„Komolyan veszem, hogy minden mindennel összefügg”

Még élnek saját miliőnkben olyan emberek, akik már a huszadik század első felének nagy változásait is megtapasztalták. Ilyen az 1928-ban született Balázs Sándor filozófus is, akivel alkalmunk nyílt beszélgetni, s aki felelevenítette számunkra iskolás és főiskolás éveinek néhány meghatározó emlékét. A kilencvenedik életévét betöltött neves professzor életútjának csak kezdeti részéről esik szó az alábbiakban. Természetesen, rengeteget lehetne írni életének további, úgyszintén sorsdöntő történelmi eseményekkel összefüggő szakaszairól, szamizdatos tevékenységéről, közéleti szerepvállalásáról, sokkötetes tudományos munkásságáról is, de a jelen interjú keretei között az ifjúkori éveinek történéseiről, egyéni megtapasztalásokról esik szó.

– Ön a nagy világégést követően tíz évvel született, megélt rombolást és újjáépítést, politikai rendszerváltást, társadalmi átalakulásokat. Ezúttal csak  egyik életszakaszáról, az elemi iskolától az egyetem befejezéséig tartó periódusról érdeklődök. Milyen első világháborús történésekre emlékszik vissza gyermekkorából?

– Az indításként feltett kérdés lényegében arra utal, hogy egy kilencven éves öregember miként emlékszik a száz év előtt történtekre. Hát, sok minden megmaradt a memóriámban, szinte átélésszerűen az, hogy milyen lehetett az a világégés, amelyet akkoriban még nem neveztek elsőnek, csak egyszerűen Nagy háborúnak. Bár sokan sejtették, hogy a békeszerződések aláírói tulajdonképpen a második nagy világkonfrontációt készítik elő. Én a harmincas években kisgyerekként ezt persze nem érzékeltem, csak azt a hangulatot, amelyet nem nagyon értettem, mármint hogy a féllábú, félkarú, háborús veteránnak nevezett emberek azt emlegetik: „igazságtalanság történt, de ezt egyszer egy újabb háború majd csak helyrehozza.” Tudtam is én akkor, milyen igazságtalanságról van szó, de rövid időn belül, amikor már megtanultam futballozni, s ahol laktunk, Kolozsváron a Petőfi utcában, az út közepén rugdostuk a labdát, mintha megtapasztaltam volna. Pontosabban: az ott történteket elmeséltem a nekünk tejet hozó mérai bácsinak, akinek a háborús élményeit mindig szájtátva hallgattam, s ő felvilágosított afelől, mit jelent a háborút követő igazságtalanság.

De előbb az eseményről magáról: az utcánkban volt az egyetemi hallgatók otthona, ők voltak a „vörös sapkások”, az U labdarugó csapatának szurkolói. Amikor meghallották, hogy magyarul beszélve rúgjuk a lasztit, se szó, se beszéd, jobbról is, balról is felpofoztak. Vajon miért? Gondoltam én gyermekfejjel, hiszen én is kedvelem az U-t?! Meg aztán a románok és a magyarok is ugyanazt kiáltják a sportpályán: „GOL”. Az időben még nem sokat tudtam a helyesírásról meg a kiejtésről, mert akkor arra is gondolhattam volna, hogy mi, magyarok a gólt hosszú Ó-val ejtjük, s talán az a baj. A tejes bácsi mindent megmagyarázott: „lásd fiacskám, ez az igazságtalanság, a háború megfosztott attól, hogy az anyanyelvedet használd ebben az utcában, amely a nevét az egykor itt megszállt Petőfitől kapta. Igaz, most már Avram Iancunak hívják.” A mérai tejhordó bőbeszédű, okos ember volt, élményszerűen elmesélte, mit jelent a szuronyroham, hiszen a fronton nem egy ilyen – ahogy mondta – „szórakozásban” vett részt. Feltűnt, hogy apám figyelemmel hallgatja – ő is baka volt a háborúban –, de lehajtott fejjel csak ennyit mondott: „tudom mi ez, nekem is volt részem belőle.” Később, amikor kölyök agysejtjeim már fejlettebbek lettek s kettesben voltunk a faterral, faggatni kezdtem a szuronyrohamos élményeiről, s arról, miért nem beszél soha erről. Félmondataiból összeraktam a magyarázatot, amelyet később, amikor már nem rövidnadrágot hordtam, nagyobb összefüggésbe helyeztem. A Csíksomlyótól nem messze született, hithű katolikus székelylegény, aki a tízparancsolat szellemében élt, a fronton rettenetesen élte át, hogy neki meg kellett szegnie a „ne ölj” parancsot. Később, éjszakai lázálmaiban gyötrelmesen átélte, hogy a szuronyát beledöfi egy ifjú mellébe, akit otthon talán a felesége vár haza. Bűntudata mardossa – ezt nem nagyon értettem, hiszen ezt a szót csak akkor hallottam, amikor Puiut, a balszélsőnket megmarta egy kutya –, gyilkosnak érzi magát. Ezt már értettem, hiszen a nagyobb gyerekek sokat meséltek nekem a „bostoni rémről”, aki halomra gyilkolta az embereket.

Gyermekkori, apám-inspirálta első világháborús élményemet jóval később, amikor az atombombát ledobták Hirosimára, általános tanulsággá fogalmaztam át: más az, amikor valaki a háborúban megnyom egy gombot, s ez szörnyű pusztítást okoz, amit ő maga közvetlenül nem tapasztal – legfeljebb utólag –, s más az, amikor valaki a szuronyát beledöfi egyetlen élő emberbe, s átéli annak haláltusáját. S ami ebből még általánosabb: jó volna, ha azok, akik a zöldasztal mellett a háború mellett döntenek, beleképzelnék magukat egy szemtől szembe szuronyrohamba, hátha ez befolyásolná elhatározásukat.

– Amit egyesek megjósoltak, mások igazságszolgáltatásként vártak, – mármint a második világháború – valóban kitört. Ön a két világégés közötti periódusban, később a háború idején kisiskolás, majd gimnazista volt. Milyenek voltak ezek az évek, amikor már nem mások emlékeiből, hanem saját átéléseiből halmozott fel tapasztalatokat?

– A kérdés kétoldalú, egyfelől az iskolás emlékeim felől érdeklődik, másfelől azokról a társadalmi körülményekről, amelyeket átélve koptattam az egyetlen alma materem, a Farkas utcai katolikus elemi és gimnázium padjait. Egy felnőtt koromban kikristályosodott tanulsággal kezdem, s jó lenne, ha ez másokban is tudatosodna: az ember életében és a társadalomban egyaránt vannak fordulópontok, ezek azonban nem esnek egybe. Vagy legalábbis ritkán, véletlenül, amikor valaki, mondjuk, így vélekedik: azon a napon házasodtam, amikor kitört a második világháború. Egy valami azonban biztos: a személyes életút nagy eseményei nem befolyásolják a történelmi fordulatokat – kivéve, ha valaki nem történelemalakító személyiség, mert akkor esetleg az unokájának születésekor, amikor a privát életében fordulat állt be, s ebben a mámoros hangulatban dönt országok sorsát meghatározó kérdésekben. Ilyenkor lehet egybeesés. Én azonban nem voltam történelemformáló, az iskolás éveimben nagy fordulatokat éltem át, de elsősorban a világtörténelmi helyzet vagy a nagy társadalmi transzformációk következtében. Ekképpen az iskoláskori átéléseim és az ezekkel szimultán történelmi eseményekhez kötődő tapasztalataim egybefolynak. Az osztálytermi impresszióim gyökeresen módosultak, de főleg a világpolitika alakulásának hatására. Kezdem a pacalista (akkori szóhasználat) koromtól az érettségiig vezető ív első szakaszával.

Aki minálunk kilencven éves, eldicsekedhetik azzal, hogy megtapasztalta a két háború közötti nagyromániai elemi oktatásban – még a kisebbségi egyházi intézményekben is – a ránk erőszakolt harcias román nacionalizmust. Miután megtanultuk a betűvetést, rögtön román nyelvű tankönyvet is adtak a kezünkbe, ebből kellett elsajátítani az államnyelvet. Nekem nem okozott gondot, hiszen belvárosi kölyökként az utcán nőttem fel, s román barátaimtól futballozás közben, a magam szintjén, elsajátítottam a hivatalosnak nevezett nyelvet – főleg a szitkozódásokat, trágárságokat. Jól bevéstem az agyamba, hogy a román tankönyvünkben az első mondat így szólt: „un tun, bumm”, s mellette a félreértés elkerülése végett ott volt egy ágyú képe. Szegény hóstáti padtársam, akinek nem volt része utcai román nyelvleckében, mert a muroktermesztésben segítenie kellett a szüleinek, ebből csak a „bumm”-ot értette. Hiszen az apjától gyakran hallhatta: „na bumm, s akkor mi lesz.” Utólag visszagondolva erre az első román mondatra, jelképesnek tartom. Az ágyú – főleg ha „bummol” – veszélyes szerkezet, ti, magyar anyanyelvűként románná vált gyerekek vigyázzatok, nehogy felnőtt korotokban olyasmit tegyetek, hogy felétek kelljen fordítanunk a csövét. Meg aztán ne feledjétek: az ágyú segítségével lett nagy az országunk, jaj annak, aki nem veti alá magát a parancsainak. Arról csak később hallottam politikai élcelődést, hogy amikor Románia hadba lép, a lövészárok ásásakor mind a két oldalra kidobják a földet, hiszen senki nem tudhatja, időközben milyen irányban kell lőni.

Az osztálytermünk négy falán ott voltak a román fejedelmek képei, Ioan Vodă cel Cumplit bajuszos arcképe is. Elterjedt róla a magyar rím: „Ioan Vodă cel Cumplit / Megette a sült krumplit”, nem tudom, ki költötte, hiszen versfaragó még nem volt közöttünk, de tetszett, s amikor elmentünk a művészi portré előtt, mindig ezt szavaltuk. Még a hóstáti padtársam is, akinek a családja nem csak murkot, hanem burgonyát is termesztett. Ha a „tun”-t nem is, de a sült krumplit legalább értette. A tanító bácsi szerette a meséket, mondott is nekünk nem egyet, még Mátyás királyról is. De amikor (saját szavaival) „inspecţie” volt – ez azt jelentette, hogy magyarul úgy, ahogy tudó román ellenőr látogatta meg az óránkat – nos, akkor nem Piroska és a farkasról, hanem valamilyen toportyánféregről regélt. Ezt a szót akkor még nem ismertem, később tanultam meg, amikor valaki a városunk egyik szobra előtt azt kérdezte: „Mit keres itt ez a toportyánféreg?” A tanító bácsi jól ismerhette az állatokat, biztosan tudta a réti farkasnak ezt az „álnevét”, de emlékezetem szerint nem így emlegette a meséjének ezt a nem-főszereplőjét, ám mégis nagyra becsült tejszolgáltatóját. Ezt a nemes állatot, „aki” – a nyelvtant is ismerte, biztosan szándékosan használta az „akit” az „ami” helyett, hadd lássa a „dl. inspector”, hogy mennyire tiszteli (emberszámba veszi) ezt, a szoptatósdadának beállt négylábút –, szóval „aki” a román nép életében oly nagy szerepet játszott. Hiszen a mese szerint ez a csikasz táplálta Romulust és Remust, Róma megalapítóit, ahová visszavezethető a román nép eredete. (Elnézést kérek, lehetséges, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti eseményeket adjusztálva elevenítem fel. Ez az „aki”, „ami” beszúrásom talán utólagos hozzágondolás, de ha már mese, úgy szebb, ha a mese szövegével együtt fantáziálunk.) Arra viszont jól emlékezem – ha csak az akkori román tudásom meg nem csal, hiszen a tanítónk és az „inspector” közötti beszélgetés románul folyt, én csak belehallgattam ebbe –, szóval én úgy értettem, hogy a revizor megdicsérte Kőry bácsit, így hívták a tanítónkat, csak azt kifogásolta, miért nevezte mesének ezt az igaz történetet. Meg aztán miért nem románul tolmácsolta nekünk. Még csak ez kellett volna szegény hóstáti osztálytársamnak.

A nagyromániai iskolarendszerben az iskolapolitika legmegbecsültebb eszköze a nádpálca volt. Elemi szintű oktatónk is ehhez alkalmazkodott. Végül is attól függött a fizetése, követi-e az oktatási előírásokat. Ennek ellenére visszaemlékezéseimben ma is igen csak tisztelem. S nem csak azért, mert a nebulók közül engem ért az a megtiszteltetés, hogy a nagyszünetben átszaladjak a szomszédos üzletbe, s 1 lejért megvegyem neki a fél liter tej mellé elfogyasztott kenyéradagot. A tízóraijához, bár a nagyszünet tizenegy órakor volt. Ma már tudom: nem kiváltságot élveztem, hanem rájött arra, hogy én a román bolti kiszolgálótól kérni tudok „o felie de pâine de un leu”. A hóstáti osztálytársaimhoz hasonlókat ezzel nem bízhatta meg. Sok évtized után a memóriámon fennakadt morzsákat felelevenítve az a benyomásom, hogy a kedves, de nádpálcás elemi iskolai oktatómra – aki csak pragmatikus szempontból tett engem őt ellátóvá – azért kell tisztelettel emlékeznem, mert igen hozzáértően, becsületesesen használta a korszerűnek vélt nádnyersanyagú pedagógiai eszközt. Eleget tett a megnagyobbodott ország oktatáspolitikai nádpálcás elvárásainak, de a maga módján. A fájó tenyereseit azoknak is kiosztotta, akik nem csak a kötelezőn bebiflázandó, a többségi nemzetet dicsőítő szövegeket nem tudták bemagolni – függetlenül attól, értették-e, mit zagyváltak, hiszen az volt fontos, hogy az esetleges tanfelügyelői ellenőrzésekkor ezt majd felmondják. Tenyeresekkel – nem jutalmazta, hanem megrovásban részesítette – azokat a nebulókat is, akik (a napjaink szóhasználatában) a „nemzeti érzésünket megszilárdító okítását” sem tanulták meg. Lehet, hogy nekem ebben a vonatkozásban – a nemzeti életérzés iránti vonzalmam tekintetében – nem voltak gondjaim. Ma már jól tudom, hogy ez nem azonos a nacionalizmussal, ezért most is táplálom énemben. De túlzás lenne, ha ennek gyökereit elemista korom rám hatásaiig vezetném vissza. Jóval később építettem ki magamban ezt a világlátást, persze nem a nemzetközi széljárástól függetlenül. Egyvalami azonban tény: a királyi Romániában eltöltött (részben csak elpocsékolt) elemi iskolai képzésemből a bennem még mindig élő megnyugtató emlék az, hogy tanítóm nemzeti, nem nacionalista érzéseket keltő tananyagának a befogadásakor velem szemben nemigen kellett használnia a nádpálcát. A nagyromániás öntömjénező ihletésű tantervi előírások kötelező megemésztésének a hiányakor is csak nagyritkán. Legalábbis bennem egyetlen ilyen esetnek a nyoma maradt meg. A tanítóm – ma már tudom, nem jószántából, hanem a tantervi előírások szerint – Mircea cel Bătrân érdemeiről beszélt, s megjegyezte azt is, hogy ennek a kiváló népvezér-politikusnak szobrot állítottak Tulceán. Szokása szerint, a táblára ezúttal is egyetlen tőmondatban felírta románul a lényeget, azt, amit az előadottakból meg kellett jegyezni, s mintha saját megfogalmazásunk lett volna, felmondani, ha jön a „control”.