■ A magyar költészet napja (április 11.) alkalmából úgy gondoltuk, ideje hangot adnunk a költőinknek is. Bármennyire csodás vagy sokatmondó egy-egy alkotás, a verselők egy része, különösen a fiatalok nem merik felvállalni a rímekbe sűrített érzéseiket, holott a lírikus alkotásokban lehet a leginkább kiteljesedni ilyen téren.

Életünket nagyban befolyásolja a munka iránti igény, valamint a munka elvégzése és jutalma. Beleszületünk egy társadalomba, ahol csak úgy tudjuk megtalálni a helyünket, ha dolgozunk, eredményeink pedig akkor lesznek, ha kemény kitartással végezzük adott feladatainkat.

Már kisiskolás korunktól ránk bíznak néhány elvégzendő feladatot, hogy felelősséget tanuljunk és megértsük, minden tettünk következményeket von maga után, mi pedig vállaljuk azokat. A munka tehát a felelősségvállalásra, a következményekre is felhívja figyelmünket.

A tavalyi papíros-nyilatkozatos karanténidőszak rendesen rányomta bélyegét az egyetemisták életére. Sokan örültek neki, hiszen így még többet aludhattak, mások pedig a bezártság hatására elkezdték átértékelni az életüket. Így volt ezzel Pap Miki is, aki néhány hét online oktatás után arra jött rá, hogy rossz úton halad, és sürgősen változtatnia kell.

Szerintem senkit nem fogok meglepni azzal, ha az internetet az információk Kánaánjának nevezem, vagy megállapítom, hogy ez a bőség milyen gyorsan vált természetessé. Még akkor sem mondok újat, ha arról beszélek, hogy az okostelefonok nyújtotta lehetőségek menyire csodálatosak és bűnösek egyszerre. A telefonom az első, amit reggel a kezembe veszek és az utolsó dolog, amit lefekvés előtt leteszek. Még ki sem találtam egészen, hogy milyen okból oldottam fel a képernyőt, az ujjam automatikusan lecsap az Instagram-ikonra.

Ha még esetleg nem hallottál az ilyen vitaestekről, akkor tudnod kell, hogy a Disputa Verseny (amit az ÉRTED szervez az Affér Vitaest sorozatban) a brit parlament vitaformátumán alapszik. Egy csapat 2 játékosból áll, akik a kormány vagy az ellenzék nyitó vagy záró felét képviselik. Jelentkezni március 31-ig lehet, a verseny pedig kizárólag egyetemistáknak szól, így az alsó korhatár 18 év. A győztes csapat 1000 lej értékű pénzjutalomban részesül.

Szurovecz Kitti A sokszívű című kötete idén talán az első, aminek nem tudtam nemet mondani, és valamikor hajnali fél négykor olvastam el az utolsó sorokat. Egészen addig legalább háromszor jutott eszembe az, hogy talán, esetleg nem ártana, ha eltenném magam más... aznapra, de mindig azt mondtam, hogy csak még egy jelenet, csak még egy jelenet... Ebből aztán az lett, hogy egy éjszaka alatt kiolvastam az egészet, és nem tudom, ez jó-e, merthogy annyira beszippantott és magával ragadott, vagy inkább rossz, mert így viszonylag hamar a történet végére értem.

Másodévesen egy félévet már online tanult. Közben folyton reménykedve, hogy előbb-utóbb minden visszaáll a régi kerékvágásba. Ma már világos: államvizsga előtt nem fognak visszatérni az egyetem padjaiba. Nagy Andrea harmadéves kommunikáció szakos hallgatóval a kétféle életmód közötti különbségekről, az elmúlt évről beszélgettünk és a kutyájáról, aki ősz óta örömteljes kárpótlást jelent a sokféle lemondás után. 

Érdekes, sőt sokszor abszurd, hogy mi, emberek milyen nehezen látjuk meg a részleteket, mennyire könnyen elsiklunk a jelentéktelenebbnek tűnő apróbb dolgok felett, amelyek nap mint nap körbevesznek minket. Pedig Krúdy Gyula óta tudjuk, hogy a részleteknek fontos szerepük van: „Az apróságokra jobban kell vigyázni, mint a nagy dolgokra, mert apróságokból van összetákolva az ember élete.” Közelebbi perspektívából kell figyelnünk tehát az apróságokat, s óvnunk kell őket.

Kicsit mintha megállt volna az élet, nem történik semmi, ülünk itthon és papucsban megyünk egyetemre – el az íróasztalig. Valóban, sokan gondoljuk így, de gyerekkori barátnőm, Fodor Boglárka az élő példa rá, hogy nem is olyan rossz dolog, ha az embernek kicsit több lesz a szabadideje, bőven ki lehet használni ahelyett, hogy siránkoznánk. Másokat is motiválhat, ha elmeséli, hogyan töltötte otthon a bezártságot és mit csinált az utóbbi egy évben. Jelenleg Kolozsváron bérel szobát egy macska társaságában, de néhány hete még itthon, Gyergyótekerőpatakon iszogattuk a forralt bort.

Jó rövidfilmet készíteni nem olyan egyszerű, mint azt az ember elsőre hinné. A rendezőnek jóval kevesebb ideje van üzenetet közvetíteni, mint a nagy filmek esetében. Sokféleképpen meg lehet ragadni a néző figyelmét, a történetalakításba viszont nem férnek bele felesleges részletek. A 10-15 perces rövidfilmek általában gyakran csak egyetlen nap vagy néhány óra eseményeit foglalják össze, különleges esetben viszont időugrást is tartalmaznak, ami élvezhetőbbé teszi a történetalakítást.

Az emberiség újabb kori történelmében még soha nem fordult elő ilyesfajta jelenség, mint amivel jelenleg dolgunk van. Az egy éve beütött Covid-19-világjárvány az áldozatok számát tekintve még a spanyolnáthán is túltesz. Tavaly volt szerencsém kapcsolatba lépni egy családi barátunkkal, aki a világ egyik legnagyobb városában, Tokióban él. Aurora Dabija Romániában született, itt végezte tanulmányait, viszont úgy hozta az élet, hogy japán férfiba lett szerelmes, férjhez ment, és Japánba költözött. Vele beszélgettem arról, hogyan birkózik meg egy ilyen fejlett ország a világjárvánnyal.

Március beköszöntével akarva-akaratlanul közkedvelt téma lesz az 1848-as forradalom és szabadságharc, amelyet egy kávé mellett rendszeresen megvitatunk. Ha a nők szerepére térünk ki, rendszerint Szendrey Júliánál meg is áll a tudomány. Ezúttal tegyünk kivételt, és tekintsük át a kevésbé ismert nőalakok listáját 48-ból.

Lassan pont egy éve annak a napnak, amikor minden egyetemistában tudatosult, hogy a normális életnek bizonytalan ideig szünetelnie kell. Tisztán emlékszem az egyik tanárom utolsó mondatára, amelyet személyesen hallottam tőle. Találkozunk a… hát remélem, hogy az életben még találkozunk” – köszönt el humorosan. Nagy valószínűséggel fogunk is, akkora baj azért nincsen, de valószínűleg sokan nem gondoltuk, hogy egy évig a laptopunk előtt görnyedve kell bámuljuk egymást vagy kikapcsolt kamera esetén egymás monogramját.

A boszorkánytéma, puszta érdeklődő laikus szintjén már egy ideje foglalkoztatott. Gyerekkorunktól kezdve találkozunk a jelenséggel mint a mesék gonosz erőivel, fantasykönyvek, szépirodalmi alkotások, filmek szereplőivel. Ezeknek, bár vannak közös vonásaik, mégis sokban különböznek. Kíváncsi lettem: vajon találnék-e a valóságban hiteles forrást arra, hogyan alakult ki ez a sokrétű kép mágiával foglalkozó vén banyákról, fiatal, gonosz lányokról, akik rontást árasztanak másokra ördögi eredetű erejüket felhasználva.

Életünket nagyban meghatározza a játék motívuma. Gyerekkorunktól fogva szükségünk van arra, hogy játsszanak velünk, fantáziánk segítségével kitalált szerepekbe képzeljük bele magunkat felszabadulás, szórakozás, nevetés céljából. Ha mélyen visszagondolunk letűnt gyermekkorunkra, akkor bizonyára a játék töltötte ki a napjaink nagy részét.

Most, hogy tavaszodik, mindenkinek friss, életteli, vidám kép jut eszébe az ébredő tájról. Eddig a hó fagyos burkolata alatt rejtve volt minden, élőlényektől elkezdve az élettelen kis köveken át a kertben felejtett játékokig.

Hatodik csörgésre kelek fel. Rózsaszín papucsba bújok és kócos kontyba fogom a hajam a fejem tetején. A fürdőszoba után a kávéfőzőhöz sietek, nagyon gyorsan megreggelizek: vajas pirítós tükörtojással. Percekig bámulom a ruhásszekrényt, majd kiválasztom a kedvenc felsőmet egy farmerrel. Tél idején sapka, sál, ha megtalálom a kesztyűm, akkor azt is felveszem, ha nem, akkor vörösre fagyasztom az ujjaim, hogy tartósítsam magam. Buszozok az egyetemre, mert szerintem sokkal gyorsabb, de mindig rá kell jönnöm, hogy reggel 8-kor gyalog, hátrafelé menet is hamarabb odaérnék.

Nyugat-Európában van egy ország, amelyet akár meseországnak is hívhatnánk. Nem túl nagy, de annál sokrétűbb és bámulatosabb. Ebben a meseországban (amelyet ismertebb körökben csak Belgiumnak neveznek) található egy város, amely – jogosan – Európa kulturális fővárosa volt 2002-ben, de észak Velencéjeként is emlegetik. Ez a város nem más, mint Brugge, Belgium ékszerdoboza.

Valószínűleg senkinek nem mondok újat azzal, hogy a kommentkultúra az elmúlt években jelentősen visszaesett. Nehéz is lenne ezt nem észrevenni. A híroldalak hozzászólásait nézegetve értelmes viták helyett gyakran csak szélsőséges véleményeket olvashatunk. Ezeken persze olykor jól lehet szórakozni, mert a megalapozatlan kifakadásokat nehéz komolyan venni.

Mit is csinálhat egy egyetemista napjainkban? Mivel töltheti a legszebb fiatal éveit ebben az online időszakban, ebben az elektronikusan működő világban?

Sztereotípiák. Mindannyiunk életében jelen vannak, mégis keveset foglalkozunk velük. Ha közelebbről megvizsgáljuk a kifejezést, rájöhetünk, hogy fontosabb szerepe van a mai társadalomban, mint azt elsőre hinnénk. Sokan úgy gondolják, a sztereotípia egyet jelent az előítélet fogalmával, a másik megközelítés szerint viszont utóbbi esetében egyfajta érzelmi töltetről is beszélhetünk. Ez általában a korábban személyesen átélt negatív tapasztalatok alapján alakul ki bennünk.