Megjelent a Szabadság mellékletében, a Református Híradó 2023. reformációs számában.
A Kolozsvári Református Kollégium iskolalelkésze, Tasnádi István a Kolozs megyei Szék község szülötte. Széki általános iskolai tanulmányait követően középiskolásként a Kolozsvári Református Kollégium bentlakó diákja volt, 2014-ben érettségizett. Ezután beiratkozott a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe, ahol 2021-ben szerzett mesteri diplomát. Teológiai tanulmányaival párhuzamosan a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán elvégezte az önálló magyar szakot. Két éve szolgál a Kolozsvár-Belvárosi Egyházközségben, előbb segéd-, majd beosztott lelkészként, egy éve a Kolozsvári Református Egyházkerület Levéltárának munkatársa, és idén szeptemberben kinevezték a Kolozsvári Református Kollégium iskolalelkészévé.
– Meglepetésként ért, hogy felkértek, legyél a református kollégium iskolalelkésze?
– A kollégiumi felkérés eléggé meglepett, mivel úgy éreztem: mind a belvárosi egyházközségben, mind a levéltárban a helyemen vagyok, ezért nem számoltam ilyen típusú váltással. Augusztus végén azonban már körvonalazódott, hogy az állás betöltése nem lesz gyors lefolyású, ezért vállaltam, hogy ideiglenesen megtartom az iskolalelkészre háruló órákat. Végül a tanítás megkezdése után kaptam felkérést arra, hogy az idei tanévben vállaljam el ezt a szolgálatot.
– Nehéz döntés volt? Hogyan jutottál oda, hogy mégis igent mondj?
– A döntés nem volt könnyű, ugyanis a belvárosi gyülekezetben és a levéltárban is jól éreztem magam. A kollégiumhoz mindig különleges viszony fűzött, életem egyik legmeghatározóbb részét töltöttem ott. A négy év tanulás mellett további három évet voltam a fiúbentlakás éjjeli pedagógusa, tehát ilyen szálon is kötődtem az intézményhez. Az itt megismert emberek és az itt szerzett tapasztalatok alapvetően határozzák meg azt, ahogyan ma a világra tekintek. A megbízás elvállalásakor talán ez játszotta a legnagyobb szerepet: hálás vagyok azért, amit a kollégiumtól kaptam, és úgy éreztem, hogy ebben a (némileg szükség)helyzetben valamit visszaadhatok cserébe. A fiatalokkal való foglalkozás mindig is közel állt hozzám, ez a fajta szolgálat kimondottan motivál és örömmel tölt el, de igazából a személyes kötődés az, ami miatt így döntöttem. Örültem ugyanakkor annak, hogy az iskolai feladatok miatt nem kellett otthagynom sem a gyülekezetet, sem a levéltárat, és az ott megkezdett munkát csökkentett munkaidőben folytathatom.
Tasnádi István: A kollégiumban most konszolidációra van szükség: meghatározni azokat az értékeket, amelyekhez továbbra is ragaszkodunk, de olyan formát keresni hozzá, ami a megváltozott viszonyokat figyelembe veszi
– Milyen kezdeti elgondolásokkal fogtál neki ennek a munkának? Mivel alig néhány hete vagy iskolalelkész, ezért kevésbé tűnik valószerűnek, hogy már kialakult volna egy nagyon komoly hitvallás, de talán tévedek.
– Hatalmas lehetőséget látok a fiatalokkal való foglalkozásban: ők azok, akik tíz, tizenöt vagy húsz év múlva presbiterként, tanárként, szülőként – és még sorolhatnám – alapjaiban határozzák meg közösségeink életét. Éppen ezért már most, az iskolai évek alatt ki kell alakítani azokat a viszonyokat – gondolok itt elsősorban az egyházhoz fűződő viszonyra –, amelyeket később szeretnénk viszontlátni az életükben. Ha most azt tapasztalják, hogy az egyház komolyan veszi őket, a lelkész törődik a kérdéseikkel, akkor ez jelentősen növeli az esélyét annak, hogy később is ilyen közösséghez akarjanak tartozni. Nagyon leegyszerűsítőnek látom azt az elképzelést, miszerint a fiatalokat már nem érdekli a vallás vagy az egyház: ott, ahol ennek értelmét látják, igenis lelkesen vesznek részt programokon vagy lelki együttléteken. A kérdés inkább az, hogy sikerül-e megtalálni ehhez a megfelelő hangot.
– Melyek a terveid ebben a tanévben?
– Azt tapasztalom, hogy a kollégium sok szempontból változáson ment keresztül, és ez az átalakulás még most is folyamatban van. Csak hogy néhány példát említsek: diákkorom óta jelentősen átalakult a tanulóközösség összetétele (míg korábban a nem kolozsváriak, bentlakók voltak túlsúlyban, most diákjaink többsége a városból érkezik), nincs szombati oktatás, minden hétvégén haza lehet utazni, és elég sok a frissen érkezett kolléga. Ebben az átalakulásban fontos felismerni, hogy mihez kell ragaszkodnunk és melyek azok a dolgok, amelyeken változtatnunk kell. A református kollégiumnak kell hogy legyen valamiféle sajátos jellege, ami megkülönbözteti más iskoláktól, de nem is lehetünk mindenben különutasok, hiszen fontos tartanunk a lépést más oktatási intézményekkel is. Ebben a tanévben úgy érzem, leginkább konszolidációra van szükség: meghatározni azokat az értékeket, amelyekhez továbbra is ragaszkodunk, de olyan formát keresni hozzá, ami a megváltozott viszonyokat figyelembe veszi. Ebben segítséget jelent, ha visszatekintünk az előttünk járókra, és azt megvizsgálva, ahogy Pál is írja, a jót megtartjuk, a rossztól pedig tartózkodunk.
– Amikor kilencedikesként először lépted át a kollégium küszöbét, megfordult-e a fejedben annak a lehetősége, hogy egykor tanárként/lelkészként visszatérsz?
– Már diákként is gyakran segítettem az osztálytársaknak és a bentlakóknak a tanulásban. Néha esténként összeültünk, és mint órán, meséltem a leckét. A tanítás, a magyarázás tehát nem állt távol tőlem, egyetemistaként pedig két éven keresztül tartottam foglalkozást az óvodában. Azt azonban még felszentelt lelkipásztorként sem gondoltam volna, hogy ilyen minőségben térek majd vissza a kollégiumba. Míg egyes részfeladatokban már évek óta gyűjtöttem a tapasztalatot, nem számítottam arra, hogy egy nap ilyen formában kamatoztathatom majd azt.
Tasnádi István szerint ha az egyházban komolyan vesszük a fiatalokat, megnő annak az esélye, hogy felnőttként is ilyen közösséghez akarjanak tartozni
– Hogyan fogadták a diákok az igen fiatal iskolalelkészt?
– Nem éreztem úgy, hogy a fiatalságom vagy inkább a fiatalos stílusom tekintélyproblémákhoz vezetett volna. A belvárosi egyházközségben három különböző korosztályú ifjúsági csoporttal foglalkozom, lehetőségem volt hatodikostól egyetemistáig minden korosztállyal találkozni. Az a tapasztalatom, hogy amíg úgy érzik, komolyan veszik őket és szeretettel fordulnak hozzájuk, a fiatalok többsége kevésbé hajlamos arra, hogy a határokat feszegesse. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a módszer minden helyzetben működne, de eddig pozitív élményeim vannak vele kapcsolatban. A szigorúság és a fegyelmezés nem tartozik az erősségeim közé, azonban mindig következetességre törekszem. Ez segít abban, hogy világosan meg tudjuk húzni a szükséges határokat.
– Mennyire érzed megvalósításnak, révbe érésnek azt, hogy a református kollégium iskolalelkésze lettél?
– Iskolalelkészi megbízatásomra inkább köztes állomásként tekintek. Az itt végzett szolgálat ugyan közel áll hozzám, de továbbra sem itt képzelem el magam a jövőben. Középtávú terveim között szerepel az, hogy egyháztörténetből szeretnék disszertálni, amiben komoly akadályt jelent, hogy jelenlegi teendőim mellett alig jut időm a tudományos munkára. Amíg a levéltárban és a gyülekezetben dolgoztam, úgy éreztem, sikerült megteremteni a kutatás és a közösségi szolgálat közötti egyensúlyt. Ez azonban a kinevezésemmel felborult, azt remélem, hogy középtávon sikerül visszaállítani.
– Mennyire segít a pályán, hogy bölcsészetet is végeztél?
– Azt nem tudom felmérni, hogy a bölcsészkaron töltött évek pontosan milyen mértékben hatnak ki a szolgálatomra, de pozitív meglepetésként éltem meg ezt az időszakot. A legtöbben arra készítettek fel, és ma is azt várnák el, hogy irodalmi tanulmányaimat prédikációs szemléltetőeszközként, retorikai többletként használjam fel. Úgy érzem, hogy ettől az egyetemtől mást, ennél többet kaptam. Nem jut eszembe minden történetről egy-egy találó verssor, azonban másként tekintek a szövegekre, és kritikusabb tudok lenni különböző kérdésekben. Valószínűleg nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy sok szempontból eltér az, ahogyan hasonló kérdéseket a teológián és a bölcsészkaron megközelítenek. Az állami egyetemen töltött évek egyrészt megerősítettek abban az értékrendben, amit a kollégiumban, majd a teológián elsajátítottam, másrészt reflexióra kényszerítettek, és megtanítottak árnyaltabban érvelni a saját nézőpontom mellett.
– Iskolalelkészként minden gyerekkel kapcsolatba kerülsz. Melyik az a korosztály (elemisták, 5–8. osztály, líceumi tagozat), amellyel nagyon gyorsan megtaláltad a hangot és közel állnak hozzád?
– Szeptembertől – részben a kialakult helyzetre való tekintettel – iskolalelkészként csak a líceumi osztályokban van heti rendszerességgel órám. Mégis akár hetente többször is kapcsolatba kerülök a kisebbekkel: minden hétfő reggel az áhítaton, különböző tevékenységeken, de a folyosón és az udvaron is. Ez összhangban van azzal, amit személyesen is az erősségemnek érzek: leginkább a középiskolás korosztály az, amellyel könnyen megtalálom a hangot és akikkel gördülékenyen megy a közös munka. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy az óvodásokkal is rendkívül sok jó tapasztalatom volt két évvel ezelőtt, tehát a velük való foglalkozás sem okoz különösebb nehézséget. Hálás vagyok azért a bizalomért, amivel egyházunk elöljárói fordultak hozzám. Az eddigi megbízatásaimat jó szívvel végeztem, és ezzel az iskolalelkészi szolgálatomban is így vagyok. Remélem, hogy a megkezdett munkán Isten áldása lesz, hiszen végső soron ez dönti el azt, hogy érdemes-e fáradoznunk. Ilyenkor a kedvenc zsoltárom, a 90. zsoltár kérése szokott eszembe jutni: „Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá!”
