Szombaton szép az idő, a ház körül sok a munka. Egy szál ingben, nadrágban teszek-veszek, este 11 órakor veszem észre: ráz a hideg. Egy jó pohár bor, két kanál méz, reggelre pedig már csak egy kis köhécselés marad az egészből.
Dél felé kimegyünk gombászni. Ahogy beülök az autóba, egy kis köhécselés, ami hamar elmúlik. A Feleki-tetőn két óra alatt mintha kicseréltek volna: semmi bajom! Tevékeny délután, aztán hétfő, kedd, szerda. Délután köhécselek, ám észlelem, nem az a szokásos, megfázásos köhögés: mélyről jövő, száraz, és utána pihenni kell. Nem megyek kóruspróbára.
Csütörtökön reggel nincs erőm, s köhögök. Mélyről jövő, száraz, fárasztó, s a legkisebb mozdulatra is elkezdődik. Gyorsan íz és szaglás teszt – mindent érzek. Nincs étvágyam, csak szomjas vagyok. Jártányi erőm sincs. Eldöntöm: holnap teszteltem magamat! Regisztrálok.
Október elseje van: a teszt pozitív.
Az űrlapot kitöltő hölgy vigasztal: két oltással könnyen átesek rajta. Remélem is! Orvos barátom tanácsát kérem. Feleségem beszerzi a gyógyszereket, vitaminokat.
Péntekre a helyzet nem javul, egyre többet köhögök. Minden kimondott szó fájdalommal jár. Egyelőre csak vitaminokat veszek be, egyre több levegőre van szükségem. Vasárnap reggel fázom. Mérem a lázam: 34,8. Másik lázmérőt! Az is! Ez kihűlés! Volt még nekem ilyen, amikor 2018. januárjában tüdőgyulladásban szenvedtem: 34,4. Forró tea következik. Három óra múlva égek! A lázam 39,4. Sohasem volt ilyen magas! Lázcsillapító, antibiotikum, izzadás, sok folyadék.
Kihívjuk a mentőt, a feleségem is pozitív
Délben kihívjuk a mentőt. Szerintük az otthoni kezelés egyelőre elégséges. Folytassam, ne pánikoljak, ne stresszeljem magam. Véroxigén-szintem 94%. A feleségemnek csinálnak egy PCR-tesztet.
A kezelésnek köszönhetően jobban érzem magam. Kölcsönkapunk egy pulzus-oxigénmérő készüléket. Egy-egy köhögés 2%-ot is ront.
Hétfő: a feleségem tesztje is pozitív, enyhék a tünetei. A nap, és a kedd is eseménytelenül telik el. De a szerda rosszul indul. Az oxigénszint tartósan 85–86% körüli, köhögéskor akár 80 alatti. Délután 1 órakor jön a mentő. Oxigénre tesznek. Kis csomagot pakolok, s visznek is. A mentős „vigasztal”: a legközelebbi kórházba kell vinnie, de ott nem tudnak fogadni, nincs hely. Ám a protokollt be kell tartani. Két helyen sajnálattal elutasítanak, így jutunk el a katonakórházba, ahol viszont fogadnak.
Az ambulancián kedves szavakkal üdvözölnek. Oxigénszintem tűrhető – 85-87%. A nyitott ablak és az oxigén jót tesz. Vérvétel négy kémcsőbe, EKG. Irány a CT. A köhögés miatt négyszer tolnak be. De ha be vagyok oltva, megúszom, mondja egy kedves hang a holdjáró szkafanderből.
Rövid ügyintézés, tolókocsi, és irány a 10-es kórterem. Tisztaság, nyitott ablakok, oxigén maszk. Fő szabályok: nem beszélni, csak jelek, semmi mozgás, esetleg a mosdóig. Perfúzió, hat szúrás, tizenkét pirula. Egyedül maradok. Fél négyet mutat az óra. A köhögés csillapodik. Elszenderedek. Délután ötkor szobatársam érkezik. 42 éves, saját lábán megy az ágyához. Hangja nincs, de beszél. Két kislány és a felesége várja otthon. Este hétkor a mosdóba kell mennie. Leszáll az ágyából, és a földre rogyik. Valahogy kimegy. Én nem hagyom magam! Lóhossz az előnyöm, hisz oltva vagyok!
Megtanítanak kesztyűbe dudálni
Reggel arra ébredek, hogy mindenem kiszáradt. Az oxigénszint két százalékot javult. Keserves elmenni a mosdóig: mélyről jövő, száraz, szűnni nem akaró, fájdalmas köhögéssel jár. Az orvosi asszisztensek végzik a dolgukat: hihetetlen profizmus, közbe-közbe egy-egy vigasztaló kedves szó.
Három napig úgy érzem, mintha egy fehér felhő belsejében lebegnék és kívülről figyelem magam.
Vasárnap másképp ébredek. Erősnek érzem magam, özönlenek a gondolatok. Olyan gyorsan jön a vers, hogy alig tudom leírni. Aggódó barátaimnak vigasztalás. Körülöttem profizmus, csend, nyugalom. Szobatársam jobban van. Telefonon hívja ismerőseit: ne tudjátok meg, mi a COVID! Menjetek oltatni, sürgeti őket!
Ő már sétálgat is. Gyógyulunk!
Kedden délután az orvos megengedi, hogy (először) telefonáljak, ám előtte meg kell tennem száz lépést. Nagyon elégedett. Holnaptól sokszor kell sétálnom, de rövideket, mondja. Ráadásul „kesztyűbe kell dudálnom”, azaz gyakran fel kell fújnom egy gumikesztyűt. Ha picit is fáradok, lefekvés és oxigénmaszk, utasít.
Születésnap a kórházban, végső búcsú a szobatárstól
Szerdán hajnalban megébredek. Ma van a születésnapom, 67 éves lettem. Húsz perc alatt megírom a verset. Hallom, amint a szobatársam egyenletesen veszi a levegőt. Sikerült, ma hazamehet a kislányaihoz! Ebben a boldog tudatban alszom vissza.
Reggeli. A doktornő és az asszisztensek boldog születésnapot kívánnak, viccelődnek, bíztatnak. Azért ma is megkapom a mintegy harminc pirulámat, a tizenöt injekciót és perfúzió segítségével a Remdezivir nevű gyógyszert. A telefonom egyfolytában rezeg, barátaim mellettem vannak ezekben a pillanatokban. Szurkolnak nekem, imádkoznak értem!
Elbúcsúzom szobatársamtól. Estefelé új érkezik. Nagyon öregnek tűnik, 85 fölöttinek, pedig, mint kiderül, valójában csak 73 éves. Akaratos, pöröl a személyzettel. Cukor, szívproblémák, halmozottan veszélyeztetett.
Másnap csend van, nyugalom. Este kilencig. Akkor szobatársam hirtelen rosszabbul lesz, s tíz perc alatt műtővé alakul át a kórterem: monitorok, EKG, ekográf, defibrillátor. Négy asszisztens és két-háromorvos sürög-forog mellette, hihetetlen a harc, mindannyian profik!
Az altató hatására csupán egy furcsa ködön keresztül látom az élet-halál harcot. Drukkolok!
Vasárnapig ez a jelenet minden éjjel megismétlődik. Hétfőn reggel szobatársam szervezete feladta a harcot. Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
Hála a kórházi személyzetnek
Takarítanak. Más kórterembe kerülök. A Nap rásüt kint a fákra. Szeretem a fényt, a napsugarat. „Folyik” a vers belőlem. Új szobatársam szintén veszélyeztetett kategóriás, de be van oltva. Depressziós. Tíz napja van beutalva, s még tartják, mert szervezete lassan győzi le a kórt.
Terapeuta érkezik. Megtanít néhány fogásra, amivel lassanként növelhető a tüdő oxigénfelvevő képessége. És eljött a tizenharmadik nap…
Szobatársam is élvezi a sárguló fákon játszó napfényt. Beszél, és beszél, és beszél – felszabadultan. Újra vers. Ma csak három szúrás és öt pirula.
Az orvosnő nagyon elégedett, húsz percig magyarázza, mit kell tennem otthon a következő három hónapban, hogy teljesen felépülhessek. Hosszas lesz, mondja.
Üzenet érkezik: a kórházi mentő hazavisz. Csomagolás, tolószék, oxigénpalack, oxigénmaszk, udvar, napfény. Annyi erőm nincs, hogy fellépjek a mentőautóba, segít a sofőr. Befordulunk az udvarunkra. „Csak lassan, uram!” – mondja, mikor látja, hogy megroggyan a lábam. És csak most jön a huszonöt lépcső… Minden erőmre szükségem van, pedig kapom az oxigént, és a sofőr két kézzel támogat. Így is körülbelül öt percbe kerül, mert minden lépcsőfokon pihennem kell. Lefektet a szobámban. „Maradok, míg elégséges oxigénhez jut a szervezete. ”, ajánlkozik. Lett. „Isten áldja!”, búcsúzok el tőle. „Szerencsére, be voltam oltva” – teszem hozzá.
Igen, Isten áldja! Isten áldja a kórházi személyzetet, aki halált megvető kitartással, profi módon állja a sarat ebben a rendkívül nehéz helyzetben, és menti azt, aki menthető!
Ide (is) besüt a nap
Ide besüt a nap,
Nemrég vettem észre.
Pár perc! Ennyi!
S árnyék vetül az egészre.
A kórházi ágyak
Fényesen csillognak,
A fehér ágyneműk
Csak úgy mosolyognak!
Hiányzott e kis fény,
Ránk is fért e csoda!
Egész csatatér volt
Éjjel ez a szoba.
Orvos, ápolónő
Azon igyekezett,
A szobatársamon
Hogyan segítsenek.
Ez a fránya covid
Eszét megzavarta,
Repült levegőben
Maszk és elektróda,
Pulzus-oximéter,
Végül a pelenka.
Aztán lecsendesült,
Az ágy alá rogya.
Kemény dolog megy itt,
Az látja, itt mi van,
Aki itt dolgozik,
S ki pár napig itt van!
Nekem kiáll most már
A szekerem rúdja,
Holnap, holnapután
Otthon leszek újra.
Köszönöm, Istenem,
Azt a pici napfényt,
Adj nekem, s másnak is
Egy kicsike reményt,
Hogy e szörnyű kórból
Fel lehet gyógyulni!
Erdőn, mezőn nő a gomba
Erdőn, mezőn nő a gomba,
nem kerül most az utamba!
Immár a hatodik napom,
Hogy e fehér ágyat nyomom.
De én ezen nem búsulok,
Napról napra cask javulok.
Aszisztenstől az orvosig
Ki-ki azon iparkodik,
Mihamarabb meggyógyuljunk,
Meggyógyulva hazajussunk!
De azért azt tudnotok kell,
Hogy ez a covid nem viccel!
Szobatársam nem hitte el,
Hiába fiatalember!
Az okosak tanácsára,
Fittyet hányt a vakcinára.
Ettől fáj most minden tagja,
Nagyon erős a légszomja.
Eddig sose volt kórházba,
Otthon várja két kislánya.
Rokonokat noszogatja,
menjenek el az oltásra,
Talán könnyebben megússzák,
Ha a covidot elkapják.
Úr áldása rank terüljön,
És a covid elkerüljön!
