Nem véletlen, hogy az RMDSZ a szociológusok számításaira alapozva egymillió főre tűzte ki a célt, amit sikerült elérni. Titokban reménykedhettek, hogy ennél még 100-150 ezerrel több magyar lesz, de így is marad továbbra a nagy kérdés, hogy valójában hányan vagyunk. És itt a találgatások széles tárháza nyílik meg a módszertani problémák miatt. A 19 milliós népességről nagyon sokan feltételezik, hogy nem reális, és ennek van alapja, hiszen ha megnézzük az elvándorlási statisztikákat, főleg a külföldi országokban nyilvántartásba vett román állampolgárok számát, akkor feltételezhetjük, hogy ebbe a 19 millióba bőven belekerültek olyanok is, akik nem élnek már életvitelszerűen itthon.
A magyarság esetében két kiemelkedő probléma figyelhető meg. Az egyik, hogy a közösség elöregedettsége, kedvezőtlen korszerkezete miatt drámaian gyorsan fogyunk, és ez aligha fog változni. A másik, hogy a kivándorlásunk is nagyobb az országos átlagnál, ami tíz évvel ezelőtt még nem így volt. Ez sem meglepő, hiszen ha mindenki ismerőseire, közvetlen szűk környezetére gondol, hány meg hány olyan esetről tud, amikor viszonylag jól szituált fiatalok, akiknek felelős, értelmiségi munkájuk vagy viszonylag jó jövedelmük volt, mégis különböző okok miatt a kivándorlás mellett döntöttek. Egyesek közülük ezt úgy is meglépték – és ez az, ami igazán elgondolkodtató –, hogy társadalmilag alacsonyabb rangú munkát vállaltak a külföldi biztosabb és magasabb jövedelemért, illetve a magasabb életszínvonalért és a minőségibb közszolgáltatásokért. Mert tény, hogy már jó ideje nemcsak az igazán nagy anyagi gonddal küszködők hagyják el az országot, hanem olyanok is, akiknek lenne itthon munkájuk, de jobban megéri nekik a külföldi munkavállalás.
A gyermekvállalás sem tud segíteni olyan nagy mértékben, hogy ezt a fogyást megállítsa vagy lassítsa, mert a nemzőképesek száma alacsony a kedvezőtlen társadalmi korszerkezet miatt, emellett a magyarok gyerekvállalási hajlandósága sem tér el lényegesen az országos átlagtól. Joggal úgy érezhetjük, hogy itt bezárul a kör. A települési és megyei bontású részletesebb eredmények minden bizonnyal több mindenre rávilágítanak majd, és nem kizárt, hogy egyes részadatokat más fénybe helyeznek, de ezek a fő megállapítások aligha változnak.
Ahhoz, hogy a romániai magyarság erős és jelentős közösségként hosszú távon megmaradhasson, változtatni kellene a közösségi mentalitáson, értékrendeken. Nyilvánvalóan az első kérdés, ami ilyenkor megfogalmazódik, hogy kivel változtassunk, hiszen közösségünk értelmiségi rétege egyre vékonyabb, és magas az idősek, inaktívak száma. Kevés a közösségi célokért hadrendbe állítható aktív személy, ez tény. De azok, akik vállalhatnák ezt a munkát, ők sem teszik elegen. Több közszolgálatra lenne szükség, több olyan hálózati mikroközösségre, amelyek közösségi feladatokat, szolgáltatásokat el tudnak látni, így nagyobb eséllyel teremtődhetnek meg a szorosabb társadalmi kötelékek, amelyek visszatarthatják fiataljainkat a kivándorlástól. Ebben a pillanatban az a gond, hogy a kivándorlók úgy érzik, ez az ország semmire nem viszi, noha számos gazdasági mutató ezt cáfolja. Ezek a mikroközösségek nyújthatnának olyan pluszt, ami meggyőzheti a kivándorláson gondolkodókat, hogy a külföldi magasabb anyagi jövedelem ellenére itthon értékes társadalmi megbecsülést, baráti kört, a szülőföld energiájából való táplálkozás forrását veszítik el, ha végleg kiszakadnak a hazai környezetből. Ezek a mikroközösségek értelmet és tartalmat adhatnak szülőföldön maradásuknak, és olyan érzelmi többletet nyújthatnak az irányt kereső fiataljainknak, ami felülírhatja kivándorlási terveiket.
Kisebbségi létünkből fakadóan a politikai érdekképviselet nem tudja ellenőrizni és a kívánatos mértékben befolyásolni az országos folyamatokat. De önkormányzati vezetőink tehetnek azért, hogy kistelepüléseink rendezettebbek és civilizáltabbak legyenek, mert sokan az itthoni igénytelenség elől menekülnek, ami jellemzően már nemcsak a román többségű településeket sújtja, hanem a magyarokat, beleértve a székelyföldieket is. Azzal az illúzióval éltünk sokáig, és sokan még most is ebben ringatják magukat, hogy okosabbak, műveltebbek és igényesebbek vagyunk, mint a románok, de ez sajnos nem látszik meg, amikor magyar települések valóságával szembesülünk, tisztelet a kivételnek.
Nyitottabb, elfogadottabb közösséggé kellene válnunk, hogy ne rekesszük ki sorainkból a vegyes házasságban élőket, a romákat és a szociálisan marginalizálódott egyéb csoportokat. Megfontolandó Kiss Tamás szociológusnak az a javaslata, hogy a bevándorlást is fordítsuk a javunkra, hogy ha már amúgy is el fog lepni a külföldi munkaerő – mert ezt nagyon nehéz megállítani a gazdasági kényszer miatt –, akkor tegyük nyitottá és befogadóvá előttük közösségi intézményeinket, iskoláinkat. Ehhez korszerű és színvonalas intézményekre van szükség, ezért nem elhanyagolandó az az iskolafelújítási hullám, amely Erdélyben megvalósult. Viszont nagyon oda kell figyelni a pedagógusképzésre, mert ha az oktatás színvonala csökken, akkor az épületek hiába szépültek meg.
És még egy fontos tényező, hogy ne csak az erdélyiséget adjuk át gyermekeinknek, hanem a romániaiságot is. Mert úgy érzem, hogy az erdélyiség sokszor nosztalgiázó, múltba révedő, hamis önazonosságtudatot jelent, ami kiiktatja, és nem vesz tudomást a jelen valóságáról. Fontos, hogy a magyar fiataloknak romániai kötődésük legyen, ne utasítsák el mindazt, ami román, kötődjenek a román nyelvhez és kultúrához, otthonosan mozogjanak benne, mert enélkül soha nem fogják itthon érezni magukat. Bármennyire is furcsa, de az otthonosságérzetet részben a román kultúra, a román nyelv biztosítja, és ez ad egyfajta romániai identitást az erdélyi magyar önazonosságtudat mellé. Az itthonmaradásról csak akkor győzhetjük meg fiataljainkat, ha bennük ez a két identitáskomponens párhuzamosan fejlődik.
