Néhány hete a kortárs világirodalom-kutatás egyik legizgalmasabb tudósának, Franco Morettinek az előadását hallgattam Szebenben a tragikus formákról és azok átalakulásairól. Moretti írásainak, előadásainak vonzereje abban rejlik, hogy erős, jól körvonalazott hipotézisekkel vág neki a kutatásainak, ellenőrizhető dolgokat, típusokat, mintázatokat keres. A típusokat észrevenni, beazonosítani, változásaikat követni – és mindezeket az emberi társadalom átalakulásaival is összekapcsolni: ez munkáinak visszatérő jellemzője. Jelenleg éppen azt kutatja, hogy a tragédiák hogyan tudnak, tudtak alig néhány szereplőn keresztül nagyobb társadalmi konfliktusokat, például háborúkat vagy polgárháborúkat megjeleníteni. Mi a tragikus forma teherbírásának titka? És hogyan alakulnak ezek a sűrítő eljárások az idők folyamán? Mit mond az emberi társadalmak különbözőségeiről az, hogy a drámai konfliktusok generációk között bontakoznak ki, mintegy időbeli függőleges tengelyek mentén, vagy inkább vízszintesen, egyazon korosztályhoz-idősíkhoz tartozó ellenfelek között?
Most, hogy az Egyetemi Könyvtárban búvárkodom, és a korábban elkezdett erdélyi magyar nőírókkal kapcsolatos kutatásaink újabb lehetséges irányairól gondolkodom, amelyekről időnként a Szabadságban is írtam már, Moretti másik írása jár a fejemben (The Slaughterhouse of Literature / Az irodalom vágóhídja). Ez a detektívregények ma ismert fő típusának kialakulásáról szól, Sherlock Holmes nyomozásainak jellegzetességeiről. Mindehhez Moretti másik fogalmat, a „nagy olvasatlan” (the great unread) szókapcsolatát is felhasználja. Hipotézise, hogy Conan Doyle Sherlock Holmesról szóló történetei óta keressük a krimikben a nyomokat – az olyan bűnjeleket, amelyek révén olvasóként mintegy mi magunk is együtt nyomozunk a detektívvel. Korábban is voltak bűnregények, mutat rá Moretti, de ez a fajta nyomelhelyezés, amelyből elvileg az olvasó is következtethet az elkövető személyére, Doyle írásaiban szilárdul meg. (Következtetései érdekesebbek és bonyolultabbak a hipotézisénél: míg az szépen kimutatható Doyle krimiíró kortársainál, hogy nem sokat törődnek a nyomok elhelyezésével, Doyle tehát valóban megalapozza a vizsgált detektívregényformát, azt is észreveszi Moretti, hogy Doyle maga sem következetes, és Holmes figurájának érdekessége kedvéért olykor hajlandó magát az olvasó számára elhelyezett nyomkérdést is mellőzni. Később az olvasóval közös nyomozás formáját olyan szerzők cizellálják tovább, mint Agatha Christie.)
Moretti figyelmének iránya felértékeli a „nagy olvasatlan” könyvtárak mélyén szunnyadó könyv mennyiségét. Mint mondja, ha például a 19. századi angol regények nagy korszakából kétszáz könyvet tartunk meg az irodalmi emlékezetben mint arra méltót (vagyis a rendszeres kulturális körforgásban tartjuk őket újrakiadások, értelmezések, filmes adaptációk – egyáltalán: a nemzedékeken át továbbadott olvasás révén), akkor ez még mindig csak mintegy 0,5 százaléka a korabeli angol regényirodalomnak. Mi van akkor a többi 99,5 százalékkal? Milyen tehát a „nagy olvasatlan”? Milyenek azok a könyvek, amelyekről gyakran azt sem tudjuk, hogy valaha egyáltalán léteztek?
Moretti detektívregény-példája rögtön két szempontot is ad olvasatlan művek feltérképezéséhez: az egyik, hogy Arthur Conan Doyle kortársait keresi – azokat, akik vele egyszerre detektívregényeket írtak és adtak közre. A másik, hogy a gyanúsító krimiolvasó stratégiájához idomuló, bűnjeleket elhelyező írástechnika változataira figyel. Mindez, nyilván, nem a teljes korabeli könyvmennyiségről mond valamit – kicsit tehát arról is szól a munkája, hogy nagyobb valószínűséggel találja azt az ember az ismeretlen szövegek közt, amit eleve keres, de ez mégis több a semminél.
Bő százévnyi erdélyi magyar irodalom (vagy tágítsuk ki a teljes magyar irodalomra): vajon melyik lenne az a kétszáz regény, amelyeknek esélye lehet a kulturális emlékezet részeként körforgásban maradni? És vannak-e „helyesbítendő” döntések a jelenlegi értékleltárainkban? Hiszen tudjuk, a huszadik század folyamán különféle erős emlékezetpolitikai döntések történtek, amelyek cenzúrával, politikai beavatkozásokkal próbálták befolyásolni a történéseket, mindenféle irányban.
Amikor erdélyi magyar nőírók köteteit keresem könyvtári katalógusokban, akkor tehát az is a fejemben jár, hogy vajon melyek a Morettiéhez hasonló szempontjaim. Mit keresek igazából az erdélyi magyar irodalom „olvasatlanabbik” részének női szerzők által írt szövegeiben? A válasz nyilván az, hogy valami olyan szempontú leírását annak, ami az elmúlt száz év Erdélyében történt, ami kiegészítheti, más fénybe állíthatja azt, amit már tudunk erről. Valahogy úgy, ahogy mondjuk Tompa Andrea regényei teszik ezt, huszonegyedik századi regényírói megközelítéssel.
A „nagy olvasatlan” néha megjutalmazza a keresőt, néha csak a kérdéseit, további hipotéziseit gyarapítja – de ez sem lebecsülendő. Néhány éves búvárkodás nyomán jól látszik már, hogy Hervay Gizella költészete, Berde Mária regényei (Tüzes kemence, A szent szégyen), vagy az olyan, irodalmári ismertség határán egyensúlyozó művek, mint Polcz Alaine-től az Asszony a fronton, vagy Ignácz Rózsától az Anyanyelve magyar, valóban hordozzák azokat az alternatív tudásokat, amelyeket kevésbé volt szokás előtérbe állítani. Ezek mellé a viszonylag ismert, az emlékezetben eleve nyomokat hagyó művek mellé mostanra sikerült néhány további olyat állítani, amelyek hasonló vonzerővel szippantják be a huszonegyedik századi olvasókat is: Erdélyi Ágnes Kovácsék című regénye, Thury Zsuzsa harmincas évek Kolozsvárjáról szóló, Barátok és ellenfelek című memoárja, Telegdi Magda Nyugtalan színek című novelláskötete áthidalja a generációs távolságokat.
A héten három újabb, ritkán emlegetett szöveggel ismerkedem: Thury Zsuzsa Schmitt Terka című prózagyűjteményét (1927), Balla Böske Úri kamaszok című regényét (1926), illetve M. Hegyi Ilona Fábián&Comp. című regényét (1934) olvasom. Amikor a harmadikat is becsukom, azon töprengek, hogy noha ezúttal nem remekművekkel találkoztam, miről tudok mégis többet, mibe láttam bele a „nagy olvasatlanból” – mivel küszködnek a húszas-harmincas évek fiatal nőszereplői a korszakban a regények-kisregények szerint.
Néhány emlékezetes helyzet és figura emelkedik ki a könyvekből. M. Hegyi Ilonánál például a világot járt, még mindig fiatal nő, aki településről településre költözve grafológiai tanácsadásból él, ebből tartja el magát, utána továbbáll. Fesztelenül, nyíltan beszélgetni az emberekkel, belelátni a lelkükbe, és mindezt professzionálisan végezni – ez feltűnést kelt az erdélyi városban, ahová megérkezik. Balla Böske Arad-regénye a városi úrilányok húszas évekbeli „fiús”, „örök kamasz” típusáról ír – ahogy annak idején Szentimrei Jenő írta a regényről szóló kritikájában: a „garçonne”-ról. Thury Zsuzsa Schmitt Terkája zenésznövendék, és az intellektuálisan lenyűgöző fiatalemberek és férfiak társaságában érzi jól magát – dilemmái közt felrémlik a vagyoni különbségek kérdése, a vidéki Magyarország és Budapest ellentéte, illetve a férfiakkal való kapcsolatteremtés illemkódexe. Izgalmas, hogy adott esetben milyen nyersen tudja elutasítani „hódolóit”, és hogy máskor milyen korlátokat mer átlépni, amikor ő is érdekesnek tartja a másik fél közeledését. Mindhárom könyvben közös, hogy a független nőtípusok gyorsan akadályokba ütköznek, tragikus tapasztalatok vagy szükségszerűnek láttatott átalakulások következnek: a cselekmények mintegy maguk is visszafogják ezeknek az újonnan feltűnt társadalmi szerepeknek az elterjedését, nem csupán az értetlen közeg.
Alternatív, ismeretlen múltbeli világok, elágazások, ahonnan másfelé is vezethettek volna utak – ezek érdekelhetik a komparatistát és irodalomtörténészt többek közt, ha épp a könyvtárba, vagy a képernyője elé indul.
