Egy kolozsvári újságíró zarándoknaplója
1. nap – „Bízzuk ezt az utat a Szűzanyán keresztül a Jóistenre!”
Több tízezer zarándok utazott a bosznia-hercegovinai Medjugorje felé, a 36. Mladifestre, amelynek mottója ezúttal a Zsoltárok könyvéből való: „Az Úr házába megyünk.” A fiatalok nemzetközi imatalálkozója sok száz embert vonzott Erdélyből is, ifjakat és kevésbé ifjakat egyaránt, olyanokat, akik már életútjuk felén túl vannak, sőt talán már a hatodik, hetedik X-en is.
A Szatmári egyházmegye három autóbuszt indított: Nagybányáról kettőt, Szatmárnémetiből egyet, összesen 169 zarándokkal, akik között Franciaországban, Németországban vagy éppen Texasban élők is voltak. Az egyik buszon én is helyet kaptam, szívrepesve, kíváncsian vártam, hogy a jubileumi szentévben mi mindenben lesz majd részem, részünk.
Jó nagy háza lesz az Úrnak, mondja Szmutku Róbert nagybányai esperes-plébános, a csapat vezetője. Arról is beszél: rengeteg hivatás született Medjugorjéban! Két éve például olyan papokat kértek fel misézni, akik korábban ott ismerték fel az elhívást. Az egyik zarándoktársunk, Hajni már kilencedik alkalommal megy, s amikor arról kérdezik, hogy miért, azt feleli: hálából, hogy jól alakult az élete. Roli, aki idén jelentkezett kispapnak, megerősödést kér, és hogy Isten kegyelme árassza el gazdagon, amiből aztán a mindennapokban is továbbadhat a körülötte lévőknek, a rábízottaknak... Felismerni, önmagukra találni, mondják mások, és közben rózsafüzért morzsolunk. Robi atyát idézve, van, akit ráhangol vagy felébreszt, másokat talán elaltat, de ez sem baj.
Régi idők májusi és októberi ájtatosságai jutnak eszembe, miközben imádkozunk: ahogy anno ott térdepeltünk Csíkszentkirályon az egykori Mária-oltár előtt, és mondogattuk a Lorettói litániát, egymásra figyelve, a belső békénket keresve, hittel és reménnyel telve. És egy nagyon kedves imádság: „Szűz szülője Istennek, engedd, hogy tied legyek...”
Görbeházi vacsora után Budapest felé indultunk, ahol további zarándokok csatlakoznak, majd reggelre megérkezünk a „horvátországi Lourdes-ba”, Vepricbe. A meditációról és a relaxációról híres településen szentmisén veszünk részt, és aztán folytatjuk az utat Medjugorje felé.
2. nap – Mladifest: alkalom a belső utazásra, az elcsendesedés szép ideje
Nagy élmény ez a Mladifest, különleges érzés megtapasztalni! Szavakba önteni persze annál nehezebb már a megnyitót is. Olyan a hangulata, mint egy hatalmas találkozónak, ahol jókedvű emberek tízezrei gyűltek össze, egyesek a templom előtti téren, a tömegben zászlókat lengetnek, mások a fák alól figyelnek vagy távolabbról. Picit hasonlít a karácsony bensőséges hangulatához, van valami varázslat az egészben. És a zene! Az kapcsolja össze igazán a lelkeket.
Az Úr házában voltunk, és most azért küldenek el minket a világba, hogy tükörképei legyünk, hangzik el az áldásban. Meg az is, hogy Medjugorje nemcsak egy állomás, hanem egy út kezdete – az élet zarándokútján kérjük az áldást az Úr örök háza felé. El kell jönni mindenképp!
Medjugorje az a hely, ahol sok fiatal és idősebb találhat otthonra. Robi atyát idézve, ahol az édesanyánk van, ott van az otthonunk is. És tényleg, milyen szépen hangzik mindegyik: anyai szeretet, anyanyelv, égi édesanya...
Szinte 24 óra után érkeztünk meg, fáradtan, de lelkesen, nyitott szívvel és kíváncsian. Amikor 1981-ben állítólag megjelent itt a Szűzanya, úgy mutatkozott be, mint a béke királynője. A települést ennek nyomán a béke szigetének és a világ gyóntatószékének is nevezik. Ez egyébként már a 36. Mladifest, vagy másként mondva: a fiatalok nemzetközi imatalálkozója. Alkalom a belső utazásra, az elcsendesedés szép ideje, vagy ugyancsak a nagybányai esperes-plébános szavaival élve: felszabadítás a békére való kiengesztelés által. A gondolatmenetét folytatva: voltaképpen minden zarándoklat meghívás a békére, de az igazi béke az Isten ajándéka.
Amikor szóba kerül, hogy a Kereszthegyen, a Križevacon Istennel és önmagunkkal fogunk majd találkozni, foglalkozni, sok hegy képe ugrik be egymás után, köztük az is, ahová Jézus felvitte apostolait. Itt hangzott el a nagy mondat Péter apostoltól: „Uram, jó nekünk itt lenni!” Azt kívánom, hogy itt találja meg mindenki a lelki békéjét, töltekezzen, hogy aztán hazatérve legyen miből táplálkoznia a mindennapokban.
Korábban alagutakon át vezetett az utunk Vepricbe, a horvátok nemzeti kegyhelyére, ahol a Szűzanya gyönyörű környezetben várja gyermekeit. Tücskök-madarak éneke kísérte a szentmisét, amelyet zarándokvezetőink közösen mutattak be, Vianney Szent János, a plébánosok védőszentjének alakját is megidézve. Ő azt tanította, hogy a keresztény embernek két hivatása van, hogy imádkozzon és szeressen. Erre törekszünk mi is.
3. nap – Őszinte beszédből tanúságtétel
Élvezzük a fiatalok nemzetközi imatalálkozója, a Mladifest által kínált és nyújtott élményeket. A tanúságtételeket azokhoz a helyzetekhez hasonlítanám, mint amikor az embert életének fontos eseményei áttekintésére, megosztására kérik, akár úgy, hogy közben mikrofont tartanak elé, a riporter jelenlétét pedig egy nagyobb közösség figyelme helyettesíti. Aki tanúságot tesz, úgy próbálja meg felépíteni az általa elmondottakat, hogy az mindenki számára érthető és követhető legyen, közben pedig talán ő maga is újra meg újra átéli életének sorsfordító pillanatait. Bizonyára a Szentlélek is segíti őt, és ő beszél helyette, általa, talán ettől válik az őszinte beszéd tanúságtétellé.
Az egybegyűltekhez szóló spanyol Gonzalo atya hatgyermekes család tagja, aki édesanyja nagy kívánságát váltotta valóra azáltal, hogy Isten embere lett. Nem adta magát egykönnyen a dolog, a különböző nehézségeket a saját makacsságával is megtoldotta, amikor újra meg újra kitért az Úrral közös útja elől. De az Úr csodásan működik, mondanák erre többen is. Az atya egyik üzenete, Leó pápa után szabadon: „ha valaki úgy érzi, hogy hívja őt az Isten, az ne féljen, mondjon bátran igent!”
A Csíkból érkező Kalányos Ottó pap bácsival is latolgattuk picit a hallottakat, hellyel-közzel az ő életével, pályaválasztásával is összefüggésbe hozva a spanyol plébános szavait. Különleges történetük van mindkettőjüknek, az egyszer biztos! És milyen jó, hogy találkoztunk ezúttal! Isten útjai kifürkészhetetlenek... Ottót egyébként sokan ismerik Erdély-szerte: szülőfalum, Csíkszentkirály segédlelkésze és az alcsíki főesperesi kerület cigánypasztorációért felelős lelkipásztora, akinek idén könyve jelent meg Ha te pap leszel, én pápa! címmel. Isten tartsa meg és gazdagítsa azokat a zarándokokat is, akik Ottóval jöttek Medjugorjéba!
A fesztivál központi helyszínéül szolgáló Szent Jakab-templomról még délelőtt beszélt Robi atya, említve többek között azt is, hogy a plébániát az 1800-as évek végén alapították, és a zarándokok védelmezőjének tiszteletére szentelték fel. A jelenlegi templom 1980-ban készült el, egy évvel azelőtt, hogy Medjugorjéban elkezdődtek a jelenések. Mondhatni egyszerű templom, kisebb, mint például a csíksomlyói kegytemplom vagy a szatmári székesegyház, ma a ferences szerzetesek otthonául szolgál. Hasznos lehet elidőzni a kertben a hatalmas Feltámadt Krisztus-szobornál, és a világosság rózsafüzérének titkait mozaikokként megmutató állomásoknál, de ugyanígy a több kilométer hosszú vászonnál is. Ide írják kéréseiket, észrevételeiket a zarándokok, és a fesztivál utolsó napján majd ezt is felajánlják, bemutatják.
Ezekben a napokban egyébként rengeteg pap gyóntat a világ minden tájáról, sok nyelven, és a katolikusok mellett más vallásúak is elmondhatják nekik ügyes-bajos dolgaikat. Letenni valamit az élet terheiből, hátha könnyebb lesz holnaptól a súly... Megannyi átélni- és éreznivaló van még itt, nem is fér bele minden egy-egy ilyen leírásba.
4. nap – Szerdán a Križevácon, a szenvedések útján
Most akkor melyik a jobb, melyik a hatékonyabb: haladni valaki után, folyamatosan a nyomában lenni, vagy új utakat találni a folytatáshoz? Ha előttem valaki már rálépett arra a kődarabra, akkor én is nyugodtan megtehetem, nem lesz bajom belőle. Viszont, ha új utakat keresek és vállalom a kockázatot, akkor talán én lehetek az, aki utat mutatok az utánam érkezőnek, lám, erre is tovább lehet menni… Hogyan vagyok felelős azokért az emberekért, akik ott vannak körülöttem? Ha valaki netán megcsúszna és térdre esne, akkor ott lennék-e nagyon közel hozzá, hogy felsegítsem őt? Én például elfogadnám-e, ha valaki nyújtaná a kezét? Mit mondanék neki? Hagyd csak, megoldom egyedül, nincs szükségem a támogatásodra – talán éppen ezt válaszolnám? Egy köszönöm szépen, ami kiszaladna a számon, az neki mit jelentene? Be tudnám-e kicsit aranyozni ezzel a napját? Ilyesmi kérdések jártak a fejemben, miközben stációról stációra jártunk korán reggel a Križevacon.
A Jelenések hegye mellett ez a medjugorjei zarándoklatok másik fontos helyszíne, a Kereszthegy: az 520 méter magas csúcson egy közel kilenc méteres vasbeton kereszt várja az embert. Ahogy az ének mondja, „ott fenn a hegyen van az a hely, / ahol a szív békére lel, / a Golgotán áll a kereszt, / ha bűnös vagy, odamehetsz...” A feszületet, amelyben a jeruzsálemi bazilika adományaként egy Szent Kereszt-ereklyét is elhelyeztek, 1934-ben emelték a medjugorjei hívek és a környékbeli közösségek közreműködésével.
Hosszú út vezet a kereszthez, meredek, sziklás, köves, az ember nézzen a lába elé, hogy ne történjen baj. Csodálom azokat az embereket, akik mezítláb teszik meg a távot: nyilvánvaló, hogy van ebben valami plusz vállalás, de ez nekik korántsem hivalkodás, nem akarnak ebből „ügyet” csinálni; így érezték, így látták jónak. Kevésbé gyakorlott túrázóként (aki egyébként túracipőben járok ezeken a sziklákon), Jézus megkísértéstörténetének egyik kulcsmondata jut eszembe: „Hisz írva van: angyalainak parancsolta felőled, hogy oltalmazzanak; és kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” (Zsolt 91, 11–12) Ránk is pont így vigyáztak: időnként úgy éreztem, mintha parányi részecskékből összerakott útvonalon haladnánk, amely a maga kaotikusságában, rendszertelenségében adja meg a teljességet és a biztonságot. Vagy ez az életünkre is ugyanúgy igaz lenne?!
Közben Ferenc pápa tavalyi keresztúti elmélkedései segítenek az úton: a stációkat jelző domborműveknél meg-megállunk, Jézus szenvedéstörténetének 14 állomásáról gondolkodunk, és talán a bennünk rejlő Pilátus, Cirénei Simon és Arimateai József arca is felvillan egy-két másodpercre – vagy régi keresztutak emlékei, esetleg azok is előbújnának?
Időnként sírni volna jó, máskor meg az öröm tör utat magának; van, hogy fájdalmas, nehéz, lehetetlen; közben meghitt és gyönyörű. De továbbra is érdemes a remény zarándokainak lenni!
5. nap – Rózsafüzérrel a Jelenések hegyén
Naphaladat felé tartva Sík Sándor versének első néhány sora jut eszembe: „Szent Olvasót imádkoztunk, / Máriához fohászkodtunk, / Kérve kérjük Szűzanyánkat, / Fogadja el hő imánkat.” Ma a rózsafüzér volt a nap legfontosabb eleme, azt morzsolgattuk a Jelenések hegyén. A dicsőséges, a fájdalmas és az örvendetes olvasó titkairól elmélkedve az önmagunkkal és a Jóistennel való kapcsolatunk is új értelmet nyerhetett. Kicsoda nekem az a Jézus, „aki érettünk vérrel verítékezett”, „aki halottaiból feltámadott” és „aki nekünk a Szentlelket elküldötte”? Ha csak ezt a három tizedet vesszük a 15-ből, akkor is van nekünk „legalább” egy szenvedő, egy dicsőséges és egy nagylelkű Megváltónk, akihez nap mint nap imádkozhatunk; és persze, ott van Mária is, aki folyamatosan közbenjár értünk. Egy elkapott gondolat Robi atya bevezetőjéből: „a szívemet hoztam el ide, minden örömömmel, küzdelmemmel, bűnömmel jöttem, de ugyanakkor a reményemmel is. Szívből, őszintén, arra kérve Téged, hogy taníts meg engem imádkozni, majd a mennyország felé vezess. Itt megtanulhatom, hogyan lehetek öröm és segítség mások számára.”
Sziklás az út, nem árt figyelni, hogy hova lép az ember, és ahogy a Kereszthegyen, itt is látványosak az állomások: a bronzból készült domborműveket egy olasz művész, Carmelo Puzzolo készítette a kilencvenes években. Érdemes közelebb lépni és megnézni ezeket is. Rengetegen megérintették az évek során, akik vezetőnket idézve nemcsak a követ érintették meg, hanem tulajdonképpen Krisztust is.
A domborműveken túl két központi helye van a Jelenések hegyének, az egyik a fehér Mária-szobor a tetőn. Innen pompás a kilátás, nem árt körbenézni, de ezúttal van fontosabb is: befelé figyelni, és lehetőleg Máriára is. Ha minket is megszólítana, vajon mit mondana? Mi következne az üdvözlés után: „drága gyermekem...”? Egyáltalán képes lennék-e meghallani a szavait ebben a zajban, ami körbevesz minket nap mint nap? És ha igen, akkor lenne-e elég erőm változtatni az életemen?
A másik fontos helyszín az, ahol a Kék kereszt áll: ez az út végén várja az embert, mintegy lezárása a zarándoklatnak, de csak úgy finoman; olyan állomás, ahol erőt gyűjtünk a folytatáshoz. És talán itt jutnak eszünkbe leginkább azok a napjainkban ötvenes-hatvanas éveikben járó emberek, akiknek 44 évvel ezelőtt, 1981. június 24-én (megkockáztatom) megváltozott az életük. Változzon-e az én életem is valamiben?
Merkovic Olga szinkrontolmáccsal, a Mladifest „szlovák hangjával” beszélgetve sok mindent megértettem ma a jelenésekről, a zarándoktársakkal és kecskeméti fiatalok egyik csoportjával töltött személyes idő pedig arra is alkalmat kínált, hogy a mostani meghívások legváltozatosabb formáit megismerjem.
6. nap – „Csendben őriztelek, figyeltem, ahogy a lelkedet megérintette az ég”
Mi, akik az elmúlt napokban Medjugorjéban jártunk együtt az úton, megérthettünk valamit önmagunkról is: örömeinkről, félelmeinkről, a türelmünkről és kitartásunkról, de arról is, hogy bizonyos helyzetekben tényleg meg tud születni az igazi csoda az emberek között. Közös hullámhossz vagy egymásra hangolódás? Rokon lelkek lennénk, vagy csak empatikusak? Jó időben jó helyen?
Úgy érzem, a fiatalok nemzetközi imatalálkozója, a Mladifest mögött is sok ember gondolatainak, érzéseinek, tenni akarásának a szerencsés együtthatója áll. Lehet, hogy ezt kapja fel a Lélek, összerázza, megszórja még egy adag szeretetporcukorral, és máris kész a fesztivál, amely egyszerre bír gondolatébresztő és imára ösztönző erővel, fiatalos lendülettel, szórakoztató jelleggel, és ki tudja, mi mindennel még. Adja Isten még legalább 3-szor 36 évig! „Uram, jó nekünk itt lenni!”
Medjugorjei tartózkodásunk zárásaként amolyan mini-Mladifestet tartottunk, ahol a tanúságtételek és a zenés-táncos jelleg (köszönet ezért a szatmárnémeti Szentlélek-plébánia énekkarosainak, igazán színvonalas munkát végeznek) párban járt, sok jó találkozással elegyítve. Egyesek ekkor fedték fel őrangyal voltukat védelmezettjeik előtt, miután első naptól kezdve igyekeztek ott lenni közel. Hadd idézzek Roli kedves soraiból, aki idén jelentkezett kispapnak. Nekem ő volt az őrangyalom: „Az úton, amelyet Medjugorjéban megtettél, nem voltál egyedül. Minden léptednél ott voltam, csendben őriztelek, figyeltem, ahogy a lelkedet megérintette az ég. Láttam a küzdelmedet, és azt is, amikor a szíved megnyílt a kegyelemnek. Légy bátor, és maradj hű ahhoz, amit ott fent a hegyen éreztél. Mert az a pillanat nem múló érzés volt, hanem Isten üzenete a szívednek: értékes vagy, fontos vagy, és nagy dolgokra hívtalak meg.” Ilyen őrangyalokat kívánok mindenkinek!
7. nap – Hazatérve, de továbbra is úton, jókedvvel
Most úgy érzem magam, mint a messziről jött ember, aki még nem mondott el mindent, vagy legalábbis mocorognak dolgok benne, ott legbelül, amelyek keresik a formát. Hálás vagyok azokért a pillanatokért, helyzetekért, amelyekben részem volt Bosznia-Hercegovinában, Medjugorjéban és az egész út során. Igen, az Úr csodásan működik: jó volt ott lenni a 36. Mladifesten, a több tízezer ember egyikeként. Tapsolni, kisebb-nagyobb sikerekkel az énekek táncos koreográfiáját is eltanulni, és mindezt egy 169 fős nagybányai-szatmárnémeti közösség tagjaként.
Nagybányáról Kolozsvárra jövet, a buszon két kedves nénivel találkoztam. Románul beszélgettek, és amikor megpillantottam, hogy egyikük Szűz Mária-feliratú pólót visel, megkérdeztem tőlük: ugye Medjugorjéban jártak? Igen, épp most értek vissza, jött a válasz, csak ők másik csoporttal mentek. Aztán hamar ott találtuk magunkat a közepében: hogy mennyire egyedi ez a hely, nem hasonlítható semmi máshoz, a Kereszthegyen járva is mekkora kegyelemben részesültek, hogy feltöltődve tértek haza, meg hogy mennek legközelebb is. Egyikük 1996 óta jár, évente akár többször is visszatér, és amikor megtudják, hogy nekem ez volt az első ilyen utam, valami olyasmit mondanak, hogy még csak most jön a java!
És még csak egy gondolat, amelyet néhai Ferenc pápa 2019-ben ránk, erdélyi magyarokra is bízott: „járjunk együtt az úton!” Nem hiszek abban, hogy külön utak lennének, amelyeken egy zarándok élete során végigmegy. Az egyik befejeződik, majd valamikor, talán évekkel később jön a másik, de a kettő közötti időben is ugyanúgy zarándokok maradunk. Nemesebben mondva: a remény zarándokaiként haladunk életünk minden percében. Egy darabig úton vagyunk – végsősoron az Úr házába tartva –, és lám, rajtunk is múlik, hogy közben hogyan leszünk egymás javára. Türelemből, megértésből, elfogadásból is vizsgázhatunk például jelesre vagy elégtelenre is, és az sem mindegy, hogy miként sáfárkodunk a tálentumainkkal.
Azt kívánom, hogy a Medjugorjéban szerzett örömcseppek sok helyre eljussanak, sokszorozódjanak, hitet és reményt adjanak mindenfelé! Zarándokolni jó! „Jézus szíve, szeretlek én, / vezess át az élet tengerén!”
Fotók: Ferencz Zsolt, Gircsis Melinda
