„A fotográfus a valóság kiszolgáltatottja”

Az ezredforduló után készült képei ennek a váltásnak a következményeit is ecsetelik. Ahogy a globalizáció, a felgyorsult világ hatására formálódik a helyi kultúra, a szokások, az öltözködés, a fényképész megmutatja, hogyan őrzik tradícióikat a XXI. századi vendégmunkások, hogyan találkozik a falusi hagyomány és az urbánus környezet. A Kossuth-díjjal és Pulitzer emlékdíjjal is kitüntetett Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron, 1949 óta él Budapesten, dokumentarista fotográfusként több mint ötven évet szentelt az eltűnő paraszti életforma és kultúra megörökítésének.

A kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett kiállítást Selmeczi György zeneszerző, Korniss Péter régi barátja nyitotta meg, aki szerint a fotográfus „korunk kevés értő mestereinek egyike”, aki „nélkül nincs kortárs magyar gondolkodás”. A zeneszerző szerint Korniss mindig pontos és sosem hazudik, ezért aztán „mindig megengedhette magának a türelem és az elmélyülés luxusát, sosem hagyta magát belekényszeríteni méltatlan helyzetekbe, pedig képzelhetik, eddigi életében hányszor került szembe egymással a fotóriporter és a művész, a szolgálattevő dokumentarista és a szuverén alkotó”.

A kiállítás az 1967-től 2017-ig terjedő időszakot négy fejezetben mutatja be

– Korniss mindenekelőtt a tűnődés mestere. Mindig feltűnt nekem, hogy képeinek gazdag rétegei között ott találni a tűnődés, a reflexió, a motívum továbbgondolásának, a képben rejtőző történetnek a jeleit. Mert Korniss a történet mestere. Nemigen láttam olyan képét, amelynek mélyrétegeibe ne szövődne egy történet, a szereplők története, a fotós története, a mi történetünk, amelyet a fotós szeretettel helyez el a művészet aurájában. Mert Korniss az empátia mestere. Már-már az önfeladásig képes »beleérezni, beépülni« hőseinek sorsába, gondolatvilágába, identitásába, hogy azután a kép a nézőt is bevonzza egy világba, amelyhez – azt gondolnánk – semmi köze. De Korniss nem hagyja, hogy közönyösek legyünk. Mint említettem, az ő történetei a mi történeteink – méltatta a művészt és munkásságát Selmeczi György. A zeneszerző ugyanakkor hangsúlyozta, mikor meglátta Korniss képeinek szereplőit, feltevődött benne a kérdés, hogy vajon „tettünk-e magunkhoz mérten eleget értük, értünk, a gyorsuló idő pusztítása ellen?” Ám Selmeczi György nemcsak méltatta a művészt, a kiállításra rövid művet is komponált, a rézfúvósokra írt darabot a közönség is meghallgathatta.

A kiállításmegnyitón Korniss Péter felidézte, hogy gyermekkorát mindössze két háznyira töltötte a Bánffy-palotától, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik segítették őt pályáján. Korniss Péter szerint a „fotográfus a valóság kiszolgáltatottja”, akinek munkája és a munkájának az eredménye ezer külső tényezőn múlik.

– Az én esetemben ez a külső erő mindig az emberek voltak. Azok az emberek, akik megtiszteltek a bizalmukkal és a fényképezőgépem elé álltak. Higgyék el, hogyha az ember odaáll egy kamera elé, akkor kiszolgáltatja magát, és én nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik ezt megtették – köszönte meg Korniss Péter.

A Kolozsvári Magyar Napok programjába illeszkedő tárlat szeptember 12-ig látogatható a Művészeti Múzeumban (Főtér 30. szám), szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között.

(Borítókép: Korniss Péter történetei a mi történeteink. Fotók: Rohonyi D. Iván)