlva?
– Tíz év múlva már remélem, családom lesz, és jó néhány lurkómmal játszhatok és tanulhatom velük is a világot. Szakmai szempontból szeretnék még megvalósítani ezt-azt, hajlamos vagyok sokszor kisemberként nagy dolgokról álmodozni, ezért is igyekszem az ötleteimet megvalósítani, a vágyaimat szelídíteni. Az szinte biztos, hogy az országban szeretnék élni, hogy hol, azt még nem tudom kőbe vésni, viszont más országokban is szeretnék járni és fellépni. Remélem folyamatosan össze fogjuk tudni csiszolni az ötleteinket Istennel, hogy akár nagyobb vagy kisebb döntések előtt leszek, Ő vezessen.
