A téma sokáig kísértette a nyilvánosságot, telítődtünk is vele talán, és ezért mintha kerülnénk jelenleg az ezzel kapcsolatos kérdésfelvetéseket, legalábbis ami a megéltséget, az érzéseket illeti, miközben elkezdtek kialakulni a bejáratott gondolati útvonalak azzal kapcsolatban, ahogyan összefüggések közé helyeződik a történet.
Közelmúltbeli olvasmányaim szinte mindegyikében jelen van viszont a kérdés ‒ abban a formájában, ahogy az érzésemlékek letisztulni próbálnak. Vagyis elkezdtek megjelenni azok a könyvek, amelyek már nem feltétlenül „karanténkönyvként” olvastatják magukat, nem ez az egyértelmű és kizárólagos keretük, és mégis kiiktathatatlan részük a bezártság, korlátozottság élményére történő reflexió.
Néhány jellegzetes és emlékezetes idézet talán hozzásegíthet ahhoz, hogy a mentális feldolgozás egyfajta köztes állapotára rálássunk: hol tartunk most, egyénként és társas lényként abban a folyamatban, ahol majd egyszer emlékiratok részévé válhat ez a történet?
Ha a hiányokkal kezdjük, Vass Norbert Mindenki! Koncertek, történetek a beat és a rock aranykorából (2022) című kötete jut eszembe először. Vannak a létezésnek, generációs kultúráknak, szakmai ágazatoknak olyan rétegei, amelyeket a bezártság különösképpen érint. A koncertek, a zenei kultúra, amellett, hogy sokak számára megélhetést jelent, a kikapcsolódásnak és főként a találkozásoknak a terepe, ami kamaszkorban, fiatalkorban erősen hozzánk tartozik. Vass Norbert könyve ennek a találkozásvágynak az igényét, intenzitását fogja meg, a „jó dolgok visszaidézése” tehát a stratégiája: „A mögöttünk hagyott másfél hosszú év engem sokszor egy nem múló, esős novemberi délutánra emlékeztetett. (…) Tárcákat, egyperceseket vártunk. Történeteket, amelyek abból mutatnak meg valamit, amikor egy bő órán át együtt lehetünk a lelkünk albérlőtársaival.” Összességében ez a könyv az optimizmus, a kapcsolódás hangját hozza.
Bérczesi Róbert 2021-es Dalszövegkönyve hasonló keretben a teljes Karanténlemezének szöveganyagát tartalmazza. Itt inkább a hangszerelés és a dallamok emelik valamelyest optimistábbá az egyébként az elmagányosodás veszélyeit hordozó történetet. Ebből a szöveganyagból most a hosszabb idő után történő kimerészkedések lenyomata fog meg: „az első vándor / rab madárból ember / napvilágos síkon / vándorol mert szállni nem mer”.
Amanda Gorman könyve, a Ne kérdezd, kik vagyunk (2022) ugyancsak nagyszabású karanténkönyv, miközben persze a kortárs amerikai történésekre való reflexió is. Nála épp az a szembeötlő, hogy a saját társadalmán belül húzódó és egyre mélyülő szakadékokat mintha épp az az általános szint hidalhatná át, amely a közös és tragikus karanténtapasztalaté és gyászé. A könyv több szövegében visszanyúl az első világháborús spanyolnáthajárvány tapasztalataihoz, akkor keletkezett feljegyzéseket, szövegeket gondol és ír tovább ‒ ez egy időbeli áthidalási kísérlet. A kortárs fejleményekre történő reflexióiban pedig egy kiterjesztett közösségi tudat nevében fogalmaz: „A fájdalom fizetett szakemberei lettünk, / A szenvedés specialistái, / A fájdalom fekete övesei, / A sóhaj mesterei. / Ebbe a márciusba beleborzong az év, / Milliónyi egyedüllét, / Túlzsúfolt magány.”
Lokális tapasztalatainkhoz közelebb Besenyődi Judit első, Limes kiadónál megjelent verseskötete, az IllesztgetŐ (2022) nem törekszik ennyire kitágítani és felnöveszteni az érzéseket, inkább a személyes elkeseredettség és tehetetlenségérzet szólal meg a szövegekben. Az utólagos olvasatoknak szóló üzenet itt az, hogy igen, a bezártságérzetek intenzitását visszaidéznünk is fontos ‒ a tapasztalatok rögzítése, dokumentálása ugyanúgy támpont lehet egy száz évvel ezutáni Amanda Gormannek, vagy egyszerűen X év utáni önmagunknak: „Számolok: 1, 2, 3, 4. / Egy, egy maszk a szájra megy. / Kettő, fertőtlenítő, / Három, nem lehetsz a párom. / Négy, sehova se mégy.”
Végül Szőcs Petra könyve, A gonosz falu legszebb lakói (2022) fog meg. Gyászkönyv is, amely a képzeletet és a képzeletben lefolytatott beszélgetéseket hívja segítségül: „Pillanatnyilag nem vagyok elérhető, / Moziban vagyok, / I’m on my way, / írta a legváratlanabb időpontokban apám, / a telefon így olvasta fel a nevét: éjpm, / (…) Éjpm, éjpm, / elsétált az éjbn. / Nem érzek ízeket, csak a mákvirágét. / Nem érzek szagokat, csak a fellegvárét. / I’ll call you back, írta utoljára. / És még egyszer: / I’ll call you back.” Az emlékezés nem úszható meg, a beszélgetések mindannyiunk fejében előbb-utóbb újra és újra lezajlanak.
(Borítókép: Szőcs Petra A gonosz falu legszebb lakói című könyvének borítója alapján)
