Tóvidék – ahol kis csodákból nagy dolgok születnek

A tóközi gyülekezetben az istentiszteletet szimultán fordítják igény szerint románra, angolra vagy németre – a templomban tolmácsfülkék vannak –, hisz nyitottak akarnak lenni a vegyes családok számára is. Ugyanakkor attól sem riadtak el, hogy az istentiszteleteket online élőben közvetítsék: nemrég 41 ponton voltak rákapcsolódva az adásra, miközben a templomban 93-an voltak jelen. Az istentiszteleteket az egyházközség honlapjáról elérhető, Isten országát örömmel építő nyitott közösség nevű youtube csatornán lehet élőben követni.

Bármi, csak lelkész nem

Kozma András szülei lelkipásztorok voltak: a kalotaszegi Türében szolgáltak a második világháborútól 1977-ig. Mint meséli, amikor a harangozó Feri bácsi megkérdezte tőle, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz, azt válaszolta: bármi, csak nem lelkész. Aztán fiatalkorában, felismerve a hit valóságát, lényegét, lassan megfogalmazódott benne az irányváltás, és úgy döntött, mégsem lesz régész, mely szakma egy ideig igencsak vonzotta. Kolozsváron tanult, itt ismerkedett meg feleségével, Erikával, akivel ugyanazon ifjúsági közösségnek a tagjai voltak. Marosvásárhelyen a későbbi püspök Csiha Kálmán mellett volt segédlelkész 1984–85-ben, Mezőkeszüben szolgált 1987–1992-ben, majd 1993-tól választotta meg a gyülekezet Kolozsváron.

– Tulajdonképpen már ’77-től ebben a gyülekezetben éltem, innen végeztem a teológiát. A volt rendszer szorításában az egyházi gyülekezet kohéziós ereje sokkal inkább hatott, megmutatkozott, a hagyományok sokkal jobban érvényesültek – meséli Kozma András. – A rendszerváltozást követően ez még egy ideig megmaradt, illetve volt egy nagy lelkesedés, ekkor történt, hogy Isten csodájaként külföldi támogatással és sok önkéntes munkával megépülhetett a gyülekezet temploma és parókiája.

Ketten szolgálunk a gyülekezetben Visky Péter lelkészkollégámmal; az ő karizmája, hogy csoportokat hoz létre kereső és nyitott embereknek, akik az egyházi közösségből kimaradtak vagy azzal sohasem voltak kapcsolatban. Úgynevezett asztali beszélgetéseket szervez, tíz héten át heti egy alkalommal a hit különböző alapvető kérdéseiről beszélgetnek közös vacsora mellett, szabadon. Ez kísérlet arra, hogy emberek ráérezzenek Krisztusra, ennek a közösségnek a jó ízére, és bekapcsolódjanak. Mi a feleségemmel ugyanezt a gyülekezeti élet más szintjén próbáljuk megvalósítani: egyházközségünkben működik 1999 óta a templom alagsorában indított Tóvidéki Református Óvoda, aztán iskolát alapítottunk, amely mára kinőtte magát és önállósodott (Montessori iskola – szerk. megj.), ezzel párhuzamosan elkezdődött az idősgondozás a ’90-es évek második felében, amiből 2004-ben létrejött a Fébé idősek otthona. Ezek mind olyan, hitünk tartalmával átitatni kívánt intézmények, hidat képező eszközök, amelyek önmagukban is jelentősek és fontosak, de azontúl ott van a nem titkolt cél, hogy ezeken a hidakon keresztül Krisztus megváltó, megtartó, életünknek értelmet adó szeretetével embereket elérjünk, megszólítsunk és gyülekezet közösségébe segítsünk.

Ottalvós temploméjszaka, Lesi tábor

– Gondolom, a gyerekeket, tinédzsereket a legnehezebb rávenni, hogy vasárnap számítógépezés helyett az istentiszteletet válasszák…

– Az a titok, hogy korán kell kezdeni. A templomhajó végében van egy kis terem, gyereksarok. Karon ülő vagy egészen apró gyerekekkel a szülők ebbe a kis terembe ülhetnek be, a szülők végighallgatják az istentiszteletet, a gyerekek pedig „akklimatizálódnak” a gyülekezeti élettel, templommal, istentisztelettel. A következő lépés, hogy részt vesznek a vasárnapi iskolában, illetve az óvodánkba járnak. Az első impulzusok fontosak, ezért kívánunk gyermekbarát közösség lenni. Ami a nagyobbakat illeti, nemrég a konfirmáló első- és másodéves csoport tagjai töltöttek összerázós estét-éjszakát a templomban… Volt olyan konfirmáló csoport, amellyel nagyon nehéz volt elindulni a hit útján, alig 1-2 ember maradt vissza, más csoportból viszont a társaság fele elköteleződik. Ugyanakkor a gyerekek, fiatalok számára már 1993-tól nyári táborokat szervezünk, olykor 110 gyerek volt a táborban…

Kozma András: Korán kell elkezdeni a gyerekekkel foglalkozni FOTÓ: BALÁZS BENCE

– Az évek során kialakult egy rend s egy csapat, amely ezeknek a táboroknak a szervezésében részt vesz – veszi át a szót Kozma Erika, aki szociális munkás szakon végzett a BBTE-n. – Tizenöt éve ugyanarra a helyre járunk, a Lesi tó melletti táborba, ott a gyerekek kicsit kilépnek a városi zajból: nincs telefonjel, az elején áram sem volt, de fürdőszoba sem… Táboraink témáit és szervezését nem mi találtuk ki, a magyarországi Vasárnapi Iskola Szövetség programjait vettük át; ezek jól kidolgozott, mindenre figyelő programok. Sok gyerek fiatalként is visszajár a táborba, szinte mítosszá vált a Lesi tó a gyülekezetben és nemcsak, hisz az egész városból jönnek gyerekek. Volt olyan táborozónk, aki annyira elköteleződött hitbélileg, hogy lelkész lett...

– Ennyi program, intézmény és építkezés mellett maradt idejük a családra? Esetleg van a gyerekeik között is olyan, aki a lelkészi pálya felé húz?

– Ezt igazán a gyerekek tudnák megmondani… – nevetnek össze, majd az édesanya folytatja. – Négy gyereket neveltünk-nevelünk, akik többnyire már kirepültek a családi fészekből, a legkisebb is már 24 éves. Igyekszünk tartani azt, hogy a vasárnap dél a családé, együtt ebédelünk. Amíg kisebbek voltak a gyerekek, én nem vállaltam szolgálatot, csak a gyülekezetben segítettem, így jelen voltam számukra. Most, hogy nagyobbak lettek, vetettem bele magam én is jobban a napi munkába. Szükségesnek tartjuk, hogy egymás számára is időnk legyen. Egyszerre szoktunk elmenni szabadságra a férjemmel, ezt próbáljuk minőségi időnek megélni, illetve kéthetenként az ivóvizet Kisbányáról hozzuk, oda együtt szeretünk elmenni, és az az óra a beszélgetés ideje. A legnagyobb lányunk szintén szocmunkásképzőt végzett: az idősgondozó otthonban lett a munkatársunk, programszervezésben, adminisztrációban segít.

Várni 18 éven át

– Kanyarodjunk vissza a templomra, az idősek otthonára. Gondolom, nem kis munka volt felépíteni, az anyagi oldaláról nem is beszélve…

– Már 1977-ben, az önállósodó gyülekezet imaház-szentelésen megfogalmazódott a templomépítés gondolata, ez az álom a múlt rendszer szorításában nem valósulhatott meg. Azt követően Isten kegyelméből megadatott, hogy két egymásba torkolló telket meg tudtunk vásárolni, és az egyikre felépülhetett a templom, a másikra a parókia. Isten csodája... Sokat adakoztak a nyugati keresztyén testvérek, intézmények Hollandiából, Svájcból, Németországból, Magyarországról, de voltak adományozók Finnországból és az Egyesült Államokból is. A gyülekezet adománya és önkéntes munkája is benne van.

– Úgy kezdődött a templomépítés, hogy nem volt meg a teljes összeg rá – egészíti ki Kozma Erika –, és amit csodának éltünk meg: egyszer sem kellett leállni az építkezéssel anyagi okok miatt, folyamatosan épült, mert jöttek a támogatások, 1994-ben fel is szentelhettük.

– Az idősgondozás vonatkozásában a történet már nem ilyen egyszerű – veszi vissza a szót a férj. – A ’90-es évek második felében, miután a templomépítés befejeződött, kicsit „unalmas volt az élet”, elkezdtünk hát tanakodni a feleségemmel, mit is kellene még tenni a közösségért, gyülekezetért. Van egy német testvérgyülekezeti kapcsolatunk a Drezda melletti radebeul-i evangélikus-lutheránus gyülekezettel, ott láttunk egy idősgondozó otthont. Ahogy ez a gondolat érlelődött bennünk, egyszeriben egyik gyülekezeti tag a másik után szólított meg bennünket, hogy vállalnánk-e az időskori gondozásukat. Egyiküknek fogyatékkal élő felnőtt fia is volt… Ezzel párhuzamosan egy németországi diakonissza szövetség igazgatója keresett meg, kérdezve, hogy vállalnánk-e egy gyülekezeti idősgondozó otthon megépítését, ahol az egykori diakonissza anyaház (amelyet a kommunizmus kezdetén már felszámoltattak) hajdani, megöregedő testvérei életük alkonyát újból egy közösségben, méltóságban tölthessék el.

A presbitérium úgy döntött, vállalja az építést. 1647 négyzetméteren épült meg az otthon, és ez is egy csoda, hisz egy négyzetméter területtel sem bírt itt az egyházközség. De megadatott: egymás mellett négy telket vásárolhattunk meg az idők folyamán. 1999-ben kaptunk építési engedélyt, de nem volt meg a finanszírozás. Ez még a Funar-korszakban volt, s hogy ne fussunk ki az építkezési engedély határidejéből – nehogy ne adják meg még egyszer –, nekifogtunk.

A magyar kormánytól, egyházkerületi közvetítéssel érkezett támogatás tette lehetővé, hogy ez az otthon megépüljön, de segítettek a külföldi testvérgyülekezetek, diakóniai intézetek – az otthon berendezési eszközei, bútorzata Németországból, Svájcból érkezett.

Az otthonnak teljesen önállósodnia kell

– Az otthon 68 beteg befogadására képes, kétágyas szobákban; 12-en férnek el a földszinten, az emeleteken 28-28-an – magyarázza Kozma Erika. – Két kétágyas szobának van közös fürdője, és van néhány szobánk házaspároknak, saját fürdőszobával, kis előszobával. Időseink a közös terekben étkeznek, minden emeleten van ebédlőnk és nappalink, nagy foglalkoztató teremben zajlanak majd a különböző foglalkozások: memóriafejlesztés, kézműves tevékenységek, finommotorika fejlesztés és szinten tartás, torna stb. Emellett minden emeleten van egy nagy fürdőszoba speciális kellékekkel, plusz a konyha, az irodák s a működéshez szükséges egyéb helyiségek. Körülbelül 40 alkalmazott fog foglalkozni a 68 idős személlyel, három váltásban. Sikerült a környező településekről magyarul beszélő munkatársakat toborozni szinte minden állásra. Minden váltásban lesznek orvosi asszisztensek, szakképzett ápolók, számbelileg és képzettségben is megfelelő a személyzet. Sajnos, az intézmény fenntartását illetően rá vagyunk szorulva az egyéni hozzájárulásra. Ha megkapjuk az állami szubvenciót, az csak 250 lej/fő/hónap.

Kozma Erika: Igyekszünk tartani azt, hogy a vasárnap dél a családé, együtt ebédelünk FOTÓ: BALÁZS BENCE

– A működtetés költségeit tekintve az a stratégiánk, hogy teljesen önállósodnunk kell – folytatja a gondolatot Kozma András. – A Fébében azt még tolerálhatónak tekintettük, hogy az éves költségvetésünk mintegy 10%-ában adományokra szorultunk, ám az újhoz hasonló nagyságrendű öregotthon működtetésében a teljes függetlenséget kell megcéloznunk. Működési költségek szempontjából nem igazán látunk módot külföldi támogatások vonzására vagy pályázatok érvényesítésére – legalábbis még nem akadtunk ilyen forráslehetőségekre. Másfelől, a jelenleg működő otthonban vannak fogyatékkal élő fiatal gondozottak, akik minimális szociális támogatást élveznek, esetükben sikerült külföldi, németországi diakóniai intézeteket megnyerni támogatóként. Ez felbátorít arra, hogy ha az idősek hamarosan átköltöznek ebbe az új otthonba, akkor a fogyatékkal élő fiatalok ott maradnak a jelenlegi helyen, amely átalakul fiatal, fogyatékkal élők gondozó otthonává, aminek a működtetéséhez reméljük, hogy továbbra is sikerül partnereket, támogatókat találnunk. Kolozsváron tudomásunk szerint nem létezik ilyen otthon. Tizenhat fiatalt tudunk befogadni, jelenleg tízen vannak. Jó lenne, ha a fenntartási költségekre nem csak külföldről kapnánk támogatást, hanem a saját társadalmunk is vállalná a marginalizáltak, a fogyatékkal élők gondozásának anyagi kihívásait. Az egyházi és alapítványi szociális munka részesülhet szponzorációban; a magánszemélyek éves adójuk 2%-át átirányíthatják egyházi vagy nonprofit szervezeteknek, a kisvállalatok a jövedelmadó 20%-ával szponzorálhatnák ezt a tevékenységet.

Keresztyénségre szükség van, mint ételben a sóra

– Hogyan látják az egyház, a vallás jövőjét 50–100 év múlva?

– Vallásra, olyan értelemben, hogy egy rítus, ceremónia, hagyomány fenntartása és éltetése, egyre kevesebb az igény és talán a lehetőség is. Ilyen értelemben vallásra nem lesz szükség száz év múlva. De Krisztusban élő emberekre mindig is szükség volt és lesz.

Ilyen tekintetben nincsenek aggályaim, félelmeim. Az egyház, a krisztusi közösség ebben a világban mindig kisebbségben lesz – mint ahogy volt és van –, de hogy a keresztyénségre szükség van ebben a világban, mint az ételben a sóra, afelől nincsenek kétségeim. Ez a világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését, azt a példamutatást és gyakorlatot, amelyre azt mondja-mutatja, hogy igen, így kellene, így érdemes, így jó élni. Kérem ehhez az újjáteremtő, kegyelmes Isten segítségét!

Megjelent a Szabadság Református Híradó című egyházi mellékletének legfrissebb számában.