EGYED EMESE
Női portrék a hajdankorból. Portrete feminine de odinioară. Grafică din colecțiile Muzeului Național de Istorie a Transilvaniei: a kiállítás a megyei művelődési ház igazgatóságával partnerségben jött létre – a fiataloknak szánt programszolgáltatás és kulturális stratégiák keretében. A beharangozóban a múzeum menedzsere megállapítása szerint a szépségnek és a nőiességnek szentelt kiállítás ez. A kiállítást 2021. február 22-én nyitották meg szűk körben, március 9-ig délelőttönként látogatható, maximum 4 fős csoportokban.
Miben áll a művészet élete?
Olyan időszakban jött létre ez a kamaratárlat, amely a művészetek mai gyakorlóit megfosztja a közönséggel való tényleges találkozás alkalmaitól, és a kultúrát a világháló sajátosan közvetítő közvetettségébe rendeli. Elgondolkodtató a kiállítás üzenete. Állandó kiállítása a múzeumnak sajnos évek óta nincsen, az őrzésében levő kulturális kincsek csak alkalomszerűen kerülhetnek a közönség elé.
Színházi anekdoták, az időszaki sajtóban megjelent kritikák, partitúrák egészíthetnék ki ezt az anyagot, hogy igazán benne legyünk a kulturális változások, a piacosodás és egymástól tanulás, az egyéni teljesítmény csodálása 19. századi históriájában. De hiszen olvasni szabad; továbbgondolni szükséges: és a sok férfiportré közötti néhány női arc külön is kérdez valamit a (múlt) társadalmi értékrend megejelenítéséről.
A kiállított képsorozatban arisztokrata hölgy (Simó Ferenc festménye), tematikus lapillusztráció, olvasmányok és drámai művek hősnőit, színésznőket és táncosnőket ábrázoló képek kerültek egymás mellé, és a női arcú ideálok, eszményi hírességek sorában egy gyilkosságért elítélt francia személy arcképe is helyet kapott.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményével a jelenlegi állami intézmény anyagába jutott darabok közül a színpadi művészet képviselőire összpontosítunk most, bízva abban, hogy az egykori művésznők szemlélése energiát juttat a maiaknak is, és visszavarázsolja nekünk a művészet nyilvános gyakorlásának, a művészet eredendően nem filmes változataihoz való közvetlen hozzáférését. (Egyébként a színészképek „elhasználódnak” – ezek egytől egyig, még a lapmellékletként megszületettek is ritkaságok!)
Déryné Széppataki Róza és Munkácsy Flóra
Déryné Széppataki Róza (1793. december 23. – 1872. szeptember 29.) 1823-ban érkezett Kolozsvárra, 1827-ig nagyszámú darabban szerepelt a Farkas utcai „kőszínház” színpadán. Meghívása a kolozsvári színházi közönség számára nagy lehetőség volt, Rosinát alakította Rossini Sevillai borbélyában, a Don Giovanniban Donna Anna volt, Karl Maria von Weber Freischütz-ében pedig Agathe. Szopránját kedvelték itt és más állomáshelyein is (legtöbbet Kassán és Debrecenben időzött) – erdélyi fellépéseinek 1975-ben adatgazdag monográfiát szentelt Enyedi Sándor Déryné erdélyi színpadokon címmel. A pesti közönség is kedvelte, de ő az 1837 augusztusában megnyitott Pesti Magyar (a későbbi Nemzeti) Színházzal mégsem kötött szerződést. Déryné, aki levelei és emlékiratai révén is izgalmas szövegeket hagyott az utókorra, drámafordítóként is jelentőset alkotott. Barabás Miklósnak a kiállításon látható Dérynéje bájos mozdulatban s mosollyal – a könnyűség sugalmazásával hat nézőjére.
Prielle Kornélia (1826. június 1. – 1906. február 25.) nyugalmat, derűt árasztó, itt megtekinthető félalakos képe a Délibáb mellékleteként jutott el a színház kedvelőihez és járult hozzá az egyébként is népszerű színművésznő kultuszához. Prielle Kornélia előadóművészetének kortársa, Rakodczay Pál szentelt elemző könyvet. A művésznő Máramarosszigetről származott, felfedezése Szigligeti Ede nevéhez köthető. Akárcsak a kiállításon szintén litografált portréja révén jelen levő Félix Rachel „kisasszony”, színészcsalád tagja; testvérei is a színi pályára léptek és akárcsak Jókait, idős korában tisztelői őt is ajándékokkal halmozták el. Hogy a színészek öltözködése, magatartása divatirányzatokat indít el, tudott dolog – de a lakberendezés tekintetében is ízlésalakító lehet a színész vagy a színészházaspár (erről a kérdésről mostanában Bartha Katalin Ágnes végez – és éppen Prielle Kornélia pályafutását vizsgálva – kutatásokat). A művésznő idős korában is képviselte a művészet és az életvitel összekapcsolásának ideálját. A kiállított Barabás Miklós-mű nem a szenvedélyesség, hanem békesség (inkább biedermeier) állapotát rögzíti, bár tudjuk, Petőfi egykori szerelme a szenvedélyesség változatos kifejezésének is mestere volt. A fővárosi színpadon volt igazán otthon, de Kolozsvár közönsége is tapsolhatott neki: például Bragadini Katalin szerepében (1860. január 24-én): „Prielle Cornelia asszony utolsó előtti felléptéül adatik: Angelo (Padua Podestája), francia dráma 5 felvonásban, írta Victor Hugo, fordította báró Eötvös József. – Prielle Cornelia asszony, a pesti nemzeti színház tagja fennjelelt szerepben a t.c. közönség kegyébe ajánlja magát” – egy, a kolozsvári Ev. Református Főtanoda Könyvnyomdája (Belső Farkas utca 74 sz.) által nyomtatott színlap szerint.
Hegedűsné Bodenburg Lina és Prielle Kornélia
Kolozsvár a budapesti Magyar Nemzeti Színház Párizsban tanult prímabalerinájának -koreográfusának, Aranyvári Emíliának (1838–1871) is tapsolhatott az Esmeralda balettben – a kiállításon látható ábrázolása Friedrich, egyébként Friedrich Campilli A négy évszak című balettje Ősz részében – Verdi Johanna Guzman-ja betétszámában kívánja megörökíteni kicsit elégikus arckifejezésben, sajátos tűnődő testtartásban. Mint ahogy Budapest közönsége is rajonghatott a párizsi mademoiselle Rachel balerina felléptekor (1851 szeptemberében), vagy korábban a bécsi Elssler Fanny (1810–1884) szereplésekor (1844. június 2.) a Nemzeti Színházban (mindkét balerina képe látható a kiállítás anyagában). A nemzeti táncokkal – a polkával, kubai-spanyol cachuchával – sikert arató bécsi művésznő 1851-ben vonult vissza a magánéletbe.
Többnyire igen fiatalon kezdték a pályát.
Az etnikai jegyeket zenévé, színpadi mesévé stilizáló műfajok romantikus kibontakozásában a népszínmű műfajában is valóságos színészi képességeket lehetett kamatoztatni. Bodenburg Lina, Hegedűsné (1836–1859) a népszínművekben alakított emlékezetesen. Aradon A csikósban Rózsiként való felléptét tekintik pályája kezdetének. Havi Mihály társulatában játszott, ennek a társulatnak egyik tagjához ment férjhez, Hegedűs Lajoshoz, aki egy időben Havi Mihállyal a társulatot igazgatta. 1858-ban alkalmazta a Magyar Nemzeti Színház – rá egy évre elhunyt. Kortársait megrendítette korai halála (és az azt követő családi tragédia), Jókai különösen érzékeny írásban emlékezik alakjára.
Munkácsy Flóra, Feleki Miklósné (1836. április 29. – 1906. október 1.) hosszú színészi pályája folyamán különböző színpadi műfajokban és karakterekben mutathatta meg tehetségét. Katona Bánk bán-jában.Melindát majd Jókainé Laborfalvi Róza után Gertrudist alakította a magyar színpadon, de Schiller-műben is sikerrel játszott (Stuart Mária szerepében) és a népszínművek kedvelt figuráit is könnyedén megjelenítette. Férje, Feleki Miklós is neves színész volt, társulatot is vezetett. Munkácsy Flóra alakításait, akárcsak Prielle Kornélia pályáját immár fényképek sokasága is dokumentálja.
Sikereket említettünk a mosolygós portrékra tekintve, de viták és ellenségeskedés, gyakran anyagi szűkösség, sőt családi gondok tették nem egyszer göröngyössé a távolról ragyogónak tűnő pályákat.
Mit jelentett a pályatársi vagy a férji féltékenység egy-egy karrier tapasztalatában?
Mennyi munka van egy sikeres produkció mögött ?
Mit tegyen a művész, ha magára marad?
Van-e pénz restaurálni a múzeumi darabokat ?
Mikor megyünk megnézni kiállítást, színházi előadást ?
(Több kérdést is fel lehetne tenni.)
Borítókép: Egyed Emese egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész a kiállítás megnyitón (fotó - Facebook, kolozsvári kulturális központ)
