Végre lejárt (a szesszió, mi más?), így hát eljött a lelkiismeretfurdalás-mentes sorozatnézés ideje. Mondjuk szesszió alatt motivációnak hívjuk, s akkor már a lelkiismeret-furdalás is jobban nyugton marad, most pedig jutalomnak. Az én jutalmam ezúttal az Anne, E-vel a végén lett. A Netflix toplistáin előkelő helyet foglal el, talán azért is, mert rengeteg olyan mondat hangzik el benne, amely minden korosztály számára elgondolkodtató lehet. Azoknak, akik szívesen néznek régi időkről (1800-as évek) szóló sorozatokat.

Új-Mexikó, alvilág, luxusdrogok, pénz. Egyik fejezetről a másikra csöppenünk bele a fényűzésből ebbe a kegyetlennek tűnő sötét világba Baráth Viktória második regényében, A főnökben. Az Álomgyár kiadó elsők között számontartott sikerkönyve garantáltan leveszi a lábáról azokat az olvasókat, akik kedvelik a romantikus, enyhén krimis beütésű könyveket.

,,Megszülethet a virtuális szikra. Csatlakozz te is!” – olvasom homlokráncolva az egyik közösségi alkalmazás új lehetőségét. Eszembe sem jut rákattintani, no nem azért, mert előítéleteim vannak és eleve ódzkodom az ilyenfajta virtuális szerelmet kereső platformoktól, hanem mert hahó! ez az oldal már amúgy is társkeresőként funkcionált egyes emberek számára, akik felrúgták az alapkoncepciót, a lényeget, amiért létrejött ez az egész, és rendíthetetlenül ismerkedni akarnak, bárkivel, aki visszaigazolja őket ismerősnek.

A mindent elborító rozsdasárga őszi napsütés után télen Gyergyószentmiklós és környéke teknő alakú medencéje sűrű fehér ködbe burkolózik. A járdákon felhalmozott hóbuckák között, a napfénytelen utakon mindenkin csak a sietség látszik, az autók nyüzsgése néhány órára megtölti a várost – amíg mindenki megérkezik a munkahelyére. Az ezt követő csendet csak kisgyerekek nyüzsgése és a siető nyugdíjasok banyatankjainak zörgése töri meg.

Legnagyobb félelmem, hogy nem sikerül legyőznöm önmagamat, és ez elrontja majd az egész életemet. Ahogy Kosztolányi Dezső Senecája mondja, bár a technika változott, fejlődött a világ, az emberi romlottság, az egymás elleni acsarkodás, a hiábavalóságok mégsem múltak el, vagyis ugyanott tartunk, mint régebben, csak a külsőségek mások. Minden abban rejlik, hogy az embernek diadalmaskodnia kell a sötétségei felett. Ez egyéni harc, ezért eldöntöttem, hogy megvalósítom a győzelmet.

Nem is egyetemista az a diák, aki még nem vizsgázott – mondták sokan. Valahogy nem is esett rosszul ezt hallani, egy szinten igaznak éreztem. (Pedig hát nem az igazság kellene a legjobban fájjon? A klisék, és az ő logikai bukfenceik…)

Ismerős kérdés, ugye? Mert az ember lánya nem lehet huzamosabb ideig szingli. Főleg falun, mert azért városban el-elmegy. De ha falun élsz, lassan betöltöd a huszonegyet, és nincs az ujjadon egy héthatárig is ellátszó gyűrű, vagy legalábbis a fahasítástól és a szénapakolástól kigyúrt tettre kész férfiú az oldaladon, akkor már-már napi szinten támadnak le ehhez hasonló kérdésekkel.

Tegnap az utcánkban bicikliző gyerekeket láttam. Eszembe jutott, hogy 10 évvel ezelőtt engem haza se lehetett kergetni, késő estig hajtottuk a kerékpárokat fel és le, vagy szaladgáltunk bújócskát játszva. Ha mégis idő előtt hazakeveredtünk, az azért volt, mert valamelyikünk elesett és a szüleinkhez totyogtunk, hogy lássák el a sebeket. Zajjal és gyerekzsibongással volt teli az utca. Manapság már nem így van.

Nagy álmodozó és mélyen érző vagyok. Fejemet mindig az égre szegezném, de bármikor képes vagyok egyszerre érezni az életnek édes-kesernyés ízét, a mulandóságom tragikumát, törékenységem, korlátozott emberi létem, az élet ajándékainak felemelő hatásait, a tökéletesség, végtelenség, határtalanság utáni sóvárgást, képzelgéseket. Segítségemre van ez a gyönyörűségbe mártogatott égbolt, kozmosz, a föld termékei, azoknak elvarázsló hangjai. Alkotóm palettájából kikevert káprázatos színek csodálata.

Akár online történik, akár hagyományos formában, a hosszú hetek óta tartó szesszió ugyanakkora stresszel jár. Igaz, elsőévesként nem volt viszonyítási alapom, vagyis nem tudtam összehasonlítani a hagyományos formában való számonkérést az online platformokon zajló vizsgákkal, az idegesség viszont eléggé aktívan része volt az életemnek ez idő alatt.

Az életben vannak és lesznek még olyan napok, amikor váratlanul olyan szituációba keveredsz, amire nem számítottál, és még nem is voltál hasonlóban. Így jártam én is.

Nemrég, amikor a nagy bevásárlás után autóval hazafelé tartottam, megtörtént az, amire nem számítottam. Amiről úgy gondoltam, hogy elkerülhetetlen ugyan egy ember életében, de az enyémben sosem fordulhat elő. 

A Coco az az animációs film, aminek a végét láttam először. Karácsonykor adta a tévé, és épp a nagy fináléra értünk haza, amikor minden kiderül és megoldódik a konfliktus. Amit láttam, az tetszett, úgyhogy vizsgák előtt még gyorsan bedobtam a teljes filmet, és mivel nagyon megfogott, ajánlót is írok nektek, mert ezt látni kell.

Melyik az a sorozat, amely felkeltette 82 millió háztartás figyelmét? Igen, az egész világ rajong a Netflix legújabb sorozatáért, a londoni arisztokráciáról szóló történetért.

Akárhol keresgélsz, bármit akarsz, ezzel a sorozattal találkozol. A világhálón folyamatosan bombáznak a népszerűségéről regélő hírekkel. Mit is tesz ilyenkor a szesszióban lévő diák? Vizsgaidőszak ide vagy oda, természetesen megnézi, miért is rajong mostanában az internet népe.

Egy patriarchális társadalmi berendezkedésben nőnek lenni nem könnyű. Mindennapi harcainkat az érvényesülésért, magasabb fizetésért, hatalmi pozícióért pont úgy vívjuk, ahogy őseink, csak kisebb a csatatér, kevesebb szem látja, és kevesebb vérrel jár. A nagy csetepatéban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem a férfiakat támadjuk, hanem egy rossz rendszert. Egy struktúrát, amelynek a túloldalon is megvoltak az áldozatai.

Megnyerőnek bizonyult novelláskötetének címével keltette fel a figyelmemet a bihari származású, Zilahon élő irodalomtanár. Kíváncsi voltam, ki ő, és miért épp ezt a címet adja legelső könyvének. Ősszel, amikor a korlátozások is a kisebb rendezvényeknek kedveztek, két nagyon kedves barátommal eljutottunk a zilahi szabadtéri könyvbemutatóra, azóta a dedikált, alig 158 oldalas könyvecske ott csücsült a polcomon, s arra várt, hogy végre nekiveselkedhessek.

Január 27. a holokauszt nemzetközi emléknapja. Számomra mindig is meghatározó volt ez az elnevezés, és nemcsak ma, hanem az év bármelyik napján képes teljes mértékben földbe tiporni. Nemcsak az értelmetlen halálesetek jutnak eszembe, hanem az emberi kegyetlenség is, és az, amit megtettek emberekkel – és ez ugyanilyen szinten jelen van most is, nyolcvan évvel később, csak más formában. Az évforduló alkalmával Mary Ann Shaffer és Annie Barrows Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című kötetét vettem a kezembe.

Negyvenhárom héttel ezelőtt.

Lassan indult el hazulról. Lassan lement a lépcsőn, lassan kinyitotta a nyikorgó lépcsőházajtót és még lassabban kezdte meg rövid útját. Kezein törtfehér gumikesztyű, benne por, ettől mindig kirázta a hideg. Tavaszi kabátja zsebében az elengedhetetlen kilépő, négybe hajtva. Declaraţie pe proprie răspundere.

Az osztrák és német gyökerekkel rendelkező ausztrál Markus Zusak (45 éves) hat könyv szerzője. 2014-ben elnyerte az Amerikai Könyvtári Szövetség Margaret A. Edwards-díját, amellyel a fiatal felnőtt irodalom terén maradandót és kiemelkedőt alkotó írók munkásságát ismerik el. Legismertebb és legsikeresebb alkotása A könyvtolvaj* (2005), amely öt különböző irodalmi díjat is bezsebelt. Markus Zusak sikerkönyve egy másféle perspektívát kínál a náci Németországról, miközben elvezet minket egy kislányhoz, aki történetesen nagyon szeretett könyveket lopni.

Reggae. Érdekes műfaj, látszólag egyszerű. Valószínűleg mindenkinek Bob Marley jut eszébe róla. Dalait még ma is rengetegen hallgatják világszerte, a raszták mellett sok más ember számára is példaképet jelent. Nem véletlenül. Hazájában nemcsak zenészként, hanem a béke nagyköveteként és prófétaként is emlékeznek rá. Az 1970-es évek végén adott kingstoni koncertjén ádáz politikai ellenfeleket is rá tudott venni az összeölelkezésre. Egész életében az elnyomott jamaicai kisebbség érdekeit képviselte, de nem buzdította őket erőszakos lázadásra.

Évekkel ezelőtt Szentesi Éva megjárta a poklok poklát. Volt nagyon fent és nagyon lent is. Hamvaimból című könyvében olyan őszinteséggel tolja arcunkba a valóságot a méhnyakrákkal való megküzdéséről, hogy letaglózva olvasod minden sorát. Nincsenek tabuk. Minden nehéz pillanatot nyíltan vállal, nem hagy megválaszolatlan kérdéseket. Minden egyes oldal olvasása fáj, mégsem tudod letenni, mert olyan érzékkel nyúl a szavakhoz, hogy képtelenség lenne otthagyni. Néhány nap alatt bedarálod a könyvet, és a könyv is téged.

Gyerekkorom egyik kétségbeejtő műfaja volt a horrorfilm. Kortársaimmal szemben engem valamiért sosem vonzott ez a műfaj, igazából nem értettem a lényegét. Addig a pontig, amíg kezembe nem vettem Thomas Harris amerikai író 1988-ban megjelent, A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) című regényét.