A bizonytalanság korát éljük. Bizonytalan a holnap, a következő hét pedig már maga a jövő. Az emberek rettegnek. Kétségbeesett zokogások fültanúi a szobák falai. Állnak ridegen, moccanatlanul, akárcsak a valóság, melynek hideg karmai minduntalan érted nyúlnak. Ebben a bizonytalan, fájdalommal és félelemmel teli időszakban kicsit én is felnőttem. 17 évesen úgy éreztem, változtatnom kell és enyhe reményt csempésznem a kilátástalanságba.
Campus
Rövid, mégis tartalmas, egyszerűnek tűnik, mégis a lelkemig hatolt. Ennél találóbb mondatot ki sem tudnék találni, ha Tormási Vyktória Rólunk szólt című történetére gondolok. Az alig kétszáz oldalas regény szinte azonnal belopta magát a szívembe, amit később sikerült alaposan összetörni, végül egyberagasztani.
A Black Mirror, azaz a Fekete tükör napjaink egyik legizgalmasabb sorozata. A cím tökéletesen kifejezi a sorozat lényegét: a mai világ emberének tart tökéletes tükröt, amiben jómagam a szomorú jövőt vélem felfedezni. Mindegyik része fantasztikus, és a nemrég megjelent film is eléggé ütős lett. Engem a harmadik évad első része fogott meg leginkább. A Szabadesés.
Teljesen higgadtan ültem be másodévesként a vizsgára azt gondolva, nem lehet nagy baj, tanultam rá és a feladatoknak a gyakorlati részét is meg tudom oldani, bármiről is legyen szó. Vizsgáztam már ennél a tanárnál, tudom, mire számíthatok, menni fog a dolog. Naiv voltam? Hát az nem kifejezés. Tényleg elhittem, hogy kisujjból kirázom az egészet.
Milyen most, 2021-ben, elsőéves egyetemistának lenni? Erre a kérdésre már több szaktársam megpróbált választ adni, megírták tapasztalataikat, véleményüket, érzelmeiket. Kifejezték csalódottságukat, hogy nem ismerhetik meg kollégáikat, tanáraikat, nem láthatják az egyetem épületét, csak kívülről. Hangot adtak kimerültségüknek, amely a képernyő napi nyolc, néha tíz órán át tartó nézéséből fakad. Mindemellett viszont bizakodva várják, hogy majd ősztől – beoltva és maszkosan akár, de – tudjunk találkozni. Én ellenben más esetet mesélnék el.
Nyomtatványok tengerében érzi igazán jól magát az egyetemista. Amikor meglát egy tanulmányi szerződést, azonnal felpezsdül a vére. Mindig nagyon szomorú lesz, ha a hétnek, annak az egy napjának egyórás időintervallumában sem találja nyitva a titkárságot, amikor elvileg szaladgálhatna oda a problémáival. Nem azért, mert már ötödször próbálkozik, hanem mert annyira szeret ott lenni.
Az utóbbi időben úgy érzem magam, mint Shrek, amikor Fiona szüleihez tartanak a kastélyba, és az úton Szamár folyamatosan azt kérdezgeti tőlük, hogy „Ott vagyunk már?” Amire először kedves választ kap, hogy „még nem”, majd amikor alig telik el egy kis idő, és újra felteszi a kérdést, megkapja rá a változatlan választ. Shrek egyre ingerültebb, míg végül kijelentheti, hogy „igen”, megérkeztek.
Barrey Levinson olyan amerikai politikai vígjátékot tár a néző szeme elé, hogy elakad a szó, megfagy a levegő, tudatosul bennünk, a média rabjaiban, hogy mennyire befolyás alatt vagyunk. Nem azon kell tűnődni, hogy befolyásol-e a média, hanem azon, meddig mehet el a manipulációban.
A kalandvágyóknak és utazást kedvelőknek csak ajánlani tudom Erdély legjelentősebb történelmi központját, Kolozsvárt. Főleg most, pandémia alatt. Barátokkal napozgatni, meglátogatni jelentős történelmi események helyszínét – az alapműveltség szempontjából fontos hozzátennem, hogy kihagyhatatlan elgyalogolni unott fejjel az emléktáblák mellett –, aztán este ott vannak a kultkocsmák.
