A Hollandiában töltött munkaidőm alatt egy nap a közvetítő cég csomagolóüzembe küldött ki. Ott elsőként egy spanyol ajkúval találkoztam, akinek jó szándékom jeléül be akartam mutatkozni, de dilemmába keveredtem. Te hogyan magyaráznád meg neki, hogy téged Lukácsnak hívnak...? Először hangosan kimondod, majd ismétlő kántálásba kezdesz, hátha megérti? Az á betűnél még azt hiszi, fáj valamid, s már gondolkodik azon, hogy orvost hívjon. De addig is felhúzza a szemöldökét, s a bamba őztekintetet gyakorolja.
Campus
Nagyjából két éve terveztem újranézni a Cinema Paradisót, de valahogy mindig közbejött valami. Vagy időm nem volt, vagy hangulatom, de a múlt héten a pénteki délutánom néhány óráját mégiscsak erre szántam. Arra számítottam, hogy újra meghatódom, de arra nem, hogy ennyire elgondolkodtat a film.
Trash. Különös jelenség. Mindenhol ott van. Öltözködésben, filmekben, és természetesen zenékben is érzékelhető a jelenléte. Mindig érdeklődve figyelem, hogy a hozzá való viszonyulás mennyire meg tudja osztani a társadalmat. Egyesek utálják, mások szinte rajonganak érte, de vannak olyanok is, akik egyszerűen csak elfogadják a jelenséget és nem fogalmaznak meg véleményt vele kapcsolatban.
Személyiségünk kialakulása időigényes. Amíg végre kiteljesedhet, elérheti végleges valóját, rengeteg hatáson, szituáción, érzésen, hullámvölgyön kell átesnünk. Az ehhez vezető út és az ehhez szükséges érzések azonban rengeteg erőfeszítést igényelnek mind fizikai, mind szellemi, lelki téren.
A reprezentáció kérdése egyre hangsúlyosabb szerepet kap a különböző művészeti alkotásokban. Fokozódik a verseny, hogy ki tud több kisebbséget, etnikumot képviseltetni művében, minél autentikusabb ábrázolásban. A filmiparban különösen ádáz harc folyik e tekintetben, már-már felkapjuk a fejünket, ha egy alkotásban nem látunk legalább egy homoszexuális párt. Az alkotó önként és puszta szívjóságból elvégzi ezt a fontos feladatot.
A KOMMforton belül és kívül első napjának utolsó előadója a NemPazar blog alapítója volt, Munkácsi Brigitta, aki tíz évig fotómodellként élte mindennapjait, majd közgazdászként diplomázott, jelenleg három gyermek édesanyja. Általa kaptunk belátást a zero waste életmód alapjaiba.
Az már biztos, hogy a koronavírus-járvány tavaszára, amikor egyetlen lehetőségünk az alkalmazkodás volt, a megpróbáltatások kapcsán is emlékezni fogunk. Sokunknak sikerült igazodni a korlátozásokhoz, de mi a helyzet például a márkákkal, amelyek épp nem arról híresek, hogy könnyen alkalmazkodnának. Mi történt velük? Egyáltalán mi az, amit elvárhatunk egy márkától ilyen esetben?
Pőcze Balázs, a magyarországi Mito. kommunikációs cég egyik alapítója és kreatív igazgatója a márkákat megőrző alkalmazkodás három fázisáról beszélt.
Megteremteni a munkakörnyezetet
Szilágyi-Gál Mihály egyetemi adjunktus többek között az álhírek pszichológiai hátteréről és elterjedésük okairól beszélt a XII. Kommunikációs Napok szombati programjának nyitóelőadásán.
Olyan világot élünk, amelynek egyik mozgatórugója a megfelelési kényszer. Rengeteg időt szánunk arra, hogy a körülöttünk lévők elvárásait teljesíteni próbáljuk. Szinte mindent megteszünk, hogy kifogástalan teljesítményt nyújthassunk, ne kapjon hibát senki bennünk, mindig legyünk elérhetők mások számára. Ezzel a megfelelni próbálással viszont egy idő után teljesen elveszítjük önmagunkat, lassan azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk valójában. Elfeledjük értékeinket, egyéniségünket, saját célunk nem lesz annyira előtérben, mint mások elvárásainak teljesítése.
Az egyik legjobb barátommal beszélgettünk, amikor kontextuson kívül, egyszer csak nekem szögezte: „Szerintem, ha te fiú lennél, mi nem tudnánk ennyire jóban lenni.”
Ez a kijelentés azóta is egyszerre megmosolyogtat és elgondolkodtat. Nyilvánvaló, hogy nem lennék teljes mértékben az a személy, aki most vagyok, hiszen lány vagyok, és az ehhez való viszonyulásom nagy hányadát teszi ki a személyiségemnek, az énképemnek, viszont azt nem fogadom el, hogy teljesen más lennék.
Ki a first lady és mivel foglalkozik? Mit tehet meg és mit nem? Hogyan fejlődtek a szerep paraméterei a történelem során? A CNN amerikai hírcsatorna legújabb dokumentumfilm-sorozatából megtudhatod!
Most vonatkoztassunk el a koronavírus-járványtól, és tegyük fel a kérdést: mi jellemzi Erdély zenei életét? Mi történt az elmúlt harminc évben? Beszélhetünk egyáltalán zeneiparról?
Mindenki hallhatott legalább egyszer már arról – ha nem bizonygatta maga is – hogy manapság nehéz szerelmesnek lenni, illetve még nehezebb megtalálni „az életfogytig tartó igaz szerelmet”. Különös generációs jelenség tapasztalói vagyunk: mindenkinek az igazi társra van szüksége, mégsem kapják meg azt sokan. Az idősebb nemzedékekkel ellentétben, mára már teljesen átértékelődött a kapcsolatok világa, a hetekig tartó udvarlási folyamatokat felváltotta néhány rövid beszélgetés, amiből már pattan a tűz, ellehetetlenítve a fiatalokat attól, hogy alaposan megismerjék egymást.
Tegyük fel, hogy az életben minden placebo. Csak egy kósza gondolat erejéig.