„Komolyan veszem, hogy minden mindennel összefügg” (2.)

Zoli, a kebelbarátom, aki velünk szemben lakott, ezt akkor ilyen szépen nem tudta megfogalmazni. Pedig öntudatlanul átélte. A szomszédos kisváros, Nagyenyed szülöttje volt, a szülők azt mondták, hadd tanuljon egy egyetemi városban, így könnyebben bejuthat a főiskolára. Ő is Farkas utcai iskolás volt, csak az utca végét ékesítő patinás iskolaépületbe járt. Néha hecceltük is egymást, ő engem „katalikusnak” nevezett, én őt „lóformátusnak.” A „kor szelleme” azonban feloldott közöttünk is minden konfliktust, igen jól megértettük egymást. Nem tudtuk, hogy ezt az elméleti folyóiratokban kifejtett magasröptű elemzések ihletésére tesszük. A nevük előtt dr.-t használók ugyanis okos tanulmányokban kifejtették, hogy oldjunk fel minden ellentmondást közösségünkben, hiszen mindnyájak egyek vagyunk: magyarok. A mi családunkban ilyen értekezéseket nem olvastunk, nekünk csak a Jóestét napilap járt, abban a kedvenc rovatunk, a Gyuri bácsi mondja, mire van gondja ilyesmiről nem szólt.

Zoliék nagy gondban voltak, ugyanis Enyed városát az angyalok és az ördögök világát elválasztó határvonal túlsó oldalán kellett keresni a térképen. A család megoldotta a problémát, nagymamástól, nagytatástól áttelepedetek a továbbra is Hadész uralta alvilágból a paradicsomi állapotokat ígérő „északra”. mármint a Kincsesbe. Földrajzilag ugyanis az éden és a gyehenna közötti határvonal „Északés Dél-Erdély” között húzódott. Arra akkor nemigen gondolt senki, hogy a légköri viszonyok bizony Északon is lehetnek zimankósak Legkevésbé én. Csak annak örültem, hogy Zoli továbbra is haverom lehet.

Zoliék családjának a döntése nem volt egyedülálló. Elözönlötték a városunkat a déli menekültek, mindenki szívesen befogadta őket. Ez lehetőséget nyújtott számomra, hogy az iskolában tanultakat új tudással egészítsem ki. Tanáraim soha nem tanítottak meg arra, mi az a „gulyáságyú”. Most megtudtam: tábori konyha, avagy (megnéztem a katonai szleng szótárban) egyszerűen vasrúdon szállított hatalmas üst. Én akkor csak azt észleltem, hogy a nagy üst, csakhogy a meghatározásához hozzátettem: amely mögött sorban állnak a szegény ide menekült déliek az ingyenebédért.

A „déli áramlatnak” legjobban a futballrajongók örültek. Én, az útközépi középcsatár továbbra is vonzódtam a labdarúgáshoz, sőt műveltem is, mindaddig, amíg egy tbc-s tüdőbeszűrődés – szerencsére – el nem tanácsolt tőle. Szerencsére – mondom –, mert ha ez nem következik be, elméleti érdeklődésem következtében más életutam lett volna: labdarúgó-taktikai és -stratégiai könyveket írtam volna. Na, de egyelőre maradjunk annál, hogy miért örvendeztette meg a kolozsvári futballszurkolókat a dél-erdélyiek idemenekülése. Azért, mert nem egy kiváló labdarúgó is volt közöttük. Kolozsváron akkoriban az volt az úzus, hogy nemzetiségi alapon szerveződtek a futballcsapatok, ott volt a román Victoria, a zsidók Haggiborja, meg a magyarok harmadosztályú KAC-ca. Nos, ezeknek a délről jött remek zsugásoknak nem volt szükségük tábori konyhára, tárt karokkal – s jó fizetésért – befogadta őket a KAC, ők pedig hálából kiváló elsőosztályos csapattá formálták ezt a klubot. Az első barátságos mérkőzésen elporolták még a Fradit is.

(Most egy beszúrás következik, de a korrajzhoz hozzátartozó következtetéssel. Hosszú évek után, amikor végre útlevelet kaptam, feleségemmel együtt gépkocsimmal bejártuk Nyugatot, kempingekben szálltunk meg. Valahol Svájcban egy magyarországi család mellett vertünk sátrat, összebarátkoztunk. A férfi örült, hogy kolozsváriak vagyunk, elmesélte, hogy járt a városunkban, ő is futballozott, mégpedig a Fradiban. Abban az időben ifjúságiként még messze volt attól, hogy a nagycsapatba bekerüljön, ám egy nap megtudta, hogy első alkalommal Kolozsváron ő is pályára lép a „nagyok tizenegyében” a KAC elleni mérkőzésen. Emlékeztettem: „tudom, alaposan kikaptak.” Persze, hogy kikaptunk – folytatta –, hiszen amolyan szedett-vedett csapatot küldtünk, ezért kerültem be én is, azt mondták, egy balkáni harmadosztályú csapatot ezzel is meg tudunk verni. Eltöprengtem ezen, főleg a „balkáni” kifejezésen. Ezt mintha már hallottam volna, mégpedig az egyik anyaországból jött tanárunktól, aki „balkáni söpredéknek” nevezett. Minket, kisdiákokat, akiket a valóban balkániak nemrég még „bozgornak” csúfoltak. Valami akkoriban nem volt rendben. Az anyaországiak közül jó néhányan amolyan gyarmattartókként viselkedtek velünk, lebecsültek, elfoglalták a legjobb állásokat. De hagyjuk ezt a keserű tapasztalatot, nem ez az érzés volt uralkodó, hanem a „Zeng az induló”-s lelkesedés.)

A KAC, az idemenekült játékosaival sok örömöt szerzett a szurkolóknak, akik mindig lelkesen biztatták az ócska fatribünről: „Tempó KAC / Izzadhatsz / Még egy gólt / berúghatsz.” (Akkoriban „tempót” kiabáltak a mostani „hajrá” helyett.) Csak a játékosoknak a nevük szerinti azonosításával kapcsolatban akadtak problémák. Reinhart Radnai névvel jelent meg az újságban, Spilmann Sárváriként, Petschovszki Perényiként, Weinbachot Werbőczyre keresztelték át. Ezt meg kellett szokni. Végül is, aki magyarországi és a köztudatban él, hadd legyen magyar nevű.

Nekem akkoriban a nevemmel nem volt gondom, nem kellett magyarosítani – egyébként azért sem kellett volna, mert nem voltam közéleti személy –, de a rossz emlékem fennmaradt még a múltból, a „román időkből”. A román monarchia idején az Egyetemi Könyvtárban volt egy gyermekrészleg, s mivel közel laktunk hozzá, amikor már folyamatosan tudtam olvasni, gyakran meglátogattam. Ott olvastam el Mark Twaintől a Tamás úrfi kalandjai című könyvet is. Később meglepődtem, hogy ez az író közölt – akkor ezt hittem – egy másik regényt is Tom Sawyer kalandjai, címmel, de aztán rájöttem, hogy ez az ugyanaz, mint a másik, csak a címe változott. A „Tamás úrfi” és a „Tom Sawyer” névcsere nem zavart, az én nevem azonban akkoriban annál inkább. Az olvasóteremben az volt a szokás, hogy kitöltöttük a kérőlapot a nevünkkel, megkaptuk a könyvet, a könyvtáros a kérőcédulát betűrend szerint elhelyezte a polcon, amikor visszaadtuk a könyvet, meg kellett mondanunk a nevünket, hogy megtalálja a fecnit. S itt volt a baj. Amikor én Balázst mondtam, a könyvtáros az „a” és az „á” közötti különbséget nem értette, meg aztán a zs-t a román j-vel írva kereste, s nem így nem találta a cédulámat, Egyszer meg is szidott: „mi az, még a nevedet sem tudod.” Be kell vallanom: akkor, először az életemben, de talán később is, kompromiszszumos vétket követtem el. Ezúttal a nevem ellen. Mindezek után Blaj névvel töltöttem ki a kérőlapot, így a könyv visszaszolgáltatáskor a szolgálatos egyből megértette a nevemet.

Ilyen vagyok én, a „minden mindennel összefügg”-et komolyan veszem, a futballisták névhasználatából a saját nevemből fakadt egykori gondjaimra kapcsolok át. A nevekkel jóval később is szerettünk játszani. Amikor már nyakig benne voltunk a háborúban s kezdtük megszokni, hiszen a vészjelző sziréna egyre gyakrabban együtt szólalt meg a „primusszal” – ez az iskola épületének tetején elhelyezett kis harang volt, amely negyedórával az órák megkezdése előtt jelezte, hogy igyekezzünk az iskolába –, nos, ilyenkor el sem kellett menni a Farkas utcai épületig, hogy onnan haza jöhessünk. Mert légiriadós állapotban nem volt tanítás. De volt más kötelességünk is, s akár esett, akár nem – mármint a bombák. Percnyi pontossággal ott kellett lennünk, ahol ezt a katonai alakulatok előírták. Azt mondták, ha nem ezt tesszük, haditörvényszék elé állítanak. Meg utána akár az akasztófa alá is. Mi kamaszos név-szójátékos akasztófahumorral így jellemeztük az akasztófával fenyegető helyzetünket: így van ez, ha Rommel csapatában harcolunk. Bár az afrikai német hadműveleteket vezető hős tábornok nem tudott erről, honnan is tudhatott volna róla, amikor mi csak játszadoztunk a nevével. Ugyanis ROMMELTAKARÍTÁSRA osztottak be minket. S jócskán volt mit eltakarítani, hiszen az amerikai Liberátorok elég gyakran errefele vették az útjukat, s a város felett szabadultak meg felesleges, egyébként nekünk szánt terhüktől. Néha mintha Aladin repülő szőnyegén érkeztek volna, s mivel a földet takaró ilyen alkalmatosságra már nem volt szükségük, ezt is ledobták. Ezt neveztük mi szőnyegbombázásnak. Az állomás környékén lakók ezt fájdalmasan átélték. Már aki életben maradt.

A névelemzéssel egy kissé előre ugrottam, hadd térjek vissza az immár másodikos gimnazista – tehát a „post-wieni dictatumos” – iskolai éveimhez. Középiskolás életemet kettévágta ez az álmokkal, megelégedéssel, a fenyegető jövő veszélyével nem számoló csodálatos négy év. Ez volt a nemcsak a fiatalkorra jellemző álmodozások, hanem az elvárásoknak vakon eleget tevő engedelmesség ideje is. Ha a román királyi iskolarendszer valamiben igencsak különbözött a kormányzós magyar királyság oktatási rendszerétől, akkor az a fegyelem volt. Azzal a többlettel, hogy ezt nem tartottuk kényszernek. Ha azt mondták a tanárok, hogy megyünk tüntetni, mentünk, szívvel-lélekkel, s harsányan kiáltottuk (parancsra, de meggyőződésből) „Horthy, Csáki, Teleki / Nem határ a feleki.” Meg azt, hogy „Japán–magyar határt”. Velünk volt a földrajztanárunk, de nem figyelmeztetett: „Vigyázzatok, nézzétek meg a térképen, milyen messze van egymástól Budapest meg Tokió.” S amikor az egyik japánmagyar találkozóra kirendeltek minket, mi harsányan „Mindent visszá”-ztunk, s a japán úriember irántunk érzett tiszteletből magyarul mondott egy másik jelszót „Niem, niem sohá”, mi ismét csak röhögtünk. S neki lett igaza.

Gondok persze voltak, sőt felgyűltek. A felnőttek valamilyen konfliktusos helyzet miatt siránkoztak. Utólag, filozófusi deformáltsággal megint csak korjellemzést olvastam ki ebből a panaszkodásból. Elneveztem „balra hajts” komplexusnak. Köztudott, hogy Magyarországon, a balra hajts volt a közlekedési szabály. Az észak-erdélyi gépkocsivezetők nagy nehezen kezdtek hozzászokni ehhez. A közlekedést irányító magyar rendőrök igen szigorúan erre kényszerítették őket. A főtéren, ott, ahol most a sarkát levágott épület átjárást biztosít a gyalogosoknak, egy puccba vágott közlekedésrendészeti zsaru (akkoriban ki merte volna így nevezni) katonás mozdulatokkal, az alaki kiképzésen tanult „jobbra át”, „hátra arc” szellemében irányította a forgalmat. Figyelmeztette a gépkocsivezetőket, „Vigyázzatok, megváltozott a világ, a „jobb” előnye helyett a „bal” prioritása érvényesül.” (Akik ebbe politikát magyaráztak bele, ezt nem nagyon észlelték.) Tették ezt a vitézkötéses egyenruhás rendőrök. Nem úgy, mint nemrég a román „policist”-ok, akik unottan forgatták a „Stop” feliratú mozgatható irányt jelző táblát. Nekik nem is volt sikerük, a magyarnak annál inkább. A kolozsváriak sokáig álldogáltak a járdán, nemcsak a mozdulatokat csodálták, hanem minden bizonnyal magukban elkönyvelték: van és lesz itt fegyelem, jaj annak, aki megszegi.

A balra hajts leginkább a városi buszokat érintette, ezeken át kellett helyezni az ajtókat a jobboldalról a balra, hogy a járdára szállhassanak le az utasok. Meg is jelentek az ajtócserés cifra, toldozottfoldozott járművek az újonnan vágott ajtókkal. S ekkor jött a konfliktushelyzet: Magyarországon bevezették a jobbra hajts-ot. A frissen nyitott buszajtókat vissza kellett helyezni oda, ahol megszüntették őket. S most jön az én megkésett korjellemzésem. A szomszédunkban lakott egy buszsofőr, aki egyszerű szavakkal, úgy hogy még én is megértettem, kifejtette: ilyen a világ, ha valamilyen nagy ajándékban van részünk, türelemmel viseljük el a vele járó, ránk nézve kellemetlen következményeket is. Ez az akkori kolozsváriakat, meg talán minden észak-erdélyi magyart jellemzett: vannak gondok, de ezek legalább a mi „piros-fehér-zöld” gondjaink.

Az iskolánkban egyvalamit nem értettem: a tanáraink, leginkább a paptanáraink németellenes hangulatot teremtettek körülöttünk, holott a recsegő rádióban szakadatlanul a német–magyar barátságról szónokoltak. Később részben ezt is megértettem. Volt egy idősebb német iskolatársunk, aki Németországba telepedett át, katona lett, s egyszer SS-egyenruhában meglátogatta a régi iskoláját. Találkozott volt tanáraival, a reverendát viselőkkel is, fenyegető náci hangnemben beszélt velük, olyasmit mondott, hogy a felsőbbrendű németek kiirtják a klerikális bandát, a csuhásoknak, reverendásoknak a zsidók lágerjeiben a helyük. Sajnos, a zsidókra nézve ezt teljesítették is. Főleg akkor, amikor az utcán megjelentek a „táblás” német hadsereg egyenruhájában a csendőrök. Mindig ketten. Táblásoknak neveztük, mert a nyakukba akasztva kis tábla jelezte – nem tudtuk elolvasni mit, de – minden bizonnyal azt, hogy most már mi vagyunk az úr. A paptanárok deportálására nem kerülhetett sor, a SS-es volt diákunk csak fenyegetőzött.