KISS LEHEL
Boldizsár Ildikó szakember a mesék területén (is), nem áll távol tőle a gyermekek világa. A könyv bemutatóján, aminek felvétele a világhálón elérhető, bevallotta, hogy nehezen állt kötélnek, amikor felkérték erre a munkára. Nem is csodálkozom rajta. Egyből elutasította a lehetőséget, de a kíváncsiság nem hagyta nyugton: még azon éjszaka elolvasta Kós Károly önéletrajzi írását. Reggel szólt a kiadó munkatársának, hogy mégiscsak meglesz könyv. Elmondása szerint annyi jegyzetet készített, hogy abból három olyan könyv kitelt volna, mint ami végülösszeállt. Ennek ellenére mégiscsak sikerült egy olyan Kós Károly életrajzot összehozni, amelyben minden lényeges elem megtalálható. Talán még több is, mint amennyi a célközönségnek szánt 6+-os gyerekeknek feltétlenül ismerniük kell.
Ahhoz, hogy a könyv maradéktalanul elérje célját – hogy Kós Károlyra, mint példaképre tekintsenek a felcseperedők – a leglényegesebb, legszebb és legdrámaibb jeleneteket kellett volna alaposabban, emészthetőbb módon kidolgozni. A stílusegyenetlenség mellett az olvasás folyamatos élvezetét akadályozza, és a megértést nehézkessé teszi a tér és idősíkok gyors váltogatása is, és az olyan szavak, események sorjázása, amiknek értelme, illetve jelentősége nincs kellőképpen megmagyarázva. Megtudjuk például, hogy Bartók, Kodály és Kós „nagyon fontos dolgot tett a magyarságért: megőrizték őseink gondolkodásmódját.” De mi is az tulajdonképpen? Hogyan is tették? És mit feleljen a gyanútlanul felolvasó szülő, ha a gyermek hirtelen meg találja kérdezni, mi volt tulajdonképpen az a „neves marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság”, amely Kóst Erdély népi építészetét bemutató, és az Attila (sic!) királyról szóló balladás könyvének megírása után „azonnal tagjául választotta”? Megtudjuk azt is, hogy Kós Károly Erdély elszakítását – aminek következményeiről a könyvnek talán az egyik legsikerültebb részében olvashatunk – követően „elhatározta, hogy segíteni fog az emberi és nemzeti jogok érvényesítésében azoknak, akik között gyermek- és ifjúkorát töltötte…” De vajon mik lehetnek azok az emberi és nemzeti jogok?
El tudom képzelni, hogy az alkotók ezt a könyvet alapnak szánták a Kós Károlyról szóló szülő-gyermek beszélgetésekhez – minthogy ebben a minőségében nálunk kitűnően működik is. Semmiképpen sem szépirodalom, még akkor sem, ha olyan mondatok szerepelnek benne, mint például ez: „Három évig építészinaskodott ezután, és ezt a három esztendőt olyan szépnek tartotta, mint amikor a kalotaszegi hegyek között megzendült a tavasz.” Megmosolyogtató többek között elképzelni a tizenéves Károlyt, aki „ahogy biciklijével rótta az utakat, egy pápaszemes öreg tanítótól megtanulta a vadrózsa és a vadgyümölcsfa nemesítését.” Hogyan? Biciklin ülve?! Kár, hogy megszületett, és a könyvben napvilágot látott ez a mondat is: „Édesanyja kérésére első önálló épülete saját családi házuk megtervezése volt Kolozsvár határában, amely hamarosan fel is épült.” Ízlelgessük csak! Kós Károly vajon mit szólna hozzá? Kós saját tervezésű és kivitelezésű, utolsó könyvecskéjét „gyermekei a mai napig őrzik” – mondja az író, pedig tudható, hogy 2010-ben elhunyt az utolsó Kós-gyermek, András is. Azt viszont jó lett volna közölni, hogy Kós Károlyt a kolozsvári Házsongárdban temették el, mert a helyszín kapcsán teljes bizonytalanságban tart, sőt szándéktalanul félrevezethet a könyv.
No, nem akadékoskodom többet az apróságokon, viszont el kell mondanom a leglényegesebbet: szerintem A fiú, aki varjúvárról álmodott hangsúlyeltolódásokkal mutatja be főhősét, vagyis egy kissé eltorzult Kós Károly-képet tár elénk. Kós Károly ugyanis elsősorban nem azzal lehet példakép, hogy gyerekkori álmait minden nehézségen át megvalósította, hanem azzal, ahogyan álmait a nép szolgálatának rendelte alá a lehetőségek, a szükségek függvényében. A sikeres életet lezáró polihisztor itt bemutatott alakját sehogyan sem tudjuk elképzelni, amint ezeket a sorokat írja feleségének, Balázs Idának: „Éjjelenként felébredek, és nem tudok többet elaludni. Csak gondolkozom. Eszembe jut az egész élet, amit leéltem, és keresem, hol vétettem el, mit vétettem el. Bizonyos, hogy másképpen terveztem, de hogy nem az lett az eredmény, azt gondolom, mégsem én vétettem. Legfeljebb lemaradtam. Az események előmbe vágtak, gyorsabb volt az iram, és én azt nem bírtam.”A gyerekkönyv Kós Károlya „sosem volt egyedül: rengeteg barát vette őt körül egész életében.” A valóságos Kós Károly viszont így ír a fenti levél folytatásaként (A Griff, a Dámvad és a Varjú című film utolsó perceiben hallható):„Ha ma kezdeném ott, ahol elkezdtem, valószínűleg ma is olyanformán csinálnám, mint csináltam egykor, s akkor az eredmény újból csak az lenne, mint ma az eredmény: rettenetes, ijesztő magánosság, egyedülvalóságtestben és lélekben, mindenben. És higgyen nekem: Pesten és Magyarországon is ez volt a helyzet, még inkább, mint itthon.”
Hogy miként lehet Kós Károlyról jó gyermekkönyvet írni, nem tudtam meg, viszont az élmény – sőt élmények sorozata! – amit a kiadvány révén nyertem, jelentősen nagyobb volt, mint a fanyalgás. Gyermekeim örömmel lapozták végig, és én is boldog voltam, hogy felismerik a „kakasos” templomot, az állatkert épületeit. A képek ízlésesek, igazak (a vonaton ülő székely asszony öltözetét kivéve), árad belőlük a megjelenített korok levegője. Hogy a belső borítón, és hátul is fehér tollak szállingóznak fekete varjútollak helyett, nem tudom, hogy véletlen-e, vagy pedig utalás arra a tényre, hogy Kós Károlyt az egyetemen „Tollu”-nak hívták (erdélyiesen így nevezte az írótollat, s ez nagyon imponált a pestieknek). De mindegy is. Aztán a gyerekekkel megnéztünk egy rövid interjút az idős Kós Károllyal, jót beszélgettünk utána. Végülis – egy kis rásegítéssel – célt ért a szép kivitelezésű könyv. Őszintén ajánlom mindenkinek, mert egy ilyen jellegű kiadvány ritkaságszámba megy. És minden esetlegessége ellenére nekünk, erdélyi magyar apukáknak, anyukáknak valamilyen elégtételt jelent – a Házsongárdból jövet is.
Boldizsár Ildikó: A fiú, aki varjúvárról álmodott, Naphegy Kiadó, Budapest, 2020.
