Bezzeg...

A buszon ülök. Jobban mondva állok, mert szokásos módon talpalatnyi hely is alig jut az embernek. Tudtam, hogy vakmerőség lesz felszállni, mégis betuszkoltam magam az utolsó négyzetcentiméterre, mert ha nem teszem, várhatom a következő huszonötöst. Csomagok csüngnek le rólam, amitől kétszer annyi helyet foglalok el, mint amennyire általában szükségem van. Az emberek bosszúsak, nem férnek, nekem ütköznek, durván félreállítanak az útból, amikor leszállnak. Közben felidegeskedem. Nem elég, hogy egy csomó tennivalón kattog az agyam, még ez a hercehurca is rátesz egy lapáttal.

Kötelezhet minket ez a dátum arra, hogy feltépjük a sebeinket és kínozzuk magunkat? Muszáj legyen egy nap arra, hogy azokra emlékezzünk, akik itt hagytak minket? Másképp nem megy ez?

November egy van. Hetekkel előre már tele vannak a szupermarketek giccsesebbnél giccsesebb gyertyákkal. A virágárusok tonna számra rendelik meg a szegfűket. Az emberek összevissza rohangálnak, mert a hónapok óta nem látogatott sírhely katasztrófálisan néz ki, és hát november egyre rendbe kell hozni, mert mit mond a szomszéd, ha így meglátja? Igen. Modern, rohanó világunkban erről szól ez a nap.