"Minden megemlékezés a múlt előtt tisztelgést jelenti"
Minden megemlékezés a múlt előtt tisztelgést jelenti, amely a jelen küzdelmeit latolgatva üzen a jövőnek. Aki 1956-ról gondolkodik, beszél, az elsősorban a mának kérdéseire, tusakodásaira keres válaszokat. Ebben a keresésben, a magyar történelem sorsfordító pillanatait lehet pesszimistán, nemzeti tragédiák sorozataként, de lehet GYŐZELEMKÉNT – összetartozásunk győzelmeként, a visszanyerhető emberi méltóság és önbecsülés reményének győzelmeként megélni.
Ma, a magyar nemzet Erdélyben, kisebbségben élő tagjaiként, egy olyan többségi társadalomnak vagyunk a része, amelyet a gyanakvás, a félelem, a kiábrándultság, a széthúzás tesz könnyen manipulálhatóvá, gyengévé és sebezhetővé. Ahol lassan mindenki mindenkivel meghasonul – választó a választottjaival, beteg az orvossal, diák a tanárral -, mindenki mindenkinek áldozatává vagy hóhérává válik. Ahol az emberek egyre inkább elveszítik saját elöljáróikba, közösségi vezetőikbe, intézményeikbe, törvényeikbe vetett hitüket, ahol szemünk láttára foszlik semmivé a demokrácia és illan el a szabadságunk.
Egy ilyen társadalom részeként, ma is harcban állunk a körülményeinkkel, önmagunkkal. Csak éppen beláthatatlanul bonyolultabb viaskodás ez, mint ha gépfegyverrel harcolnánk fogható ellenség ellen. Mert mindazok, akik ma közéleti szerepet vállalnak a saját bénultságával küszködő államigazgatásban, ahol a közérdek helyett a paranoia diktál, azok, akik így vagy úgy beleütköznek a túlburjánzott bürokráciába, az egymásnak ellentmondó törvények szövevényébe, ha életüket nem is, de tisztességüket, az emberi méltóságukat mindenképpen kockára teszik.
Ezért mondom, hogy ennek a harcnak ma Erdélyben – épp úgy, mint ötvenhatban – a társadalmi szolidaritás, a közösségi erőnk, végső soron a jövőnk a tétje. Mert az erdélyi magyar politikai érdekképviselet, egyházaink, civil szereplőink csakis ennek az erőnek és józan értékítéleten alapuló szolidaritásnak a jegyében tudnak szembenézni – lassan egy évszázadnyi kisebbségi létünk utolsó két évének kihívásaival.
Igen, két esztendővel az 1918-as egyesülés centenáriuma előtt, nemcsak nekünk, de a többségnek is el kell néhány dolgot döntenie. Dönteni kell azokról az alapértékekről és elvekről, amelyek lehetővé tették és tehetik a következő száz évre, hogy ebben az országban, a különböző vallású, különböző kultúrájú közösségek, nemzetek együtt tervezzék a jövőt. Dönteni kell arról is, hogy a végrehajtásukban kiüresített törvények félmegoldás-kisebbségpolitikája helyett, tíz év után végre elfogadják Kisebbségi Törvényünket, amely a román állam megalakulási dokumentumába, a gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt jogokra, illetve a finnországi svéd- és a dél-tiroli német jól bevált együttélési modellekre épül.
De mindezek előtt a román többségnek azt kell eldöntenie, hogy a kölcsönös bizalomra alapuló lojalitás és tisztelet jegyében, a tisztességes, kertelés nélküli párbeszéd eszközével kíván-e velünk közösen jövőt építeni, vagy a gyanakvás, a megfélemlítés rossz vért szülő útjára lépünk.
Nos, ha abból indulunk ki, hogy minden alapvető társadalmi szemléletváltás egy olyan forradalom, amelynek sorsa az emberi fejekben, lelkekben dől el, akkor a romániai társadalom és ezen belül az erdélyi magyar közösség újjáépítése is a fejekben, a lelkekben kell hogy elkezdődjön. Ez a forradalom a családokért, munkahelyekért, a fiatalokért elszántsággal végzett közszolgálat, a tisztességesebb, őszintébb, emberközelibb politika menetelése kell hogy legyen.
És mivel mindannyian tudjuk azt, hogy a forradalmaknak mindig hatalmas ára van, szembe kell néznünk azzal is, hogy ennek a menetelésnek is voltak, vannak és lesznek áldozatai. De a mostani helyzetemben erősebben hiszem és vallom, mint valaha, hogy bárkit közülünk félreállítanak, százak lépnek a helyébe, hogy folytassák, amit elkezdtünk. Olyanok, akik elkötelezetten, példás helytállással dolgozva adnak új lendületet közösségünknek, hogy Kolozsváron és egész Erdélyben az életszerető magyar emberek jól érezzék magukat, biztonságba tudhassák jövőjüket!
Ez kell hogy legyen, ez lesz a mi XXI. századi forradalmunk, nem a pillanatnak, de még csak nem is a jelennek, hanem annak a jövőnek adózva, amelyről magunknak, gyermekeinknek és unokáinknak is elszámolással tartozunk.
Göncz Árpád szavaival búcsúzom Önöktől: “Éljünk hát bátran jogos örökségünkkel, ötvenhat szellemével, mely arra tanít, hogy egy nép, ha talpra áll önmaga védelmében, ha közösnek érzi a haza ügyét, képes legyőzni előítéletet és ellenszenvet, képes felülemelkedni a kicsinyes érdekeken, képes közösen nemzetté nemesedni. S ha képes rá, csak a pokol kapui vehetnek erőt rajta. Csak a pokol kapui!”
Horváth Anna ünnepi beszéde a kolozsvári sétatéri '56-os emlékműnél
