Bányai József szerint a múzeum kapaszkodót nyújt számukra
Nemrégiben Adorjáni Lászlóval, a Kétágú templom lelkészével közöltünk cikket (A Kétágú templom, amely Kolozsvár szívében hirdeti: van remény. Adorjáni László a részleges felújítási munkálatok befejezéséről mesélt, Szabadság, 2025. szeptember 15.), a beszélgetés során érintettük a templomtoronyban helyet kapott hóstáti emlékmúzeumot is, később Adorjáni körbevezetett a helyiségben, ahol fényképeket is készítettünk. Ennek kapcsán felmerült, hogy a múzeumot érdemes lenne jobban bemutatni, ezért felkerestük Bányai Józsefet, a múzeum gondnokát, akivel az indulásról, felépítéséről, az épületben található tárgyakról beszélgettünk.
A torony, amelybe élet költözött
Bányai József szerint a hóstáti múzeum története nem csupán egy gyűjtemény születéséről szól, hanem arról az útról, amely során a közösség saját múltjában talált újra otthonra. A múzeum története a kilencvenes évek közepén indult, amikor a templomban nagyszabású felújítás kezdődött. A kupola javítása után megmaradt faanyagot felhasználták: a keleti toronyban két szintet alakítottak ki belőle. Ez a torony addig üresen állt, hiszen a harangok a másikban kaptak helyet. Bányai József emlékei szerint ezek a szintek nyersen, lefestetlenül, vakolat és berendezési tárgyak nélkül álltak – „fapadosan”, ahogyan ő fogalmazott. Senki nem sejtette, hogy évtizedek múltán itt múzeumszoba lesz, amely nemcsak tárgyakat, hanem egész életmód emlékét őrzi majd.
A fordulat 2010-ben következett be, amikor Székely József lelkipásztor felvetette, mi lenne, ha a toronyban hóstáti múzeumszoba kapna helyet. Hamar világossá vált, hogy a kiállítás létrehozása nem lesz egyszerű feladat. A modernizáció következtében a régi használati tárgyak többsége a szemétben végezte. Kevés olyan porta maradt, ahol a hajdani mindennapok kellékei megmaradtak. Emellett sokan nem akartak megválni attól, ami a családjukhoz kötötte őket. A gyűjtés ezért hosszadalmas és nehéz munkát jelentett: hónapokba telt, mire a közösség tagjainak, a hóstátiaknak és az egyházközségnek köszönhetően elegendő tárgy gyűlt össze.
A kiállítótér 2012-re készült el: augusztus–szeptemberre minden a helyére került, október végén, a reformáció ünnepén pedig megtartották a hivatalos megnyitót. Ekkorra a tárgyak mintegy 90 százalékát sikerült összegyűjteni és elhelyezni, a harmadik szinten Feleki Károly fényképei kaptak helyet, amelyek a hóstát lerombolásának időszakát mutatják be.
Nem klasszikus múzeum, mégis élő emlékhely
Bányai hangsúlyozta: a hóstáti múzeumszoba nem klasszikus értelemben vett múzeum. Kicsi a hely, ezért nem tudnak mindent bemutatni, de cél az, hogy minél több tárgyi emléket felmutassanak. Állandó nyitvatartásra nincs kapacitás, ezért a látogatás telefonos vagy személyes egyeztetés útján történik. Ugyanakkor a múzeum a Kolozsvári Magyar Napok idején rendszeresen nyitva tart. A látogatás máskor is lehetséges: istentiszteletek idején, vagy ha sikerül időpontot egyeztetni valakivel, aki jogosult a körbevezetésre.
A hóstáti porta elrendezése
A kiállítás összeállításakor arra törekedtek, hogy a látogatók betekintést nyerhessenek a hajdani hóstáti porta belső világába. A gazdasági udvarrészeket helyszűke miatt nem lehetett rekonstruálni, ehelyett az emberközelibb tereket – a konyhát és a szobát – helyezték a középpontba.
Az átlagos hóstáti portán három konyha is működött. A szerényebb körülmények között élők a mindennapi főzésre szolgáló helyiségben sokszor aludtak is. A nyári konyhában többnyire az állatok eledelét készítették el. A nagy konyha pedig afféle nappaliként is működött: itt laktak, aludtak, és a családi ünnepeken – keresztelőkön, esküvőkön, torok előkészületén – itt főztek és fogadták a vendégeket. Ez volt a díszesebb helyiség, ahol a nem mindennapi, értékesebb tárgyakat tartották. A kiállításban e három konyha tárgyai mind megjelennek.
Ugyanakkor az átlagos portán szerényebb lakhatási körülmények voltak, úgyhogy a szoba is kisebb méretű volt, mint a mai vagy akár az akkori polgári lakások esetében. Általában ezekben egy, legtöbb két szoba volt. Ezeket elég ritkán lakták, tehát egy szoba mindenképpen különlegesebb alkalmakra volt fenntartva, illetve, itt tárolták az értékesebb ruhaneműt, meg egyéb tárgyakat, ritkább esetben vendégeket fogadtak itt. A múzeum ezt is bemutatja, de a hely korlátai miatt például az egyik alapvető berendezési tárgyból, az ágyból csak egyet sikerült betenni.
A padlás, ahol fotók mesélnek
A harmadik szinten, a padlástérben különleges fotókiállítás kapott helyet. A képeket Feleki Károly készítette a hóstát lerombolásának idején. Bányai József emlékeztetett, Feleki nemcsak fényképezett, hanem a kiállítás létrehozásában is aktívan részt vett: munkatársaival együtt nagyíttatta, kereteztette, és rendezte el úgy a képeket, hogy a látogatók számára a mondanivaló a legjobban átjöjjön. A fotók egyszerre dokumentálnak és elgondolkodtatnak, ezért a kiállítás a múzeum egyik legerősebb eleme lett.
A Csép-film, amelyet betiltottak
A múzeum legfelső szobájában Csép Sándor dokumentumfilmjének fennmaradt részeit is meg lehet nézni. A hetvenes évek végén készült alkotás a hóstátiakról szól, azonban a Román Televízió magyar adásának készült film sosem került adásba. Bányai úgy emlékezett, hogy a vetítést betiltották, a filmet elkobozták, Csép Sándort pedig elbocsátották, aki ezután évekig munkanélküli volt. A film töredéke csak a rendszerváltás után került elő.
Bányai József úgy gondolja, bár a hiány érződik rajta, mégis erős, jól megkomponált alkotás, amely a közösséget hitelesen mutatja be. Csép később folytatást is tervezett, amely a kétezres évek elején a közösség fiatalabb tagjait mutatta volna be. Az interjúk és a nyersanyag elkészültek, de a Csép Sándor halála miatt a film már nem valósult meg. Fia, Csép Gergő azonban lát lehetőséget abban, hogy az anyagot egyszer feldolgozza.
A tájház lenne a nagy álom
Nemcsak a toronyban működő múzeumszoba jelenti a múlt emlékezetét. Bányait évek óta foglalkoztatja városi tájház gondolata. Az első próbálkozás nem járt sikerrel: a kiszemelt házat eladták és átépítették. A második lehetőség azonban továbbra is él: mintaportáról van szó, amely az egyik legszebb, legjobban felépített ház a környéken. A probléma az, hogy a jövőről a tulajdonosokkal eddig nem sikerült megegyezni.
Bányai szerint alapítvány létrehozásával lehetne továbblépni. Ez biztosítaná a pályázati lehetőségeket, és hosszabb távon akár skanzen jellegű központ is létrejöhetne, amely kulcsosházként részben önfenntartóvá válhatna. Ugyanakkor ez komoly befektetést igényelne, hiszen a gazdasági épületek, például az istálló vagy a csűr tetőszerkezete is rossz állapotban van.
Bányai József szerint a múzeum legnagyobb jelentősége abban rejlik, hogy kapaszkodót ad a közösségnek. A nyolcvanas években a „nagy romlás” idején a hóstáti közösség legtehetősebb, legerősebb része széthullott, és amit a kilencvenes években sikerült megmenteni, az már inkább emlékként maradt fenn. Éppen ezért különösen fontos minden olyan hely és intézmény, amely szellemi és erkölcsi tartást nyújt.
A Máramaros utcai kultúrotthon (jelenleg a Kalandos Társaság székhelye – szerk. megj.) például fontos központja a közösségi életnek, de a Kétágú templomhoz való kötődés is erős identitáselem maradt. A múzeum így egyszerre szolgál emlékeztetőként és identitáserősítőként.
A látogatók köre széles: román érdeklődők, külföldiek és természetesen a leszármazottak is érkeznek ide. Azoknak a fiataloknak, akiknek már nincs személyes élményük a régi portákról, a múzeum kézzelfogható kapcsolatot adhat a múlthoz.
A közösség lelke: a munka becsülete
Bányai Józsefet arra kértem, emeljen ki számára fontos tárgyat a múzeumból. A gondnok azt asztalt említette, amely azonnal szembetűnik, amikor az ember belép a helyiségbe. Felidézte, gyermekként emellett nőtt fel, és bár később a padlásra került, sosem vált meg tőle. „Ez áll hozzám a legközelebb, itt képzeletben a családomat is láthatom” – mondta.
Mielőtt útnak indultunk, Bányai József megjegyezte, „fontos tudni a hóstátiakról, hogy nem jobbak vagy rosszabbak, mint mások, hanem ugyanolyan emberek. Nagyon fontos közösségi tulajdonságuk, hogy pozitív a munkamoráljuk, becsülik a munkát. (…) A közösségnek – ez más, zártabb, akár falusi közösségekre is érvényes lehet – volt megtartó, vagy akár rendreutasító ereje” – zárta a beszélgetést a múzeumgondnok.
A múzeumban kedden és csütörtökön 10–12 és 16–18 óra között fogadnak látogatókat, csoportoknak előzetes egyeztetés alapján tartanak körbevezetést. A templom munkatársait a következő elérhetőségek egyikén lehet keresni: telefonon a 0264-592017-es számon vagy e-mailben a ketagu@gmail.com címen.
