SZERZŐK: NAGY-HINTÓS DIANA, SIKÓ PIROSKA
Megjelent a Szabadság mellékletében, a Református Híradó pünkösdi számában.
– Hogyan kezdődött a kántori pályája?
– Nagyon szerettem volna népzeneénekes lenni. Édesanyám családjában sokan énekeltek. Szerettem volna énekelni tanulni, jártam különböző klubokban Kolozsváron, de ott azt mondták: nincs szükségük rám. Hazafelé jövet eléggé el voltam keseredve. Találkoztam Kassay Géza tiszteletes úrral, aki akkor Kolozson volt lelkész. Megkérdezte: mi bajom? Elmondtam, hogy jártam. A tiszteletes úr elgondolkodott, majd megkérdezte tőlem, akarok-e kántor lenni? Tudomása volt arról, hogy elég jól énekelek. Addig nem tudtam, mit jelent kántornak lenni. Megkérdeztem: mit csinál a kántor az istentiszteleten? Elmagyarázta, hogy énekli a zsoltárokat és orgonál. Így kezdtem el a tanulást 1981-ben Sógor Magda tiszteletes asszony, kántoroktató segítségével. Ugyanabban az évben behívtak katonának. A sorkatonai szolgálat letöltése után 1983-ban újrakezdtem a kántoriskolát, amit 1985-ben végeztem el, és vizsgáztam.
– Hogyan emlékszik az első istentiszteletre, amelyen kántorizált?
– Mintha tegnap lett volna… Az első istentisztelet, amelyen már én kántorizáltam, 1985. március 9-én volt, vasárnapi istentiszteleten. Nekem nagy élmény volt, de lámpalázam is volt. Az istentisztelet után megfogadott a presbitérium kántornak. A következő vasárnap húsvét első napja volt, úrvacsoraosztás, újabb izgalom. Aztán húsvét után a kolozsi hívekből álló közgyűlés engem választott meg kántornak. Nem volt túlságosan nehéz, betartottuk az istentisztelet lebonyolításának szabályait, énekeltük a zsoltárokat. Tanulságos volt nekem mint fiatal kántornak és a híveknek is. Szóval a lámpaláz és az idegesség ellenére az első kántori szolgálat jól sikerült. Édesanyám meg a testvérem büszkék voltak rám. De jól fogadott Kassay Géza tiszteletes úr, a presbitérium és a gyülekezet is.
– Milyen tapasztalatokat szerzett az elmúlt évek során kántorként?
– Minden istentisztelet más és más. Minden istentiszteleten lehet tanulni valamit. Harmincnyolc éve vagyok Kolozson kántor. A legnagyobb tapasztalat, amit szerezhettem a sok közül az, milyen úgy kántorizálni, ha a megszokott gyülekezeti tagokon kívül az egyházkerület vezetősége, illetve a püspök úr is jelen van. Az első ilyen tapasztalat 1987-ben volt, amikor az akkori püspök felszentelte a második világháború idején történt alagútrobbantás áldozatainak emlékművét a cinteremben. A második ilyen alkalom az volt, amikor Csiha Kálmán püspök úr felszentelte a cinteremben a nyíregyháza-sóstói testvérgyülekezettel közösen állított turulmadár-emlékkövet. A harmadik ilyen alkalomkor Kató Béla püspök úr a püspöki vizitáció alkalmával felszentelte a ravatalozónkat.
„Hitvallásom meghallgatni mindenkit, aki hozzám szól, gyerektől, fiataltól, időstől is tanulhatok”
– Melyik az ön által legkedveltebb kántori tevékenység?
– A kántori tevékenység legkedvesebb része az, hogy vasárnap együtt lehetek a hívekkel, és együtt hallgatjuk a szebbnél szebb prédikációkat. Most már videókapcsolaton keresztül is részt lehet venni a vasárnapi istentiszteleten, amelyre a kolozsi református egyház honlapjáról lehet csatlakozni. Öröm számomra, hogy több mint kétszázan nézik végig az istentisztelet élő közvetítését.
– És a kevésbé kellemes?
– A kántor életében is vannak „nem szeretem” feladatok. Amikor néhány évvel ezelőtt életbe lépett az új énekeskönyv és az új korálkönyv, nem tudtam, hogyan fogok boldogulni. Az volt az érzésem, hogy ezt nem tudom megtanulni, sem a gyülekezetnek megtanítani. Én ugyanis a régi énekeskönyv dallamai szerint tanultam, az új korálkönyv a gregorián dallamra és stílusban íródott. De Isten megsegített, részt vettem továbbképző tanfolyamokon. „Nem szeretem” feladat, amikor olyan énekeket kell megtanulni vagy megtanítani, amelyek nem fülbemászóak, nehezek. A legrosszabb az volt, hogy az évek során soha nem volt, aki helyettesítsen. A közelben nincs református kántor. Ezért nagytatám és nagymamám temetésén is kántorizálnom kellett.
– Előnynek látja, hogy ön a faluban lakik, onnan származik? Régebb a kántorok fontos személyek voltak egy-egy vidéki település életében. Így van ez most is?
– Az én szemszögemből előny, hogy itt lakom Kolozson. Én itt születtem, itt jártam óvodába, iskolába, ebben a gyülekezetben kaptam a hitvallási oktatást, itt konfirmáltam, itt esküdtünk meg a feleségemmel, aki egyébként a kolozsi református egyház harangozója. Most is itt élünk, ismerem a kolozsi híveket. Van egy fiam és egy lányom. A fiam Kolozson lakik. A lányom Magyarországra ment férjhez, és a férjének az első házasságából van két gyermeke. Ők elfogadtak engem nagytatának, a feleségemet nagymamának, mi pedig szeretettel elfogadtuk őket unokáinknak.
Igaz, hogy régebben a kántorok fontos személyek voltak a faluban, mert egyben kántortanítók voltak. Most is fontosak, mert az istentisztelet a lelkipásztorral, a kántorral és a hívekkel teljes. A gyülekezet meg a tiszteletes asszony is jelezte: amikor valamilyen okból nem voltam jelen az istentiszteleten, hiányzott az orgonaszó.
– Hogyan változott a kolozsi gyülekezet az évek során?
– Elöregedett a kolozsi nép. Sajnos, a fiatalság egy része nem vágyódik arra, hogy templomba járjon. Úgy érzem, az emberek sokszor elfelejtik, hogy létezik Isten. Isten segítsége nélkül semmi sem létezik. A tiszteletes asszony mindent megtesz, hogy bevonja a fiatalságot. A kolozsi magyar gyerekek felekezeti hovatartozástól függetlenül járnak egy-egy ünnepségre a református, a katolikus és az unitárius templomba.
– Hogyan fér meg egymás mellett három (magyar) felekezet Kolozson?
– A kolozsi magyarságnak három olyan lelkésze van, akik minden magyar ünnepet együtt ünnepelnek, hol az egyik, hol a másik templomban. Egyszer engem is meghívtak a katolikus templomba kántorizálni. Meglepődtem, mert régebb nem volt szokás, hogy a katolikus egyháznál más felekezetű kántor kántorizáljon magyar jellegű ünnepen. De kántorizáltam az unitárius templomban is egyetemes imahéten, amikor Sikó Piroska tiszteletes asszonyunk ott szolgált.
– Milyen volt a kapcsolata az évek során a kolozsi református lelkészekkel?
– Nagyon sokat köszönhetek Kassay Géza tiszteletes úrnak, ő formált kántorrá. Sikó Piroska lelkipásztorunknak azt köszönhetem, hogy fejlődhettem. Továbbá ahányszor szomorú voltam, mindig bátorított engem és a családomat. Az utóbbi években volt néhány nehéz pillanatom a betegségem miatt, de Sikó Piroska és családja mellettem és a családom mellett volt, bátorított. Amikor megbetegedtem, és műtét előtt álltam, a tiszteletes asszony a hívekkel együtt értem imádkozott. Isten megmutatta nekem ezáltal, hogy sok jó ember van, és ha hozzá imádkozunk, mindnyájunkat megsegít. Az imádságnak köszönhetően lelkileg megerősödtem, és kacagva léptem a műtőbe. Azt mondtam: Istenem, a te kezedben vagyok, adj erőt, hogy éljem túl. Sokat köszönhetek a gyülekezetnek: ahányszor kórházban voltam, és nem tudtam kántorizálni az istentiszteleten, a presbitérium tagjai az istentisztelet után felhívtak telefonon, megkérdezték, hogy vagyok. Amikor hazakerültem, meglátogattak. Akkor érzi az ember, hogy a gyülekezet mellette van.
Nincs a környéken más református kántor, így hát Gergely Imrének a nagyszülei temetésén is kántorizálnia kellett
– Van-e valamilyen mottó, hitvallás, bibliai ige, ami erőt adott, utat mutatott az elmúlt évek során?
– A hitvallásom az, hogy a lehető legjobban végezzem a kántori munkámat, hallgassak meg mindenkit, aki hozzám szól. Akár gyerek, akár fiatal, akár idős, a kántor tanulhat. Az a közmondás, miszerint a jó pap holtig tanul, érvényes a kántorra is. A kántor is holtig tanul. Szeretek énekelni, szeretek orgonálni, szeretek templomba járni. Hálát adok Istennek, hogy megadta, hogy ennyi ideig kántor legyek Kolozson. Ezután is hálás leszek minden napért, amíg kántor lehetek. Tudom, hogy addig leszek kántor, amíg az egészségem megengedi, és Isten akarja.
– Ennyire fontos önnek a hála érzése, megélése?
– Igen. Hálás vagyok Istennek Sikó Piroska lelkipásztor miatt, akire felnézhetek, akitől tanulhatok és akit lelki vezetőmmé fogadtam. Ha lelkileg le voltam sújtva, mellettem és a családom mellett állt. Mindent megbeszélhetek a tiszteletes asszonnyal, mind, ami a magánéletemet, mind, ami az egyházi szolgálatot illeti. Hálás vagyok Sikó Csaba tiszteletes úrnak, aki a frissen alakult apahidai gyülekezet lelkipásztora, és aki sok tanácsot adott. Hálás vagyok a kolozsi református gyülekezetnek és híveinek, mert velem voltak. Nem utolsósorban hálás vagyok a családomnak: feleségemnek, Annának, fiamnak, Attilának és a lányomnak, Erikának, a vejemnek, Lacinak, meg a két szép unokámnak, Lacikának és Juditnak, akik Kecskeméten élnek. Hálás vagyok a mai napért is. Nem tudom, hány kántorral történik meg az, hogy interjút készítsenek vele. Ez is Isten munkája az életemben. Általa Krisztusnak is a munkája. Hálaadással köszönöm a Jóistennek, hogy ez is megadatott.
– Mit tud ajánlani pályakezdő kántoroknak, miért válasszák ezt a pályát?
– Az egyetemes imahéten szokás, hogy meghívott lelkészek prédikálnak, és az istentiszteleten elhangzó zsoltárokat a gyülekezet választja ki. Egy-egy ilyen istentisztelet nagyon tanulságos lehet a fiatal kántoroknak, és arra készteti őket, hogy legyenek felkészülve minden eshetőségre. Azt tudom ajánlani, hogy szeressék ezt a hivatást. Szeressék a híveket ott, ahova elrendeli Isten, hogy szolgáljanak. Legyenek hűek és alázatosak a velük szolgáló lelkipásztorokhoz. Legyenek hűek a magyar református egyházhoz. De a legfontosabb: legyenek hűek Istenhez és az Ő egyszülött fiához, az Úr Jézus Krisztushoz, dicsőítsék Krisztust énekben és cselekedetben. Azt kívánom a fiatal kántoroknak, hogy szeresse őket a gyülekezet.
