Béres Levente lelkész és gyülekezete együtt növekednek a szórványban
– Hány éve szolgál a vizaknai református gyülekezetben, milyen tapasztalatokat szerzett ez idő alatt munkája során?
– Lassan az ötödik évet töltöm a vizaknai gyülekezetben, 2020 decemberében érkeztem a településre. Számomra mindig erőforrást jelentettek azok, akikkel egy közösségben élek. A gyülekezet nem rendelkezett túl jó hírnévvel, legalábbis kevés pozitív dolgot mondtak róluk mielőtt megérkeztem volna. Ma mégis azt mondom, hogy a legjobb helyre vezetett az Úristen. Az első közös nagy leckénk az volt, hogy indítsunk fehér lappal, adjunk egymásnak esélyt, legyünk őszinték, és kommunikáljunk. Mindez bevált. Az időszak is kedvező volt, a közös hangot is nagyon jól megtaláltuk, továbbá kiváló főgondnoka és gondnoka van több mint húsz éve a gyülekezetnek, akiknek támogatása óriási segítséget jelent a munkámban. Természetesen nem vagyok tökéletes, viszont sokat tanultunk egymástól, a közös munka mindannyiunk fejlődésére nézve nagy hatással volt. Példaként említeném a fiatalságom, ami miatt közvetlenebb vagyok, de nem is omlik össze bennem a világ, ha esetleg nem úgy történnek a dolgok, ahogyan én azt jónak látom. Fordítva is megtapasztaltuk viszont, hogy a fiatalos meglátás jobb eredményeket hozhat ki. Szimbiózisban élünk egymással, és így növekedünk. Főleg lelkileg sokat változott a gyülekezet, jókat tudunk beszélgetni egymással, idővel kialakult a bizalom közöttünk (a teljes gyülekezetre értem), szóval a lelki gondozásra nagy igény van a szórványban is. Különféle alternatív alkalmak is megjelentek a gyülekezet életében, újabb szokásokat vezettünk be, és folytathatnám. Úgy látom, közösségeink vágynak arra, hogy fejlődjenek, keresik a lelkiséget, a kapaszkodókat, érdeklődőek, csak kell valaki, aki emberszámba veszi őket, megáll beszélgetni velük, meghallgatja a problémáikat, és foglalkozik velük. Ez nemcsak Vizaknára érvényes, hanem mindezt sokfelé megtapasztalhattam, ahol az utóbbi időben megfordultam. Természetesen vannak negatív tapasztalatok is, hiszen nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szeretnénk vagy tervezzük. Hiába akarjuk felújítani a vártemplomunkat, nehéz anyagi forráshoz jutni, megtalálni a jó és segítőkész embereket, felkutatni a járható ösvényeket. Isten viszont ebben is mellettünk áll, vezetett mellénk jó embereket, s ha bezárulnak ajtók, megnyílnak előttünk ablakok. Hisszük, hogy eljön az a pillanat, amikor elkezdhetjük a templom felújítását. Másik negatív tapasztalatom, hogy az egyházunk politikájában lavírozni nem egyszerű. Sokszor védenünk kell a ránk bízott közösséget, máskor a felettes köreinket. Lelkészként néha katonaságban érzem magam, máskor meg magamra hagyva – ez az érzés sem csak az enyém. Az adminisztratív teendőkbe bele sem kezdek. Nehéz a magánélet és a munka közötti egyensúlyt fenntartani, lelkészként valahogy mindig elérhetőnek kell lennünk, miközben saját lelkünkkel is foglalkozni kellene, mert csak akkor tud adni az ember, ha van amiből, illetve amennyiben ő is feltöltekezett. Ezen még dolgoznom kell intenzíven, így hét év távlatából is.
– Korábban Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban tevékenykedett gyakorló teológusként. Nem jelentett túl nagy váltást Kolozsvárról elkerülni egy szórványgyülekezetbe? Mitől más Vizaknán szolgálni, milyen szempontból jelent ez kihívást?
– Valóban Kolozsváron kezdtem a szolgálatot, majd Marosvásárhelyre és környékére kerültem segédlelkésznek, ahonnan egy év és három hónap után kellett tovább mennem. Minden új kezdet nehéz, rám szakadt az adminisztráció, főként a sok, értelmetlen papírgyártás, amit muszáj elkészíteni, mert kérik tőlünk az intézményes rendszerek, s nincs titkárnő. Művészlélekként az anyanyelvű lehetőségek sokáig hiányoztak, a baráti körök, amelyek hét éve szerves részei voltak az életemnek, a távolság miatt átalakultak. Ezek mind olyan tényezők, amelyeket idővel rendeznem kellett magamban. De a legtöbbet az segített, ami mindig kérdés volt Vizakna előtt is, hogy mi a feladatom, célom az életben? Emberekkel akartam foglalkozni, lelkészként pedig a legfontosabb és legnagyobb feladatom az igehirdetés! Amikor ez letisztult bennem, rájöttem, teljesen mindegy, hol vagyok, nekem erre kell koncentrálnom, s a nevelésemből fakadó nyelvi önazonosságom bilincseit le kell vetnem. Szórványban végképp szükséges, hiszen az alkalmi istentiszteleteken (keresztelő, esketés, temetés) jobbik esetben csak két nyelven szolgálunk. Ez vezetett oda, hogy szabad nekem új barátokat gyűjtenem, akár románokat is, és szabad román nyelvű színházba is elmennem. A román szakrális nyelvet nem ismertem mélyrehatóan, ami kezdetben feszültséget váltott ki, főként, hogy nyelvhasználati képzés kevés volt a teológiai oktatás ideje alatt. Itt azonban rájöttem arra, hogy nincs okom erre, sőt ha minél egyszerűbben és hétköznapi nyelven szólalok meg, annál jobban értenek meg a hallgatóságból. A gyülekezet létszáma számomra nem volt probléma, és az igazság, hogy ma sem érdekel különösképpen, hányan vannak a templomban. Ugyanúgy készülök, szolgálok, ahogyan Kolozsváron, majd Marosvásárhelyen tettem, vagy a másik szórványgyülekezetemben, Râmnicu-Vâlcea-n teszem. Már Marosvásárhelyen megtanultam azt, hogy a közérthetőség nagy előnyt jelent, ez a tudat Vizaknán még inkább elmélyült bennem olyannyira, hogy időnként román szavakat vagy mondásokat is beleépítek a környezet miatt az igehirdetésbe, ami a jobb megértést segíti.
– Tapasztalata szerint milyen fő problémákkal szembesül a vizaknai magyar közösség? Hogyan sikerül a környék magyarságának helytállnia, megőriznie hitét, identitását, gyakorolnia nyelvi jogait?
– Talán a legnagyobb probléma erdélyi szintű távlatból, hogy sokszor a mélyszórványról megfeledkeznek, vagy kevés jelentőséget adnak a vezetőink. Az elmúlt öt esztendő ezt igazolja, bár a helyzet javulóban van az utóbbi években. Az anyaország gondoskodása sokat jelent a közösségi élet fenntartásában, de szerencsére a helyi politikum is jobban figyel ránk. És itt főként a mindennapi életre gondolok, amelyben ez most már meglátszik. Az identitásunk, nyelvi önazonosságunk megélése egyre inkább az egyházi térre szűkül, így számos olyan feladatot is kénytelenek vagyunk magukra vállalni, amelyek nélkül a közösségeink nem tudnának fennmaradni. A hit gyakorlása nem probléma, a mindennapokban imádkozni, beszélgetni Istennel, Szentírást olvasni nem gond, a közösségi létet megélni sem feltétlenül gond, főként, hogy a szórványban talán jobban ragaszkodnak az egyházhoz, mivel ez az egyetlen és állandó lehetőség magyarként jelen lenni. A kulturális életet is szervezzük, karöltve mindazokkal az egyesületekkel, akik ebben munkálkodnak. A különböző rendezvényekre megszervezzük az utazást, előadásokat fogadunk be tereinkbe, így a helyi közösségnek lehetősége van színvonalas eseményeken részt vennie. Persze mindig lehetne több, s talán ami Nagyszeben környékén továbbra is nagy hiány, a színházi, valamint a stúdió-előadások, hiszen meglátásom szerint a legtöbbet formálni, nevelni a közösségeinket még mindig ez által lehetne. Ami a nyelvi jogokat illeti, az állami intézményekben ritka, ha valakivel magyarul beszélhetünk, és ügyet intézhetünk. Azon kívül nincsenek problémák, az utcán még nem szóltak rám, hogy ne beszéljek magyarul. Valószínűleg azért, mert a politikum ezt a kártyát itt már nem tudja kijátszani, s nem jelentünk számukra veszélyt. Sőt, Vizaknán a magyar közösségre felnéznek, mert nálunk mindig történik valami, miközben – mint azt maguk is állítják – a saját soraikban ők ilyen téren lemaradnak.
– Hogyan sikerül megoldani a gyermekek magyar nyelvű oktatását, illetve milyen mértékű a beolvadás veszélye a vidéken?
– A nyelvi oktatás sok helyen az egyházakra hárul. Helyben már nincs magyar oktatás, a Szebenbe való ingáztatást a szülők közül kevesen vállalják. Vallásórán ellensúlyozzuk ezt, illetve két éve ösztöndíjast fogadunk a Petőfi Sándor-programon keresztül az anyaországból, akinek a fő feladata pont a gyermekekkel és az ifjúsággal való foglakozás. Nagy eredmény, hogy mernek megszólalni magyarul még a vegyes családokban élők is. A beolvadás ténye ettől függetlenül jelen van, lassú folyamatként zajlik, így egyre inkább felmerül a kérdés reformátusként, hogy mi lesz idővel a gyülekezet tereivel, templomával, ha már nem lesz magyarul beszélő? Az megint a mindennapi valósághoz tartozik, hogy a gyermekek, az ifjak, ha mind beszélnek is magyarul, az utcán, az iskolában egymás között a román nyelvet használják. A másik nagy probléma, hiába szeretnének a fiatalok maguknak magyar társat, helyben és a környéken nagyítóval kell keresniük, ha pedig más vidék felé kacsintgatnak, sokszor a bátortalanság eluralkodik rajtuk, mivel a szórványnak megvan a maga nyelvi „dialektusa”.
A gyülekezet a magyar közösség fenntartása érdekében 2020-tól árvaházat működtetett 2023 őszéig. Egy székelyföldről érkezett család 16 gyermeket nevelt fel. A gyermekek felnőttek, többen Vizaknán élnek, magyarul beszélnek, a református közösséghez tartoznak. A nevelőszülők nyugdíjba vonultak, de köztünk élnek továbbra is. Pályázatot hirdettünk többször is a nevelői tisztség betöltésére, de sajnos kevés sikerrel, az anyaország támogatásával azonban sikerült korszerűsítenünk, felújítanunk az Árvácska Gyermekotthont kívülről-belülről. Tervezzük újból meghirdetni a tisztséget, hátha folytatni tudjuk ezt a missziót, s biztosítani tudjuk a közösség utánpótlását. Maga az intézmény egyedi jelentőségű, hiszen Szeben megye egyetlen olyan árvaháza volt, ahova családokból kiemelt magyar gyermekeket magyar környezetbe tudtak elhelyezni.
– Vizaknához több történelmi esemény kötődik, főleg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kapcsán. Hogyan próbálják meg ezek emlékét őrizni és ápolni?
– A történelmi múltunk a mindennapi létünkben is meglátszik. Valóban az 1849-es vizaknai események a hely történetének szerves részei. Gyülekezetként minden évben megemlékezünk a szabadságharc elindulásáról, koszorút helyezünk el a templom udvarán lévő kopjafához, a helyi dalárda vezeti a forradalmi énekeinket, amelyeket közösen énekelünk az emlékezőkkel. Ezen kívül Bem József főhadiszálásának falán Petőfi-emléktábla látható a főtéren. A helyi közösség és a magyarországi turisták ismerik még a Honvéd tavat, amelyről tudni kell, hogy az ennek helyén álló egykori sóbányába négyszáz honvéd holtestét dobták be. Riogatni szoktam a turistákat, hogy aki abban a tóban fürdőzik, ne ijedjen meg, ha valamelyik honvéd mellé úszik a mélyből! A templomot látogatóknak mindig elmeséljük a vizaknai ütközetet, illetve az elmúlt években több stáb is forgatott nálunk, így remélem, még hosszú ideig fennmarad településünk jelentősége.
– A református templom is rendkívül értékes műemléképület, a belső falán néhány freskót is láthatóvá sikerült tenni. Tervezik ezek további feltárását?
– A templomunk már önmagában műemlék, a freskók mellett számos egyéb értékes műkincset rejt, illetve őriz. Jelenleg a Gyulafehérvári Központi Régiós Igazgatóság döntését várjuk, ahova restaurációs pályázatunkat benyújtottuk, ugyanis a munkálatokat csak uniós pénzből tudjuk fedezni, mivel több milliós tételről beszélünk.
– Tudomásom szerint zeneakadémiát végzett, de a végén mégis a teológia, a lelkészi pálya mellett döntött. Miért?
– Az életben vannak kanyarok, amelyeket jó, ha az ember bevesz. A zeneakadémia alatt lehetőségem nyílt egyik jó barátom mellett megtapasztalni a keresztyén jellegű rendezvények szervezésének csínját-bínját. A közös munka vezetett rá arra, hogy jó dolog csapatban dolgozni, főként, ha jó a vezető. Ekkor jöttem rá arra, hogy szeretek emberekkel dolgozni, és még jól is csinálom egyes részeit. A táborok, a fesztiválok vezettek el arra a döntésre, hogy olyan szakmában kell elhelyezkednem, ahol közvetlenül az emberekkel lehet dolgozni. Már az akadémia utolsó évében tudtam, hogy nem folytatom, mivel nincs türelmem kisgyermekeket zongorázni tanítani, így eldöntöttem: orvosi pályára váltok. Közben kántorként szolgáltam Marosvásárhelyen, ahol a lelkészi példaképem mellett szolgálva, rájöttem arra, hogy talán ezt is tudnám csinálni. Az utolsó két hétben döntöttem el, hogy mégis teológiára jelentkezem. Ez meg is látszott, a júliusi felvételin megbuktam, az őszi viszont már sikeres volt. Azelőtt is tapasztaltam, illetve azóta is tapasztalom, hogy Isten vezetését, oltalmát élvezem. Vizakna nem volt opció számomra, azt sem tudtam, hol van. Kiadták a parancsot, hogy mennem kell a segédlelkészi helyről, és keressek magamnak szolgálati helyet. Másfelé indultam, de Isten visszafordított attól a gyülekezettől, becsukta előttem azt az ajtót, s csak Vizakna ajtaja maradt számomra nyitott. Egyetlen jelentkező voltam a megüresedett lelkészi helyre… Emlékszem, őszintén elmondtam a gyülekezetnek, hogy nem muszáj megválasztaniuk. Ma már mosolyogva gondolunk vissza a bemutatkozó alkalomra, és állapítjuk meg: milyen jó, hogy így alakult a gyülekezet és az én életem is.
