Líceumban már az osztálykirándulásokon kiderült, hogy nemcsak neki van a legizmosabb vádlija, de a tüdeje is jobban bírja például a kaptatókat, vagy a hosszú egyenes sprinteket; nem kivagyiságból hagyta le társait egy-másfél utcahosszal, neki természetes volt a ritmus, amit magának diktált önszántából és élvezetből. Szinte természetes volt, hogy a tornatanár beajánlotta egy klubhoz valami előválogatás-féle alkalmával. Előbb a bővített keretben, majd az állandó csapatban nyomta ifiként a kilométereket, napi átlagban harminc-negyvenet. Aztán jött az a rusnya válogató, hogy akkor feljebb léphetne az országot képviselő teambe. Esős-nyálkás pályán tekertek, és a szerpentines ereszkedőn az egyik kanyarban kicsúszott a keró alóla, s hogy a mellette suhanókat óvja a bukástól, félig oldalazva a kerékpárt messze lökve csúszott le az úttestről. A korláthoz vágódott, és bal kulcscsontja élesen reccsent az impaktustól.
Most is fájlalja ilyenkor, ha az idő változik (ez a márciusi hideghullám azért elmaradhatott volna – morfondírozik, miközben termoszos teája fölé hajol). Áll a kifőzde kijáratánál, az eresz alá tolt bringának támaszkodva, és várja a rendelést. Tegnapelőtt még tolongtak a cégnél, most másodmagával maradt. Azt mondják, nem sokáig. Most mindent lezárnak. „Na, majd neten tálalnak nekik” – és köröz a bal karjával egyet, hogy a zsibbadás oszoljon. Ő pedig aláírt, hogy hát saját felelősségére folytatja, meg hogy betartja az összes béna és túlzó előírást, meg azok felülírását. Mert szeret tekerni, taposni, belehúzni. Az egyre üresebb utcákon most övé a pálya. Kiélheti a pillanatot, melyről sejti valahol suttyomban, hogy nem tarthat soká.
