Tény, hogy a kaukázusi országok látogatása sok türelmet igényel: a szabályok „rugalmasak”, messze nincs annyira rend és fegyelem, mint Európában – dehát éppen ez a lényeg, ezt keresem. Nem feltétlenül az olykor heves veszekedésre emlékeztető igen hangos beszélgetésre, a szemétre, kóbor kutyákra, lerobbant épületekre, olykor káoszra gondolok, hanem arra, ami szintén más: az életstílus, az értékrend és a társadalmi berendezkedés, gasztronómia, építészet stb.
Ezekben Grúzia nagyon más, és Abházia még inkább. Ebben az esetben ugyanis a nemzetközi közösség által el nem ismert, elszigetelt, ám szép, veszélyesnek tekintett, de a vendégszeretet szempontjából előkelő helyet elfoglaló „országról” beszélünk.
A nem létező állam történelme
Abházia 1992 óta de facto állam, ám jogilag el nem ismert entitás. Nem tagja az Egyesült Nemzetek Szövetségének (ENSZ), az Európa Tanácsnak (a nem EU-s intézménynek még Azerbajdzsán is tagja…), így egyetlen állam sem működtet külképviseletet Szuhumiban. Abházia fővárosában mintegy 63 ezren laknak, a csupán Oroszország, Nicaragua, Venezuela, Vanuatu és Nauru által elismert „országban” pedig körülbelül 250 ezren. Abháziát a szintén vitatott Dnyeszter-menti Köztársaság, Dél-Oszétia és Hegyi-Karabah ismeri még el, a többi állam Grúzia részének tekinti (Dél-Oszétiával együtt).
A gyermekeket sem kímélték (Fotó: Andrei Solovyov/TASS. A fotóriportert nem sokkal a felvétel elkészítését követően egy mesterlövész agyonlőtte)
A mai Abházia területe az i. e. 9–6. században Kolkhisz (Kolkha) grúz királysághoz tartozott, annak felbomlása után i. e. 63-ban az Egrisi királyság kebelezte be. Görög kereskedők kikötőket létesítettek a Fekete-tenger partján, ezek egyike volt Dioscurias, amelyből kifejlődött Szuhumi, Abházia hagyományos fővárosa. A rómaiak az 1. században vonták uralmuk alá az Egrisi királyságot. Uralmuk a 4. századig tartott, akkor Egrisi visszanyerte függetlenségét, ám a Bizánci Birodalom érdekszféráján belül maradt. Bár nem ismert, hogy Abházia lakossága mikor lett keresztény, tény, hogy Pitius volt a metropolitája 325-ben. A 7. században Abházia autonóm fejedelemség volt a Bizánci Birodalomban – ez a helyzet a 9. századig maradt fenn, amikor egyesült Imereti tartománnyal és létrejött az Abház Királyság. A 9-10. században grúz királyok próbálkoztak valamennyi grúz tartomány egyesítésével, 1001-ben III. Bagrat király létrehozta az első egységes grúz királyságot.
A 16. században, az egységes grúz királyság felbomlása után a területet a törökök foglalták el. Ekkortájt tértek át az abházok az iszlám vallásra. A törököket a grúzok szorították ki, akik létrehozták az autonóm abház fejedelemséget a Shervashidze (vagy Sharvasidze, vagy Chachba) dinasztia uralma alatt.
Orosz közbelépések
Az oroszok benyomulása a Kaukázusba elszigetelt, de gyakori összeütközésekre vezetett az oroszok és a kaukázusi népek között. Végül háború tört ki a Kaukázusban, ennek során Oroszország meghódította a Kaukázus északi és nyugati részét. A különböző grúz hercegségeket az Orosz Birodalom 1801 és 1864 között magához csatolta.
A függetlenségre törekvő grúz ellenzék már 1988 végén meghirdette a grúziai autonómiák felszámolásának szándékát. A grúz többségű Abháziában a grúz nacionalisták 1989 tavaszán tüntetések sorozatát szervezték, az abházokról mint észak-kaukázusi betelepültekről beszéltek.
Amikor a Szovjetunió 1991-ben szétesett, az abházok és grúzok közötti etnikai feszültség nőtt, miközben Grúzia a függetlenség felé haladt. Sok abház ellenezte a grúz függetlenséget, attól való félelmében, hogy az felszámolja autonómiájukat: saját különálló szovjet köztársaságot szerettek volna. Ez a vita 1989. július 16-án Szuhumiban zavargásokhoz vezetett. Tizenhat grúzt megöltek és 137 megsebesült, amikor megpróbáltak egy abház személyt eltávolítani a grúz egyetemről. Néhány nap után szovjet csapatok állították helyre a rendet, de folytatódott a rivális milíciák közötti provokáció.
Abház nők is részt vettek a véres konfliktusban (Fotó: Andrei Solovyov/TASS. A fotóriportert nem sokkal a felvétel elkészítését követően egy mesterlövész agyonlőtte)
Grúzia 1991 áprilisában nyilvánította ki függetlenségét, majd 1992. február 21-én a Grúziát uraló katonai tanács érvénytelennek nyilvánította a szovjet időszak alkotmányát és ismét hatályba helyezte az 1921-es alkotmányt. Sok abház úgy tekintett erre a lépésre, mint autonómiájuk felszámolására. 1992. júliusában a szakadár abház rezsim kikiáltotta a függetlenségét Grúziától, bár ezt a lépést más hatalom nem ismerte el. A bejelentést követő, az oroszoknak az abházok oldalán történő közbelépéssel járó háború katasztrofális következményekkel járt, több tízezer halottal mindkét oldalon. A nemzetközi jogvédő szervezetek etnikai tisztogatásról beszéltek, az abházok ugyanis szinte valamennyi grúz etnikumú személyt kiűztek Abháziából.
A háború utáni években folyamatos volt a szórványos erőszak. Bár az oroszok békefenntartóként voltak jelen, grúz hivatalnokok rutinszerűen azzal vádolták őket, hogy fegyverrel látják el és pénzügyileg támogatják az abház lázadókat. Az orosz támogatás nyomán az orosz rubel lett Abházia tényleges pénze. Oroszország megkezdte Abházia lakosságának útlevéllel történő ellátását. Grúzia gyakran vádolta Oroszországot légterének megsértésével, azzal, hogy helikopterekről támadja a Kodori-szoros grúz ellenőrzés alatt álló településeit.
Orosz csapatok Dél-Oszétiában (Fotó: Denis Sinyakov/Reuters)
2008 augusztusában az abház erők tüzet nyitottak a Kodori-szorosban a grúz csapatokra, miután a grúzok rakétát lőttek ki rájuk. Ez összefüggésben állt az akkor zajló orosz–grúz háborúval. Akkoriban döntött úgy Oroszország, hogy fegyverrel támogatja az oszét szakadárokat, akiket Grúzia támadott. A konfliktus Oroszország és Grúzia közötti nyílt háborúvá fajult, 2008. augusztus 10-én mintegy 9 ezer orosz katona érkezett Abháziába, jelentősen megerősítve az ott állomásozó orosz békefenntartókat. Mintegy 1000 abház katona indult az Abházián belüli, a grúz kormány ellenőrzése alatt álló terület elfoglalására a Kodori-szoros felső részén. Az akció sikerrel járt. Abházia függetlenségét 2008. augusztus 26-án ismerte el Oroszország, néhány hónappal később az abház parlament ratifikálta azt a törvényt, amely engedélyezi Oroszországnak, hogy katonai támaszpontot építsen Abháziában.
A nemzetközi közösség befagyasztott konfliktusként tartja számon a grúz–abház válságot. A külföldiek látogathatják Abháziát, ám előbb interneten elektronikus „vízumot” kell kérniük.
Oroszoknál Tbilisziben
Akárcsak korábbi látogatásomkor, most is gyalog kellett megtenni az utat a parkoló repülőtől a terminálig, s ugyanúgy kis üveg borral lepték meg a grúz határőrök a Budapestről érkező külföldi utasokat, mint 2015 szeptemberében. Bár hajnali hat óra fele járt az idő és sok volt az ügyfél, a határőr kedves és mosolygó volt: így kell viselkedni a turistákkal.
Új macskaszállítási módszer orosz módra
Azonnal felváltottunk egy kevés eurót, hogy legyen lári a zsebünkben, majd olcsó reptérbuszra ültünk, s bementünk a központba. Innen már egyenes út vezetett Sergey és Anna, fővárosi házigazdáink lakására. Bár a grúzok 2008-ban nyílt háborúban voltak az oroszokkal, utóbbiak pedig majdnem lerohanták az egész országot, a két fiatal nem panaszkodott, hogy nehézségekbe ütközött volna.
Fizetős lakótelepi felvonó
Az első meglepetést a külvárosi felvonó jelentette: nem az állapota miatt kaptunk fel a fejünket, hanem akkor, amikor Anna megkérdezte, van-e nálunk 10 tetri, azaz „bani”. Nemleges válaszunkat hallva, elővett egy érmét és betette a felvonó oldalára rögzített dobozba. A szerkezet elindult. Azt gondoltuk, poén, így az első adandó alkalommal, kipróbáltuk, hogy pénz nélkül meg lehet-e tenni az emeletek közötti távolságot. Nem sikerült: valóban fizetős volt a lakótelepi lift.
Utunk az első metróállomáshoz vezetett, amelynek bejáratánál kóbor kutya aludt. Sok gazdátlan négylábúval találkoztunk Grúziában: megjelölik, de szerencsére nem gyűjtik be őket. Érdekes, hogy velük szembe tanúsított agresszivitást sehol sem tapasztaltunk, s az állatok is barátságosak: alig ugatnak, nem bántják az embereket.
A tbiliszi metrón sem bántják a kóbor kutyákat (Saját felvételek)
A metró beléptető rendszere is egyedi, nem ám olyan finomkodó és megengedő, mint több nyugat-európai országban. Amennyiben az utas nem helyezi be a műanyagzsetont a vágásba, a vasszerkezet összecsukódik. Házigazdánk szerint többen az ortopédiára kerültek, az összecsukódó fémkarok térdeket roncsoltak szét, sípcsontokat törtek el. Nincs kegyelem!
Szabóműhely Tbilisziben (Saját felvételek)
A pénz ellenében kapott zsetont nagyon óvatosan helyeztük be a rekeszbe, sietve haladtunk át az általunk traumakaroknak nevezett szerkezeten. Hosszú ideig vitt le a mozgólépcső a metróállomásig, már azt hittük, atombunkerbe megyünk.
Hacsapuri a „meleg forrásban”
Tbiliszi (jelentése: meleg forrás) főterére siettünk nézelődni. Ebből étkezés lett, éspedig „a pizza legfinomabb unokatestvérét”, a grúz hacsapurit, vagyis a túrós kenyeret próbáltuk ki. A hacsapuri egy tésztaféleség (leginkább a mi lángosunkhoz hasonló), amibe egyrészt sajtot sütnek bele, másrészt bele is göngyölnek utána sajtot s meg is szórják, szintén sajttal, a hajó alakú közepébe pedig egy-két tükörtojás is kerülhet. Meglepődtünk, amikor a menün sok-sok fajtáját leltünk fel: melyiket válasszuk? A grúzok ugyanis a hacsapurinak legalább tíz fontosabb fajtáját ismerik, s aztán jönnek a regionális sajátosságok is.
Ez most az?
A legismertebb és talán a legegyszerűbb az imereti változata, ez kör alakú, a tésztába sajttölteléket tesznek, s egy kevés sajttal szórják meg, miután kivették a sütőből. Az olaszok rögtön rávágják, hogy ez nem más, mint egy sima sajtos pizza – mekkorát tévednek! A másik az adzsár. Ez általában hajó alakú: belülről vajjal kenik ki, majd egy-két tojást is belekerül, s mindezt felszolgálás előtt 15-20 másodpercre még visszateszik a kemencébe.
Az étkezés után „fizikai próba” következett: belvárosi séta. Az óváros igen kontrasztos: a szovjet ihletődésű épületek mellett ott vannak az ízlésesen és stílusosan felújított régi épületek, de sok utcában romos ingatlanokat is láttunk.
A megnyilatkoztatás este ért bennünket, miközben a metróállomástól házigazdáink lakása fele araszoltunk: Petőfi Sándor volt az utca neve.
Sztálin titkos nyomdája
Romos ház ad otthont a volt szovjet diktátor hajdani titkos nyomdájának. A Szovjetunió idején a grúz származású diktátor illegális tevékenységének helyszíne valóságos (kötelező) zarándokhely volt, ma már csak a kuriózumok iránt érdeklődők látogatnak el erre a szürreális helyre.
Ma lépcsőn, 1906-ban csupán egy kúton keresztül lehetett lejutni a rendkívül ötletesen elrejtett földalatti létesítményhez. A nyomdaszerkezetet, amelyet az akkoriban Ioszeb Dzsugasvili (grúzul) kommunista szórólapok és propagandaanyagok nyomtatására használt, bolsevik társai darabokban csempészték be Németországból Grúziába. Egyedi darab, természetesen már nem működik, de idős idegenvezetőnk lelkesedésével mintha életet lehelne bele – hisz a Sztálin által létrehozott rendszerben és felnéz a volt szovjet vezetőre. Lelke rajta…
A Tbiliszi fölötti dombra épített Grúzia Anyja szoborhoz libegővel megyünk fel, kevésbe kerül. Sok itt a turista, mert szépen látszik majdnem az egész város, de a Narikala-vár romjai is. Útban a meredek lépcsőn a belváros fele luxusszállodákra és -vendéglőkre leszünk figyelmesek: akárcsak nálunk, egy rétegnek igenis van pénze ilyesmire.
Visszafordítanak a „határról”
Másnap vonaton közel 6 órát tettünk meg a fővárosból Zugdidi városába: nagy reményeket tápláltunk az oroszok által elfoglalt, s csak az általuk és még néhány banánköztársaság által elismert szakadár terület iránt, amelyben az orosz rubel a fizetőeszköz.A vonaton a rendkívül népszerű Svaneti/Mestia síparadicsomba igyekvő fiatal nővel társalgunk. Elégedett anyagi helyzetével, Tbilisziben él és dolgozik, rendszeresen megy síelni. Van ilyen is, gondoljuk magunkban, miközben a szegénységtől „sugárzó” falvak sorát vesszük szemügyre a szerelvény ablakából.A „határváros”, Zugdini lehangoló képet nyújt: sáros, kövezett utcák, vízzel telítődött kráterekkel. Zsibvásár, agresszív vezetési stílus, káosz. Nagyon nehéz megtalálni, honnan indul a kisbusz (marshutka) a határmenti faluba. Két rendőr és három helybéli megkérdezése után végre azonosítjuk a buszmegállót. Amolyan közösségi konvención alapuló hely, mindenki tudja, hol van, minek is kijelezni, szerény buszállomást építeni pedig fölösleges. Senki nem beszél angolul, kézzel-lábbal értekezünk.– Gránicá, gránicá – mondjuk, majd egy település nevét, amelyről kiderül, hogy mégis folyó, ezért néznek olyan értetlenül ránk.
Felengednek, majd leszállítanak
Biankának valahogy sikerül felvergődnie az egyik kisbuszra, én közben a hátizsákomat igyekszem beszuszukálni a csomagtartóba, a többi, tengernyi csomag mellé. Egyszer csak jön a sofőr, mondja, az én csomagomat nem lehet betenni. Nincs apelláta, ürül a hely, más csomagokat gyömöszölnek az összesározott hátizsákom helyébe, mindenki boldog. Barátnőmnek a felfele igyekvő emberáradattal szemben harcolva valahogy sikerült leszállnia a buszról.Se bű, se báLelombozódva, értetlenül állunk a sárban, vállunkat vonogatjuk. Később jövünk rá, hogy mi volt a gond: a határövezetben élőket amolyan hallgatólagos megállapodás alapján iratellenőrzés nélkül átengedik a „határon”, a külföldieket viszont ellenőrzik: másfél órát is eltölthetnek a hátizsákos úttörők, amíg engedély kapnak a ki- és belépésre.
Gyalogosan a grúz-abház határon. A túloldalon orosz mesterlövészek őrködnek a dombokon...
Későre jár az idő, tudjuk, hogy valamikor 18 óra tájt bezár az abház határ, azután nincs mit ott keresni; a híd utáni dombokon lévő orosz mesterlövészek senkinek sem tartoznak számadással. Nagy nehezen megtaláljuk az amerikai pénzből kialakított turisztikai irodát, ám senki sem tud segíteni, ugyanis emberfia sincs benne. Menjünk taxival – döntünk, a korábbi utazók azt írták, nem kerül sokba. Így is van, rendes a gépkocsivezető, alig 10 kilométer után megérkezünk a határövezetbe, amely az 1990 előtti román–magyar határra emlékeztet: általános káosz, rafia szatyrok óceánja, taxik, kisbuszok, dudálás.Próbálunk angolosan átkelni, azaz egyenesen előre, bár tudjuk, kell lennie egy grúz rendőrőrsnek. Ott is vannak a betonkuckóban, kopogtatnak az ablakon, majd az egyikük int: gyertek csak szépen ide. Azonnal útlevelünket kéri, kedves az arca, becsukja az ablakot, se bű, se bá.
FOLYTATJUK
(További fotók és videók a szerző blogján: www.koliver.wordpress.com. Keresési kulcsszó: Abházia)
A fegyverszünet jelképe
