7m·é··r···f····ö·····l······d – Harmincöt év történetei

7m·é··r···f····ö·····l······d – Harmincöt év történetei
Kezdtünk hozzászokni a rendszerváltás előtti világ történeteihez. Kialakultak előbb az érzelemtelített, aztán a távolított, aztán az immerzív változatok. De közben telik az idő. Mi van vajon a rendszerváltás utáni történeteinkkel?

Az év egyik legemlékezetesebb idei könyvbemutatóélménye nyáron talált meg, a Tranzit Házban. Mihai Mateiu prózakötete, az Încreștere (Növekvőben) volt a téma. Izgalmas volt, ahogy különböző szakmai hátterű emberek beszéltek a könyvről, heten is ‒ egy-egy számukra fontos részletet hozva a könyvből, és kommentálva az olvasói élményt. Valahogy a kultúra élményének megosztását éreztem ezen az eseményen, azt, ahogyan ez a lehető legtermészetesebb módon megtörténhet. Doina Gecse Borgovan kérdéseire válaszolva pedig utóbb a szerzőnek is lehetősége nyílt kiegészíteni, lekerekíteni az elhangzottakat, az alapélmény ezzel együtt is a sharing culture világában maradt.

Mihai Mateiunak ez a második prózakötete. Az első, az Oameni (Emberek) 2011-ben jelent meg, minimalista letisztultságát akkoriban sokan észrevették. Mihait azelőtt néhány évvel ismertem meg, a Cărturești könyvesbolt programszervezőjeként, együtt is hoztunk létre aztán az üzletben Bodor Ádám, Dragomán György, Bartis Attila, Kemény István, Marius Tabacu, Idikó Gábos-Foarță részvételével olyan esteket, amelyek a szerzők románra fordított könyveit vitték román közönség elé. Ezekben az években születtek az Oameni szövegei, amelyikhez az egyik fülszöveget Bartis Attila írta ‒ a lélegzetvétel természetességét érve tetten Mihai Mateiu mondataiban. Felismerhető marosvásárhelyi és kolozsvári helyszínek, a legnagyobb természetességgel egymás mellé kerülő román és magyar nevek bukkantak fel a történetekben, üdítő volt az a köznapiságban elvegyülő feszültség, amelyet a prózaíró elemző tekintete egyaránt elő tudott hívni a banálisból és a határhelyzetekből.

Akkoriban Mihai egy regényen kezdett dolgozni ‒ ez nem nyerte aztán el végső formáját, és végül több mint egy évtized után, az În creștere árul el valamit arról, hogy miről is szólhatna. Az 1990-es években zajló kamaszkorról, útkeresésekről, nyers és csiszolatlan, improvizált életstratégiákról, tervekről, jellemekről.

Sokat gondolkodtunk egy időben a közelmúlt irodalomtörténészeiként arról, hogyan működik a gyermekperspektíva a kései államszocializmust megjelenítő regényekben ‒ Dragomán György, Tompa Andrea, Láng Zsolt és mások műveiben. Fontosnak tűnt akkor az, hogy az éles határtapasztalat, a történelmi fordulat előttjének világát valahogy egy olyan generációs közvetítésként lehessen elképzelni és továbbadni, ahol a korábbi világ működési logikájába történő beavattatás fokozatos. Nem egyszerre, teoretikus bontásban, az igazság átlátásának instant jóllakottságában látszanak az összefüggések, hanem menet közben bontakoznak ki.

Mihai Mateiu könyvében a kamasz szereplők, kamasz perspektívák az érzések zűrzavara felől, a hibázás logikája felől válnak most másképpen fontossá. Mintha a kilencvenes évekbeli kamaszkor valamelyest azt a barkácsoltságot mutatná meg, amiben egy teljes társadalom élt, mintha maga a kilencvenes évek volna egy tágabb közösség, vagy akár a tágabb kelet-európai régió ellentmondásos, eufóriát és traumákat egyaránt tartalmazó kamaszkora. Most másként releváns, de újólag releváns, önmagán túlmutató az, ahogyan egy történelmi korszak megjelenítése összekapcsolódik egy életszakasszal.

varosnapokHirdetés

Mihai Mateiu egy közösségi hálóra írt bejegyzésében figyeltem fel arra később, hogy több szerzőnél kereshetünk hasonló megoldásokat, problémafelvetéseket. Ráadásul az, ahogyan nála a román‒magyar viszonyok világos, leíró, természetes változata megjelent, egy másik prózaírónál, Andrei Dósánál is hasonlóképpen zajlik.

A Multă forță și un dram de gingășie című 2021-es Dósa-regény (Kemenes Henriette fordításában az Újváradban a Nagy erő és egy csipet törékenység munkacímet kapta egyik részlete) hasonló világokba visz, bár ezúttal nem Marosvásárhelyen és Kolozsváron járunk, mint Mihai Mateiunál, hanem Brassóban, Homoródalmáson és Bukarestben. Nagyon hasonlóak az élethelyzetek, dilemmák, amelyek közt a Dósa nevű főhős-narrátor őrlődik ‒ aztán pedig, a keresgélő évek egyre hosszabbra nyúló időszakában nehéz elkezdenie a felnőtt életét. Ráadásul azt, ahogyan az interetnikus közegben barátságok alakulnak és hunynak ki, sodródnak vagy erős döntéseket hoznak a szereplők, konfrontálódnak és konfliktusokat kerülnek, fokozatosan többről kezd szólni, mint egy privát önanalízis.

Ezeket a könyveket olvasva, hozzájuk gondolva más szerzők hasonló vállalkozásait, mint amilyen Márton Evelin Farkashab című regénye, vagy Tamás Dénes könyve, Az élő ház például, azon töprengek, hogy a kilencvenes évek egyre egyértelműbben a történelmi emlékezet részeként kezd megmutatkozni. Az, amit ebből a filmek, könyvek tudhatnak, persze elsősorban az átélhetőség útján halad, a megéltség felől építkezik.