Az ritkán vagy soha nem hangzik el, hogy a kereszténység maga teremti meg a szó mai értelmében vett személyiség kezdeményeit is. Annak, akinek van némi fogalma a templomépítészet történetéről, pontosan tudnia kell, hogy a keresztény templomokon, akárcsak a görögökön, az emberi alak kezdetben legfeljebb a tümpanonon, azaz az építmény legfelső szintjén jelenhetett meg. Persze ott is csupán szentek gyanánt. Aztán ők is leszálltak onnan, s a templom egyfajta tartóoszlopaiként jelentek meg. Hogy aztán a reneszánszban ki is váljanak magából az építményből, s a templomtéren kapjanak helyet. Ez esetben már tényleg hús-vér emberek gyanánt.
A kereszténység az a vallás, mely a hit lényegét az egyes ember és az Istenség viszonyában, azaz – bár a szertartás természetesen továbbra is közösségi aktus – egyre inkább a hívőnek az Istenséghez való személyes kapcsolatában (főként az imában) látja. Kinek-kinek egyénenként kell tisztáznia önnön viszonyát a „Fennvalóhoz”. A szertartás mindezt csak előkészíti.
Félreértés ne essék, a szó hagyományos értelmében sajnos, én sem vagyok hívő. (Keresztény – ez talán ellentmondásnak tűnhet, de nem az –, igen.) Eleddig elkerült a kegyelem. Legfeljebb néha veszek részt az istentiszteleteken. De azt nem lehet nem felismernem, hogy a keresztény vallás(ok) a közösség és az individuum harmonikus összhangját valósítják meg. A manapság divatos szélsőséges individualizmus ennek a természetes egységnek a megtagadásán alapul.
Ami annál is különösebb, hogy a modern értelemben vett személyességet társadalmi vonatkozásban is a kereszténység teremti meg. A kereszténység (akár a többi vallás) az önvizsgálat, a mások ellen elkövetett bűnök fel- és elismerésének vallása. A kereszténység esetében azonban ez a személyesség talán minden más vallásnál hangsúlyosabb.
Az ateisták vagy a tudományos világnézett bigott agnosztikusai a vallások primitív igazságaira, a hitre, valahonnan a tévedhetetlen bizonyosságok magasából néznek alá. Mai világunkat mélységesen áthatja az a tévképzet, hogy mi, mai emberek, messzemenően okosabbak lennénk, mint elődeink voltak. Ez látszólag akár igaz is lehetne. Hiszen a mi hétköznapi világunkban lenyűgöző mennyiségben sikerült felkutatnunk az „okokat”. Az okosság azonban csak akkor lehetne értékesebb a bölcsességnél, tudományosabb terminussal az intelligenciánál, ha a végső okokról is lehetnének legalább sejtelmeink. Sajnos, minél többet „tudunk”, annál több kérdőjel tolakodik elénk.
Az emberi elme – s hogy én is vallásos terminust használjak – a Teremtés eddig ismert legelképesztőbb alkotása. Márpedig az elmúlt ötezer esztendőben, azaz az általunk belátható történelemben ez a csodálatos (egyes tudósok által pusztán biológiainak vélt) képződmény gyakorlatilag nem változott. Ez genetikai evidencia. Ha a – genetikai mutációkon alapuló – természetes kiválasztódás szerfelett valószínű hipotézise helyes, egyszerűen nem lehetett rá idő.
Annak valószínűsége, hogy bármely mai ember intelligensebb lehetne, mint „Gilgames”, Homérosz, Püthagorasz, Szókratész, Platón, Szent Ágoston, Galilei, Kepler, Newton, Einstein és a többiek voltak, alig több a nullánál.
A nagy – és nyilván a kisebb – vallások is valami olyasmit sejtenek, ami nem az emberi szellem „lebutított” változatából: a logikából és a tudományos tapasztalat mindig igaz, de mindig (a szó szoros értelmében) pusztán földhözragadt élményéből, hanem magából az emberi szellemből fakad. Ennek az emberi szellemnek a tudat (azaz a logika és a tudatosított tapasztalat) csupán egy elenyésző töredéke. A tudományos diskurzusban már réges-régen közhely: a tudat pusztán a jéghegy csúcsa. Hogy mi rejlik a mélyben, azaz a tudományok axiomatikus rendszereit is megalapozó intuícióban, az tudományos eszközökkel – talán – felmérhető, de voltaképpeni ismeretétől egyelőre távolabb vagyunk, mint azoktól a fekete lyukaktól, melyeket a kozmológusok újabban már az „Ősrobbanást” követő első 300 000 évben (azaz már az Univerzum létezésének első „pillanataiban”) észlelni képesek. (Ami azt jelentheti, hogy már az Ősrobbanás – mind több szaktudós által is kétségesnek tekintett – mítoszával sincs valami rendben…)
Az emberi szellem azonban nincs önmagában. Szerves része annak a közösségi szellemnek (a szociológia közösségi tudatról beszél), melyből főként a – beszélők összessége által megalkotott és ellenőrzése alatt tartott – nyelv révén legfontosabb, mert messzemenően intuitív ismereteit meríti. A nyelveknek ugyanis a szó szoros értelmében lelkük van.
Ezért olyannyira meglepő, hogy a manapság uralkodó ideológiák a közösséget és az individuumot, melyek minden teológiában valamiféle természetes egységet alkottak, összebékíthetetlen ellentétek gyanánt értelmezik.
De épp ezért nem meglepő az, hogy Heinz Bude, a világhírű német szociológus ma már úgy véli: a neoliberalizmus Én-fogalma szinte már szükségszerűen termeli ki önmaga ellen a – manapság egyfajta diadalmenetben elhatalmasodó – „Mi– igényt”. Ismerjük a történelemből: egy világkép, ideológia, politikai hatalom hanyatlása mindig a teljesnek tűnő diadal első pillanatával veszi kezdetét. Valamely fél „maradéktalan” győzelme ugyanis csak a társadalmi komplexitás fájdalmas lecsupaszítása lehet. Az individualizmus világra szóló győzelme is olyan abszurditások tételezésében csúcsosodik, melyeket a – jéghegy alatti szférákban gyökerező – józan ész képtelen befogadni. Hogy csak néhány példát említsek: a nő és a férfi közti különbségek tagadásában, az egyéniség genetikai meghatározottságainak kétségbe vonásában, a társadalmi környezettől, nyelvtől, kultúrától, egyszóval a múlttól való függetlenedés lehetségességének tézisében, a minden dolgok egyenértékűségének, következésként felcserélhetőségnek globalista mítoszában.
Ezek az abszurditások ma már mind kevésbé képesek betölteni az emberi szellemet. Egyre érzékelhetőbbé válik a mögöttük tátongó üresség. Ebben rejlik a jobboldal hatalmas ereje, és annak az űrnek a magyarázata, melyet a Merkel által teremtett „politikai közép” mind nyilvánvalóbban „közszemlére” tesz. Heinz Bude idevonatkozó elgondolásait a Die Weltnek adott „Szolidaritás. Egy nagy eszme jövője” címen közreadott interjújában fejti ki. (Az interjút Mara Delius és Marc Reichwein készítették.) „Az összetartozás érzése – állítja a szociológus – ismét a pillanat intellektuális parancsának számít. Hogy miért? Az összes nyugati társadalmat az az érzés kerítette hatalmába, hogy egy korszak végére értünk. A neoliberalizmus szép új világa a piac piedesztálra emelésével, az individuum istenítésével és az elméletépítésbe vetett hittel együtt immár a múlté. Az egyén megdörzsöli a szemét és azon kezd töprengeni, hogyan juthatott odáig, hogy elhihesse: egy kizárólag erős egyéniségekre épülő társadalom jó társadalom lehetne. Azaz, hogy ha az egyént maradéktalanul felszabadítjuk, és ha mindannyian elég erőssé válunk ahhoz, hogy önnön érdekeinket „hatékonyan” követhessük és jogaikat érvényesíthessük, az mindannyiunk számára kifizetődik. (…) Sokan ma már arra a belátásra jutottak, hogy aligha az erős és céltudatos egyéniségek azok, akik a világot megmenthetik.”
A szolidaritás új érzülete jobbról érkezik. Minden jobboldali egyetért abban, hogy felvilágosodás óta valamiféle szörnyeteggé torzított Én (implicite az egyéni önzés) ellen kell fordulnia. Ebben rejlik a jobboldal igazi vonzereje. A baloldal ezzel a gondolattal semmit nem képes szembe állítani. Ami annál is megdöbbentőbb, hogy a baloldali gondolat eredendően közösségi gondolat. Csakhogy a baloldal ma már, ha rossz lelkiismerettel is, de kénytelen a neoliberalizmus egyoldalúan individualista szemlélete mellett megmaradni. Túlságosan is egybeolvadt vele. (A neoliberalizmus mellesleg korántsem téveszthető össze az egyén és a közösség összetartozásának elvét még tiszteletben tartó klasszikus liberalizmussal).
Németországban 14 esztendeje formálisan konzervatív kormányzat van hatalmon. Annak a konzervativizmusnak azonban, mely valamiféle Mi-igényre alapozna, s erre próbálna egy világképet felépíteni, nyoma sincs. Ehelyett csupán egy irány- és arányérzékét vesztett „közép” és két zavart elméjű (s ekként alig megkülönböztethető) szélsőség (a jobb és a bal) feszül egymásnak, s az utóbbiak ráadásul minden kétséget kizáróan még rasszisták is. És ez a probléma: a konzervatívok lemondtak róla, hogy egy többé-kevésbé következetes saját társadalomképet vázoljanak fel. A szélsőjobb Mi-fogalma pedig reaktív és pusztán múltba tekintő. Ezért üresedett ki a közép…
A látlelet, úgy vélem, tökéletes. (Még akkor is, ha ő a kereszténységre vonatkozó utalásokat – érthető okokból – kerüli.)
S a szociológusnak abban is igaza van, hogy az oly sokat emlegetett szolidaritás csakis kölcsönösségen, körültekintésen, a közösségi érdek figyelembevételén alapulhat. A szolidaritás nem pusztán abban áll, hogy az egyén a szociális ellátórendszert – mivelhogy emberi jogai vannak – igénybe veheti, hanem abban is, hogy ezzel kötelezettségeket vállal magára. A szolidaritás a római jogban azt jelentette, hogy „Mindenki egyért, egy mindenkiért.” Ez a jelszó az Európai Unióban ma is fel-felhangzik. De eredeti jelentéséből erősen kiforgatva, azaz pusztán az államokra értelmezve. Az egyén számára csak a közösség lehet a mérce. A szolidaritás nem fakadhat az egyén félelmeiből, ahogyan a szélsőbal- és a szélsőjobb prófétái vélik. A szó szigorú értelmében vett szolidaritás nem megoldja a problémákat, hanem önmagunkkal szembesít: a kérdéssel, hogy méltók vagyunk-e ahhoz a társadalomhoz, melyben élnünk adatott. „A neoliberalizmus – véli a szerző – arra az énre alapoz, melyet az önmegvalósítás aggodalma ural. A neoliberalizmus felmenti az egyént az erkölcsi felelősségtől, azaz az önmagával való szembenézés traumájától.”
Bude a megoldást a camus-i egzisztencializmusban, azaz az Én és a Mi kölcsönösségében látja. Az egyéniség jogait hangoztató individualizmus és a politikai közösséghez tartozásból következő kötelezettségeket szorgalmazó kollektivizmus csak akkor maradhat értelmes emberi törekvés, ha képesek egymást kordában tartani. Azaz, ha – magától értetődő küzdelmeik dacára – a mára megüresedett középen újra és újra találkozhatnak.
Ez ellen a tétel ellen nehéz lenne ellenérveket előrángatni.
