Ám azóta eltelt tizenegy év, és ez a mostani népszámlálás még több és váratlan problémát zúdított a nyakunkba. Még ha nem is vagyok jártas az új technikai vívmányok terén, személy szerint örültem, amikor idén lehetőség nyílt arra, hogy mi magunk interneten számoljuk úgymond meg magunkat. Kis segítséggel „meg-népszámláltattam” három tagú családomat, és nyugtáztam, hogy részemről az ügy ki van pipálva. Ám nem mindenki volt ilyen szerencsés, vagy nem mindenki igyekezett kihasználni a népszámlálásnak ezt az új, kényelmes(ebb) szakaszát.
Sejteni lehetett, hogy a népszámlálás hagyományos szakasza nem lesz bonyodalomtól mentes. Még olyan körülmények között sem sikerült kellő számú, gyorstalpalón kiképzett népszámláló biztosra szert tenni, hogy a 2011-es népszámláláshoz képest fele annyi biztosi tisztséget hirdettek meg. Úgy látszik, óriásit változott mostanra a világ, ha a némi számítógépes jártassággal rendelkező személyek nem vállalták ezt a munkát. Másrészt ott van az emberekben a bizalmatlanság. Amikor évek óta azt sulykolják főleg az időseknek, hogy ne adják meg személyes adataikat idegeneknek, mert a csalók visszaélhetnek ezekkel, akkor most nehezen fogadják el, hogy bekopog hozzájuk egy idegen, akinek kötelesek kiszolgáltatni ezeket az adatokat.
A múlt héten hallottam olyan esetről, hogy egy kolozsvári idős magyar házaspár hiába kérte fiatal családtagjaikat tavasszal, hogy interneten segítsenek nekik az önszámlálásnál, a fiatalok a fülük botját sem mozgatták. Az önszámláló szakasz lezárult, az öregek pedig türelmesen várták, hogy majd jön a számlálóbiztos. És mivel nem jött a biztos, kezdtek aggódni: mi lesz velük? Főleg olyan körülmények közepette, hogy a televízióban hallottak szerint summás – 1000-3000 lej közötti – pénzbírságot helyeztek kilátásba azok esetében, akik határidőig nem számláltatják meg magukat. Az idős nénike ezért hamar elment egy népszámláló ponthoz, de megrökönyödve tapasztalta, milyen sok sorstárs várakozik már ott. És mivel még szabad ülőhely sem volt, kényszeredetten lemondott arról, hogy megszámláltasson, annak ellenére, hogy fontosnak tartotta az összeírást, meg kellően megrémisztette a bírságolás eshetősége is.
Egy Monostor negyedi tízemeletes tömbházban a számláló biztos kitett egy értesítést, amely szerint ekkor és akkor ott járt, de bizonyos személyeket nem talált otthon. Ezért telefonszáma megadásával felkérte a lakosokat, hogy vegyék fel vele a kapcsolatot. Kérdéses, sietős világunkban a „mindig foglalt” lakosság szán-e majd erre időt, egyáltalán érdekli-e ez az egész folyamat, és komolyan veszi vagy sem a büntethetőséget.
Ez csak néhány „szelíd” példa a népszámlálás lefolyásáról, mások még lehetetlenebb történeteket meséltek. Feltevődik bennem a kérdés: ha már kezdettől fogva nem volt elég számlálóbiztos, akkor miért nem volt a hatalom nagyvonalúbb, és nem egy, hanem két vagy akár három héttel hosszabbította volna meg a népszámlálás első, úgynevezett önszámláló időtartamát? Mert ugyan lett volna ideje a lakosságnak összeírni saját magát, és egyféle kötelességként is kellett volna viszonyulnia ehhez, ám sok olyan egyéni meg egyedi helyzet adódhatott, hogy valaki(k) önhibáján kívül mégis lemaradhat, kimaradhat az összeírásból. Hiszen ez a fajta adatgyűjtés az egész országnak érdeke, hangoztatták is eleget, hogy ettől függ számos politikai meg gazdasági döntés a jövőben. Ilyen jellegű döntésekért és intézkedésekért lett volna fontos, hogy szám szerint mi magyarok is elegendően legyünk. A távolmaradókért, a valamilyen oknál fogva kimaradókért majd mindannyian érezni fogjuk, ha kis(ebb) létszámunkért már kivitelezhetetlen marad valamilyen program, intézkedés. Ellenben a népszámlálás második, számlálóbiztosokkal végzett szakasza úgy tűnik, nem volt jól megszervezve, és ezért megengedhetetlen, hogy a hatóságoknak ezért a fejetlenségéért vagy magatehetetlenségéért a kisember amúgy is lapos pénztárcája lássa kárát.
