Egy gondolat, ami felülmúl minden pillanatot, megváltoztatja a dolgok menetét, egy lány, aki elképzeli a harcnélküli, békés, visszafogott, szeretetteljes emberi életet, és aki világbékéről álmodik. Egy világ, ahol nem a harc, a robotszerű szürke mindennapok megélése a fontos, hanem a szeretetben, a világi dolgokban való gondolkodásmód, az eszmék, a szórakoztató értelmiség a legfontosabb. IGEN! Milyen egyszerűnek is tűnik kimondani, de Anna nem ebben a világban él.
A lány, akit foglalkoztat a háború, az örökös harc, ahol milliók esnek el hiába. Ez a háború mindkét irányba kiterjed. Az ember, ki a mindennapos megélésért küzd, szerettei eltartásáért harcol, és reménytelen helyzetekből áll fel sokadik alkalommal is. S itt egy másik ember, ki háborút vív a békéért, de közben tudja azt, hogy ő addig békésen élő ember volt, míg ez be nem következett, s a békéért akár meg is halhat. Ez már rég nem a hazafiasságról szól. Ez már a nagy emberek nagy tetteiből kiinduló túlgondolt borzalom. De mi értelme van akkor ezeknek a dolgoknak, mi értelme van küzdeni, élni az alsóbbrendű embereknek?
Anna ezt a kérdést tette fel, nemcsak magának, hanem a miniszterelnöknek is. Válaszul nem felelt az semmit, csak nézte elképedve ezt a kis, törékeny tűhangon megszólaló újságírónőt, aki válaszra várva ült a parlament egyik óriási tárgyalótermében. Hideg volt, a levegő állott, mint a szó, ami megtorpant és nem akart kijönni az elnökből, s a fal régi szagot árasztott, mint ezek a régi megválaszolatlan kérdések. Az elnök nem felelt, csak lemeredve nézte Annát.
Anna gondolataival küszködött, mert egyrészt tudta, hogy ez a kérdés válasz nélkül marad, másrészt még egy kérdésre szeretett volna feleletet kapni, ám félt, ha arra sem kap, akkor elveszti azt a reményt, ami szíve mélyén ott hajtotta egyre hevesebben őt. Ez a gondolat, ez a kérdés nem más, mint a válságos helyzet megoldása. Amikor az ember az egyforma hétköznapok összemosódó, látomásszerű világában él, s nem akarja észrevenni azt, hogy reménytelenül küzd, nemcsak maga és családja jólétéért, hanem azért is, hogy ne váljon megrögzült géppé. Aki már lassan a beporosodott agytekervényektől s az egyhangú munkától, pénztelenségtől leragadt egy állapotban, nem találja a kiutat és nem tud szabadulni, annak mennyi esélye van arra, hogy végre megoldják a problémáját?
Anna dacolt a gondolataival a véget nem érő csendben, s közben felnézett a karót nyelt idegen emberre, akit most ismert meg, de bár ne tette volna. S kiszökött a szó, visszafojtani nem tudta már. Az elnök meglepődött, homlokán gyöngyöző verejték csapott ki, a magatehetetlenségtől csak hallgatott tovább.
Ez a hevesvérű lány, kit nem érdekeltek se a formalitások, sem az, hogy éppenséggel mások mit gondolnak, vagy gondolatait kinek mondja, felszökött és felkiáltott: „NEM! Nem lehet az, hogy nem tudja ezekre a választ; nem lehet, hogy fél az igazságtól; nem lehet, hogy a lelkiismerete nem tréfálja meg sosem; nem lehet, hogy nem érez semmit ezekkel a világi kérdésekkel kapcsolatban! Nem lehet, hogy a tudomány a túlgondolásos életmódon, az ország irányításán kívül nem képes az emberek helyzetébe képzelni magát; nem lehet, egyszerűen nem lehet, hogy nem képes, nem akar semmit sem tenni a legnagyobb, a legrosszabb dolgokkal szemben!”
Az elnök végre megszólalt: „Elsodort az ár magával, nem tudom irányítani, megváltoztatni úgy, hogy a saját igényeim ne venném figyelembe!” Anna száján ironikus mosoly látszott megvillanni, felelete pedig így hangzott: „A hozzá nem értés, az akarat hiánya és a pénzvágy nem válasz, csak kifogás!” Ezzel fogta magát és elviharzott.
