A kolozsvári főutcák, amikor rendezésükre, kikövezésükre sor került, túl szélesnek bizonyultak. Ezen a múlt századfordulón úgy segítettek, hogy közepükre, elválasztó sávként, virág gruppokat alakítottak ki. Ilyen gruppok voltak a Magyar és a Honvéd utcákban, a Ferenc József úton, és a Belváros legcsendesebb utcájában, a Farkas utcában is. Itt éppen négy virágágyást alakítottak ki, mert a tér kitöltése ezt így követelte meg. Az első, négyszögű grupp a Farkas utcai templom előtti kis teret tette zölddé. Aztán 1960-ban beleillesztették a Szent György-szobrot. A lehető legjobb helyre. A zöld keret kiemelte fehér talapzatát. A gótikus háttér pedig korhű környezetül szolgált. Aztán jött a közelmúltig megmaradt két elválasztó sáv a Kovács Dezső utca vonaláig, s végül az egyetem előtti, a főkapuig nyúló elkeskenyedő virággrupp. Ez azért jött létre, mert az egyetem új, 1902-re elkészült épülete nem foglalta el teljesen a jezsuiták egykori telkét, amely a színház (ma Egyetemiek háza) frontvonalától egyenesen haladt nyugat felé az egykori Bel-Torda (ma Egyetem) utcáig. Az itteni grupp nyugati végét 1965-ben megtisztelték az anyafarkas-szoborral. Éppenséggel nem rítt ki a környezetből. Sőt, volt is mivel magyarázni a Platea Luporum, vagyis Farkas utca elnevezést! De nem sokáig állhatott ott, mert 1973-ban felállították az Erdélyi Iskola szoborcsoportot, az anyafarkast pedig áttették a városháza előtti járdaszigetre. Ekkor ezt a gruppot teljesen átszabták, jórészt felszámolták. A többi grupp még fél századra kegyelmet kapott, legfeljebb egy újabb mellszoborral gazdagodott.
A Farkas utca a 60-as években (Forrás: Facebook/Amintiri din vechiul Cluj)
Az utóbbi években már inkább csak alkalmilag jártam a Farkas utcában, s láthattam, hogyan válik mind elhanyagoltabbá. S vagy két éve nem is merek végigmenni rajta, mert építőteleppé vált. Az utóbbi hónapban újra taposom, a levéltárba tartva, az utca köveit, s mind jobban elszomorodom látványukon. A fákon kívül semmi zöld sem maradt. Különböző mintázatú, de végül is teljesen szürke kövezetet kapott faltól falig. A Szent György-szobor is belesüpped ebbe a szürkeségbe. Eltörpül, éppen csak megmaradt! Aztán az utca, ahol nyugat felé kiszélesedik, egy hatalmas kietlen térré válik. Még az Erdélyi Iskolának sem juttat egy kis zöld környezetet. S akkor elérünk a fogadalmi oszlopig. Alapjait már lerakták. Szépen kimunkált kövei már a szürkeségben emelkednek. S feléje lejt a kis tér kövezete, oda folyik majd minden víz. Nem keltheti az elvárt hatást. Ausztria, Csehország tucatnyi régi városában emelkedik ilyen fogadalmi oszlop, ez össze is köt velük. De szinte mindenütt kissé magasított talapzaton, gyakran körülkerítve látható. Nálunk elsüllyesztik.
Igen, tisztában vagyok vele, hogy most ez az utcakép a divat. Ezt csinálják Nyugaton, hát ehhez kell alkalmazkodni. Európa legszebb terein és utcáiban gyakran nem lehet megtalálni a névadó szobrát, mert az év nagy részén körülötte vásár van. Attól félek, hogy a Főtér után most a Farkas utcára is ez a sors vár. A válasz erre lehet az, hogy egy évben egyszer öt napra mi is magunkénak érezhetjük majd az utcát. De ez már nem a mi utcánk. Eltűnt a patinája. Nincs meg az a varázsa, amit az épített örökség és a zöldellő gruppok összjátéka adott. Egy nagyvárosi tucat-utca lett.
