Bezzeg...
Óóó, hát van még hely azon a buszon! Vagy mégsem? Hát dehogynem! Lehetetlen bezárni az ajtókat? Sebaj, én még akkor is felférek!
Nem telik el úgy nap, hogy ne szembesülnék néhány ember hasonló gondolatmenetével. Az autóbusz már zsúfolásig tömve, de ő gondolkodás nélkül rohan utána, hogy aztán átverekedje magát a tömegen, és megnyomorítva még legalább három embert – saját magán kívül – belülről ráfeküdjön az ajtóra. Utána természetesen ámuldozik, hogy a sofőr alig tudja bezárni az ajtókat, és hogy a buszon utazók nagy része melegebb éghajlatokra küldi.
Most már lassan egy órája a laptopom képernyőjén tündöklő fura virágot bámulom. Ne szépítsük: csúnya. Körülbelül három hónapja állítottam át erre, amikor már nem akartam tovább nézni azt a művészi csókos képet, ami még a Mãrãşti lakásban készült. Nézem a virág rózsaszín bibéjét, és azon gondolkodom, mihez kezdjek. Nagyon sok dolgom lenne. A szekrényemből már úgy folynak ki a ruhák, hogy a Duna szégyellené magát, ha látná. Az asztalon nagy kupac mosatlan, a határidőnapló tele van feljegyzett házifeladattal, és nyilván írni is kellene. De én...
Pontosan két éve történt. Két éve, hogy megváltozott az egész életem, és akármennyire szeretném, soha nem lesz már a régi…
Szerencsés kislánynak mondhattam magam. Volt egy apukám, aki mindig, minden helyzetben kiállt mellettem, teljesítette a vágyaimat, bárkivel szembement, ha rólam volt szó. Elengedett minden buliba, kedvesen fogadta a barátaimat, támogatott merész álmaim megvalósításában. Miattam elszakadt a családi háztól, külföldön keresett munkát. Miattam csak kéthavonta jöhetett haza. Miattam sötétben indult dolgozni, és sötétben ért haza.
