- Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc témája mikortól és hogyan jelenik meg az irodalmi alkotásokban?
- Nyilván, nagyon sok minden következik a reformkori politizálásból: március 15-e, az arra való rákészülés és előzményei a pozsonyi diéta körül szerveződnek. A Nemzeti Dal például március 13-án készült az úgynevezett reformlakomára és és a pozsonyi diéta eseményeire reagált, noha utólag úgy olvassuk, mint ami a 15-i események sodrában született meg. Ha megnézzük az 1840-es évek közepének irodalmi sajtóját, látjuk, hogy már ekkor rengeteget beszélnek a francia forradalom emlékezetéről, nagyon intenzív az értelmezése és újraértelmezése s gyakran firtatják az írók is, hogy milyen lehet egy társadalmi átalakulás, meddig mehet, milyen eszközökkel érthető el – ez a reformkori politizálásnak is nagy rivalizálásokat eredményező kérdésköre. Épp ezért a forradalom vagy szabadságharc alatti szellemi törésvonalak már nagyon korán kirajzolódnak egyesek esetében: például Petőfi Sándor korábban is intenzíven tájékozódott akár a legszélsőségesebb irányokban is, hiszen a jakobinusoktól olvasott. Jókainak egy némiképp eltúlzott és romantikus visszaemlékezése szerint, Petőfinek messze 1848 előtt tele van a szobája mindenféle - egyébként a francia forradalomban nagyon eltérő álláspontot képviselő - forradalmároknak a képével, metszetekkel. A sajtóban nyilvánosan elég korán beszélnek például arról is, de nagyon óvatosan, hogy mire irányulhat egy forradalom. Nagyon érdekes cikkek, jogászi eszmefuttatások jelennek meg a negyvenes években arról, hogy el lehet-e mozdítani és hogyan egy rossz uralkodót – nem véletlen, hogy az írók tekintélyes részének van jogászi végzettsége vagy előképzettsége is .
Fontos probléma ezekben a nyilvános eszmecserékben nem csak a forradalom után, hanem előtt és alatt is az erőszak kérdése, ami a szabadságharcot követően intenzíven visszatér olyanoknál, mint Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Arany János - az úgynevezett irodalmi Deák-párt -, hogy egyáltalán a véres forradalom az igazi, vagy pedig a forradalom békésen “befejezhette volna magát”. A forradalom után Thomas Macaulay angol történész híres művét idézik föl és olvassák eredetiben és kétségbeesetten, amely arról szólt, hogy az angol forradalom képes volt békésen lezárni és befejezni önmagát. Híres röpirataiban, a “Forradalom után” (1850) és a “Még egy szó a forradalom után” (1851) című esszékben Kemény Zsigmond is azért váltott ki nagy dühöt meg hallatlan sértődöttséget sokakból, mert azt sugallta, hogy lehetséges lett volna békés, nyugodt, az angol forradalom befejezésére hasonló megoldás. Az, hogy az írók körében mennyire nem egyértelmű, illetve mennyire széttartó elképzelések, különféle árnyalatok vannak arról, hogyan lehetne (vagy lehetett volna) forradalmat jól csinálni, és mennyire eltérő álláspontok vannak március 15-e után is, egy-egy írói életmű szépen megmutatja. Nem kell messze mennünk, akár Petőfi Sándor életművéből rengeteg példa hozható ezekre a dilemmákra.
Petőfi életművében ott van március 15, amikor még békés átmenetként képzeli el a történéseket. Ehhez képest ott van a néhány hónap múlva megírt “Akasszátok föl a királyokat”, amire Ferencz József trónralépése adott ösztönzést, és ami annyira radikális, hogy ő maga sem publikálja, mert nyilvánvalóan súlyos következményei lennének. Ez arról szól, hogy az uralkodók olyan egyenlőtlenségeket képviselnek, ami elfogadhatatlan egy respublikában, egy köztársaságban, következésképpen eleve bűnösek attól, hogy uralkodók, és fel kell akasztani, meg kell gyilkolni őket – nyilván nagyon mellbevágóan erőszakos dolgokra buzdít. Nem titok, hogy ez egy jakobinus álláspont, amit Petőfinek korábbi eszmei társai sem osztottak volna még márciusban. De ugyanígy már a forradalom időszakában is számos ilyen belső feszültség érzékelhető, például a sajtószabadság hires követelése kapcsán. Egy idő után például olyan kemény sajtótörvények vannak, hogy a sajtósok is lázadoznak ellenük, és ez megosztja az írókat is, akik tényleg tematizálják ezt a helyzetet, ami elmérgesedik vagy bonyolultabbá válik a szabadságharc időszakában. Mert ne feledjük, a szabadságharc nagyon szép és kifejező neve mögött valójában egy véres polgárháború áll, sok fájdalommal, szenvedéssel.
- Milyen a kicsengése a forradalomnak, idealizált-e, mennyire követi a történelmi eseményeket?
- Általában egységesnek látjuk a forradalmi eseményeket és az írókat is, de ez árnyalható és árnyalandó. Például ha a Petőfi Sándor köré szerveződött csoportosulást nézzük, ennek tagjait forradalmi íróként képzeljük el, holott ez a csoportosulás 1846-ban verődött össze, az ún. ifjú Németország meg ifjú Olaszország írói értelmiségi csoportjainak a mintájára. Ez az egyik első generációs csoportosulás a magyar irodalomban, azzal az elképzeléssel, hogy a fiatalok fogják megváltoztatni a magyar irodalmat. Eredetileg nincsenek politikai céljaik, hanem gazdasági tétje van a szerveződésnek: ők szervezik meg az első sztrájkot a magyar irodalomban. Egyszerűen elégedetlenek a körülményekkel és úgy döntenek tízen, hogy nem hajlandók egyetlen irodalmi lapban sem közölni, úgy gondolják, ettől minden irodalmi lap meg fog bukni. Mindez már érzékelteti, hogy az irodalom szakmaként, foglalkozásként, megélhetésként kezd működni, és az, hogy ők gazdasági érdekek mentén fogalmazzák meg követeléseiket, jól mutatja, ez a csoportosulás eredetileg nem politikai jellegű, hanem majd 1847-48-ban vesz fel ilyen színezetet.
Utólag is jól lehet látni egy sor ilyen elmozdulást, például Jókai Mórnak a történetében, aki többször újraírja vagy átértelmezi a szerepét a forradalomban illetve szabadságharcban. Annak leverése után elmenekül, a felesége családja bújtatja, és jó ideig álnéven közöl hasonlóan sok más íróhoz, például az emigrációban Brüsszelben élő Jósika Miklóshoz, aki az Eszter című regényét név nélkül jelentette meg, annak sikere után pedig mint az Eszter szerzője közölt - persze mindenki tudta róla, hogy ki áll ezek mögött.
Jókainak tehát minden oka meglenne arra, hogy radikális figura legyen a későbbiekben. Az 1850-es években Gyulai Pállal és Pákh Alberttel elindítják a Vasárnapi újságot, a 19. század leghosszabb életű folyóiratát, utána élclapot indít, majd politikai lapot. Folyamatosan ráérez a közlés ízére és sikerére, de nem engedheti meg, hogy állandóan kitegye magát a cenzúrának, vagy annak, ami az 1850-60-as években gyakori volt, hogy akár be is börtönözhetik az írókat egy veszélyesnek minősülő kiadványért,s szövegért. Nagyon érdekes, ahogyan ő lassan, de látványosan átértelmezi a szerepét, egyre közelebb kerül a kiegyezés után a császári, királyi családhoz - van műve, amit Erzsébet királynénak ajánl. Rudolf főherceggel nagyon közeli barátságba kerül, a koronaherceg beszervezi az “Osztrák-magyar monarchia írásban és képben” című nagyvállalkozáshoz, aminek az lett volna a hivatása, hogy megmutassa, milyen nagyszerű hely a monarchia, ahol jól érzik magukat a magyarok és többiek is, osztrákoktól a szerbekig, szlovákok, románok … Nyilvánvalóan ez akkora fordulat, hogy nagyon gyakran támadják a radikálisabbak, mint Orbán Balázs, egyesek számára úgy tűnik, mintha föladta volna forradalmi eszméit, eszményeit. Persze, eközben nagyon érdekes, hány szövegében visszanyúl, cizellálja, finomítja azt, hogy hol volt, mit csinált, hogy viselkedett a forradalomban és szabadságharcban. Egész sor szövegében intenzíven megírja ezt a tapasztalatot: a Forradalom és csataképekben, a Politikai divatokban, az Akik kétszer halnak meg-ben, A kőszívű ember és fiaiban, és rengeteg novellában közvetlen módon visszanyúl 1848-49-hez. Közvetett módon is: az 1855-ben megjelent Véres könyvben, ahol az oroszok által elnyomott mindenféle kis nép nézőpontjából mondja el, mit jelent elnyomottnak, kiszolgáltatottnak, kisemmizettnek lenni, és ez nagyon erős allegória az abszolutizmus időszakában. A későbbiekben, a bírálatok nyomán látványos az, ahogyan mintegy a saját egykori szerepét is kénytelen legitimálni. Innen nézve nagyon érdekes egy késői kísérlete, a Bródy Sándorral és Rákosi Viktorral közösen szerkesztett “Ezernyolcszáz-negyvennyolc” címet viselő emlékalbum – ahol magát a középpontba állítja, mintha kissé ő lett volna a vezéralakja a művészeknek s az íróknak egykoron. Ez utólagos kétségbeesett összeegyeztetési kísérletnek is felfogható: annak a sugallása, hogy a forradalom és a (jó) uralkodó összeférhet egymással. Nyilván Jókai nehéz helyzetben volt, mert túlélte a cenzúrát, az abszolutizmus legnehezebb időszakát, a kiegyezést és újra kellett gondolnia, árnyalnia kellett a saját pozícióját és egykori szerepét a forradalomban és szabadságharcban.
Tele van a forradalom nagyon érdekes, ehhez hasonló elmozdulásokkal, aszinkronitásokkal: az egyik leghíresebb Kolozsváron érzékelhető. Megszoktuk, hogy március 15-e a kezdőpontja a magyar forradalomnak, holott nyilvánvalóan a korabeli közlekedési, hírközlési körülmények között, az ország különböző részeibe fáziskéséssel ért el nem csak a bécsi események, hanem a március 15-i események híre is: a bécsi hírek korabeli sebességgel érkeznek Pestre, a pesti hírek is később érnek el Kolozsvárra. Kolozsváron nyilvánvalóan jóval később kezdődik el a forradalom, március 21-én ünnepelnek. Idéznék az egyik kolozsvári korabeli lapból: “Március 21-dike a magyar nemzeti bájos tavasz hajnala ránk nézve, roppant néptömeg hullámzotta körül a tanácsházat, a szabadság szent érzelmeitől lángolva, nemzetiszínű lobogók repkedtek a szélben, egyik unió feliratú lobogót a szemeink előtt tűzték ki a tanácsház fedélhomlokzatára, és nemzeti három szín díszlett minden kalapon vagy mejjen. (…) Szavalók a mi Gyulai Palinknak - azaz van a “ti” Petőfi Sándorotok, meg van a “mi” Gyulai Pálunk! - lelkes Erdélyi dalát is, amely a március 21-i diadalünnep fényes estéjén zendült meg először a fiatalság ajkain.”
Ez azért nagyon érdekes, mert látszik, hogy az erdélyieknek, nem utolsó sorban a kolozsváriaknak saját speciális céljaik is vannak, és ez mindenekelőtt az unió. Gyulai Pálnak ez az egyébként híres és azonnal megzenésített verse, az Erdélyi dal elsősorban az unióról szólt, és Pestről meg is róják, hogy hol van a 12 pont többi része a versből, vagy miért teszik a 12 pont első pontjaként a kolozsváriak az unió kérdését. Látszik ez a folyamatos összehasonlítás is, hogy megvan a ti forradalmi költőtök, s nekünk is van forradalmi költőnk, aki elmondja a mi érdekeinket, kimondja a mi vágyainkat, a mi perspektívánkból mondja el, hogy mit szeretnénk igazán. Vagy például sajtószabadság ügyében sokkal mérsékeltebb álláspontot képviselnek a kolozsváriak, úgy gondolják, hogy ez majd lassan, szakaszosan fog megvalósulni és vannak olyan pesti radikális lapok, ahol emiatt komoly megrovásra számíthatnak. Majd lesznek egyébként a szabadságharcban is olyan kormánytagok vagy vezéralakok, írók is, akik nem értik az erdélyi helyzetet, azt a speciális erdélyi viszonyt, ami magyarok és románok között van, nem értik a románok elégedetlenségét, nem fogják megérteni mi történik Enyeden, Abrudbányán, Székelyföldön.
Azoknak, akik nem ennek az időszaknak a szakértői, meglepetés lehet, hogy közvetlenül a szabadságharc és forradalom leverése után megjelenhetnek olyan szövegek, amelyek leplezetlenül, kendőzetlenül beszélnek az elmúlt időszak eseményeiről, amíg berendezkedik a cenzúra és megérkeznek a radikális döntések. Számomra ez volt sok évvel ezelőtt a legnagyobb meglepetés, hogy van egy sor olyan lap meg szöveg, amely nagyon kendőzetlenül, szókimondóan radikálisan beszél az elmúlt időszakról. A legfontosabbak talán Szilágyi Sándornak, az erdélyi szármzású, később ismert történésszé váló fiatalembernek a lapvállalkozásai: hármat is indít gyors egymásutánban, mert amikor az egyiket betiltják, azonal megjelenteti a másikat. Ezek a korabeli íróknak a legjobbjait tömörítik, Arany Jánostól Jókain át Gyulai Pálig. Az írók nagy része csak a nevük kezdőbetűjével közöl, de gyakorlatilag egyformán szókimondóan beszélnek az elmúlt időszakról. Persze, az abszolutizmus berendezkedésével már csak áttételesebben esik szó a forradalomról meg szabadságharcról, s összességében egy szűk évig működnek.
Ugyanígy, látványosan példázhatja azt, hogy mennyire összetett és rétegzett ez a rövidnek tűnő időszak, hogy a szabadságharc alatt mennyire átalakult és gyakorlatilag összeomlott a korábban jól bejáratott lapstruktúra, a napilapok, hetilapok, havilapok rendszere, a semmiből kellett utóbb újraépíteni. Majd sorozatban szűnnek meg a fennmaradó lapok is, például 1850 végére már kiderült, hogy az előbb említett Szilágyi sem kaphat megbízást újabb lap indítására, börtön fenyegeti, az általa a forradalom eseményeit összefoglaló kis munkájáért is behívják. Tényleg berendezkedik az abszolutizmus, következnek a súlyosabb történések, a retorziók, az irodalmi, művészeti, kulturális életben az olyan radikális lépések, mint a Magyar Tudományos Akadémia betiltása is, amely úgy tud működni, hogy Toldy Ferenc az “Új Magyar Múzeum” című lap révén élteti.
- Mit lehetne hozzátenni a szabadságharc emlékezetéhez a kortárs irodalomból?
- Ezekre a nehéz napokra az lenne az ajánlatom a Szabadság olvasóinak, hogy olyan korabeli szövegeket vegyenek a kezükbe, amik alulnézetből, a hétköznapi ember intenzív tapasztalatai, lelkesedése vagy épp szenvedése felől közelítik meg ezt az időszakot. Szokás, hogy elsősorban a férfiakat lássuk a szabadságharcban, de megvan a honleányi szerepkör is, és gyakran elfelejtjük a kiszolgáltatottságát, félelmét, elkeseredettségét azoknak, akik távolban tudják szeretteiket, mint ahogy Szendrey Júliával is történt. Nem véletlen, hogy az 1850-es években jön létre kényszerből az első női író generáció, akik egyedül maradtak, kiszolgáltatottak, elveszítették családjukat és kénytelenek írásból, fordításból, szerkesztői aprómunkából megélni. Szóval, ha korabeli szövegeket lehetne ajánlani, akkor most Varga Katalinnak az egykor Kiss András által sajtó alá rendezett peres anyagát, vagy Brunszvik Teréz naplófeljegyzéseit ajánlanám.
Szerencsére van olyan jó minőségű kortárs magyar irodalom, ami hasonló kérdéseket vet fel izgalmasan: hogy nézhetett ki a szabadságharc és forradalom az emigrációból, a magukra maradt nők és családok szemszögéből. Szécsi Noémit méltatlanul kevéssé emlegetik, pedig rendkívül hatásos, izgalmas regényei vannak, némelyiket idegen nyelvekre is lefordították. Az emigráció nőalakjairól szóló, “Nyughatatlanok” című regényét nemrégiben újra kiadta a Magvető Kiadó: elgondolkodtat bennünket arról is, hogy hányfajta fény- meg árnyoldala van a forradalomnak, hányfajta közvetett és közvetlen elszenvedője és tanúja, s mit jelentett nőként megélni ezeket az eseményeket.
