Köszönjük nektek, veletek vagyunk, ne adjátok fel!

Ha arra gondolunk, hogy nőnap, azonnal virágok tömkelege, apró kedvességek jutnak eszünkbe, amelyekkel nőtársainkat meglephetnénk. Édesanyánk, nagymamánk, hozzánk közel álló nőismerőseink számára a mutatós, potom pénzért is beszerezhető jácint és csokoládé kombinációja a nőnapnak minden évben elmaradhatatlan kelléke. Igazi jolly joker. Az emberek tudatában egybeforrt a nőnapi ajándékozás a környékünkön ikonikussá vált márciuska, avagy mărțișor osztogatásával. Ahogyan említettem, ez az aranyos tradíció legfőképp nálunk és a szomszédos országokban (Magyarország, Ukrajna, Bulgária, Szerbia, Szlovákia stb.) terjedt el, és teljesen más jelentést hordoz. Míg a márciuska osztogatása a tavasz beköszöntét, ezáltal az új kezdetet szimbolizálja, addig a nőnap hátterében komoly előzmények, s talán annál komolyabb következmények állnak.

A nemzetközi nőnap valójában 1908-ban történt sztrájk eredménye, amikor New York-i varrónők ezrei tüntettek a női jogokért, rövidebb munkaidőért, jobb fizetésért, s a gyermekmunka eltörléséért. Az első hivatalos nőnapot 1909. február 28-án ünnepelték. Furcsa elképzelni, de a ma már megszokott dátumot az első világháborút követően jelölték ki a nők nemzeti ünnepének. Az első világháború ideje alatt hasonló célokért világszerte számos tüntetés folyt – minden alkalommal az elsődleges cél a női jogok kivívása volt. 

A nőnap eredetileg nem a virágok és kedves gesztusok ünnepe volt. A 20. század elején ezen a napon a női emancipációra, az egyenlő jogok megszerzésére emlékeztek. Manapság azonban a sok virág között az ünnep komoly hangvétele és jelentősége elvész. Szép gesztus ilyen módon kedveskedni a számunkra fontos hölgyeknek, de vajon napjainkban érvényesek a 20. századi nőket érintő problémák? 

A világ számos helyén ma is nők milliói küzdenek az elnyomás ellen, a jogaik megszerzéséért, az egyenlőségért. Sokunk számára – hosszú ideig beleértve engem is – ismeretlen lehet az ünnep eredete és jelentése. Elődeink többszörös megmozdulásának monumentális hatása volt a jövő nőtársadalmára nézve – talán olyan eredményeket értek el, amelyekre ők maguk sem számítottak. Nekik köszönhetjük a politikai jogainkat, a munkapiacon bekövetkezett változásokat – gondolok itt mind a munkavállalást, mind az anyagi juttatásokat illető egyenlőségre –, továbbá a társadalomban és a gazdaságban betöltött szerepünk javulását, s nem utolsósorban a férfiak és a nők közötti esélyegyenlőséget. 

Sajnálatos módon egyes helyeken még jelen vannak a múlt évszázad problémái, amelyek nem maradhatnak tabutémák. Megannyi nőt fosztanak meg a politikai és a gazdasági jogaitól, több téren is korlátoznak és diszkriminálnak, fiatal leánygyermekektől vonják meg az oktatáshoz való jogukat, így ellehetetlenítve a tanulást, a karrierépítést, és a boldogulásukat a jövőben. Ezek az aktuális és túl kevés figyelmet kapó problémák mellett a családon belüli és kívüli zaklatásról és bántalmazásról is többet kellene beszélnünk. 

Azon túlmenően, hogy a nők szerepe előtt tisztelgünk és elismerjük azokat, gondoljunk ezen a napon azokra a nőtársainkra is, akik számára a tisztelet és elismerés fogalma ismeretlen. Az emancipáció és a virágok mellett a szolidaritás és az empátia kerüljön előtérbe. 

A nőnapi témához kapcsolódva Botházi Mária újságírót, szerkesztőt, tudományos kutatót, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatóját kérdeztük.

– Feleségként, édesanyaként, korábban női magazinnál is dolgozó újságíróként mit jelent ön számára a nőnap? Van valami különleges hagyomány, amelyet követ?

– Megmondom őszintén, nem sokat jelent. Sosem voltam nőnapozó, azt hiszem, már nem is leszek. A család férfitagjaitól mindig kapnak virágot a nők, az igazán jólesik. Tavaly meghívtam néhány barátnőmet, mert rég találkoztunk, ezt az alkalmat kerítettük rá, de szervezett nőnapozásokban sosem vettem részt. Igaz, nem is dolgoztam olyan helyen, ahol ezt elvárták. Rendszerint olyan helyeken dolgoztam, ahol a nőket munkaidő közben összehívták a tárgyalóba, ott költségtakarékos virágszálakat osztogattak és koccintottak a nők egészségére valami szintén költséghatékony borral. 

– Van olyan nő az életében, aki különösen inspirálja?

– Ó, nagyon sok! Gyerekkoromban voltak olyan pedagógusok az iskolában és azon kívül is, akikre felnéztem, akiket példaképnek tartottam. Most az anyukám életszemléletét és életvitelét nagyon inspiratívnak találom, ő aktív nyugdíjas, aki rendszeresen jár úszni, sokat kirándul, hegyet mászik, nem olyan régen kipróbálta a siklóernyőzést, nagy baráti társasága van, közben tud egyedül is lenni, sosem unatkozik. Inspirálnak a kolléganőim is az egyetemen, akik a család, a gyermekek, a tanítás és az egyetemi adminisztráció mellett nagyszerű kutatói eredményeket érnek el. Vagy azok a kortárs erdélyi magyar író-, költő- és újságírónők, akik szintén a család, a gyermeknevelés és egy-két munkahely mellett fantasztikus szövegeket tettek és tesznek le az asztalra. Apropó, asztal: valószínűleg azokat a szövegeket többen a konyhaasztalnál írták valami lehetetlen órán, két másik munka között, fövő levesekkel a háttérben. Kívülről úgy tűnik, hogy vannak nők, akiknek nem huszonnégy órából áll a nap, annyi minden elvégzésére, olyan megvalósításokra képesek.

– A Nőilegnél tevékenykedve milyennek látta az erdélyi női közösséget? Mit gondol, mennyire volt hatással az olvasókra a magazin? Kapott a szerkesztőség ezzel kapcsolatosan visszacsatolást?

– Amikor az ember médiaorgánumnál dolgozik, inkább csak elképzelései vannak a közönségéről, nem látja őket. Bár a kétirányú kommunikáció ma már megvalósulhat, az olvasók sokkal jobban látszanak, mint korábban, de teljességükben mégsem. Gondoljunk arra, hogy az olvasók java része nem kommentel. Van némi visszacsatolás, de teljes képet nem alapozhatunk rá. Ezt hatásvizsgálattal, tudományos módszerekkel lehetne kimutatni. A szerkesztők – ahogy a Nőileg szerkesztői is – általában úgy világítanak meg témákat, ahogyan őket érdekli, ahogyan ők maguk olvasni szeretnék, persze az egyéni, szűkre szabott érdeklődési körökön kihajolva. Ezt olyan keretek között, amit épp írnak, szerkesztenek. A nőimagazin-cikk általában színes, szórakoztató, felszínesebb, mint a tanulmány és valószínűleg nem váltja meg a világot. Az már siker, ha igényesen tematizál, nyitott marad a világra, a változásokra, tud több szempontú lenni. Úgy érzem, a Nőileg tudott és tud ilyen lenni.

– Hogyan lehetne a nőnapot mindenki számára fontos és érzékeny módon megünnepelni?

– Azt hiszem, sehogy. Úgy sosem fogjuk tudni megünnepelni, hogy mindenki számára jónak tűnjön. Van, aki úgy tartja, nem kell a nőnapot ünnepelni, mert ez is a naptárban kipipálandó feladat lesz: vers, kókadó virág, zenés-táncos vacsora, éljenek a nők, aztán holnap az ünnepeltek mehetnek vissza a balettba ugrálni, hogy a Macskafogó című rajzfilm feledhetetlen mondatát idézzem. Van, aki úgy tartja, hogy a nőnapot meg kell ünnepelni, mert így kiemelt figyelemmel fordulunk a nők felé, elismerjük a nagyszerűségüket, az erőfeszítéseiket és visszajelzünk nekik, ami a nőnek mindig, minden életszakaszban rendkívül fontos. Vannak, akik ezen a napon arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy milyen nehéz nőnek lenni. Vannak, akik pedig arra, hogy nőnek lenni jó. Azt hiszem, a nőnap kapcsán sosem lesz általános narratíva.

– Hogyan tudjuk felhívni a figyelmet a nők mindennapi kihívásaira és szükségleteire?

– Talán úgy, ha minél többet beszélünk róla.

– Milyen üzenetet küldene azoknak a nőknek, akik a világ különböző pontjain küzdenek a jogaikért?

– Hogy köszönjük nekik. Hogy velük vagyunk. Hogy felnézünk rájuk. Hogy ne adják fel.