Grincs vagyok, mert nem mosolygok, amikor meglátom a Mikulás-jelmezbe öltöztetett hóembert az üzlet kirakatában. Grincs vagyok, mert nem vagyok hajlandó megvásárolni a Pepcóban a „mézes kandalló” illatú gyertyát. Grincs vagyok, mert nem fogok átsétálni a két lábon járó giccsparádén.
Felidegesít, ha arra gondolok, hogy 0–24-ben a Mennyből az angyal húszféle remixét fogom hallani a városban, legalább három nyelven. Belefájdul a fejem abba, hogy ezentúl este hat után is muszáj lesz – bármilyen köd van – napszemüveget hordanom, mert a fénysorok apró darabokra szaggatják a retinám.
Utálom ezt a fenséges borzalmat. A karácsony nem erről szól. Nem az aranyba öltöztetett mackóról szól a sarkon, és nem is az óriáskerékről, amelyre három év alatt még egyszer sem voltam hajlandó felülni.
Szeretem a karácsonyt. Viszont ezt az olcsó cicomát, amely már hónapokkal az ünnep előtt körülvesz bennünket, nem szeretem. Nem a multik által lerombolt, eladhatóvá tett karácsonyt várom, hanem azt az egy hétvégét. Akkor nekem is kedvesebben énekelnek az angyalkák, talán veszek hóemberfigurát, és még gyertyát is gyújtok. De csak azon a hétvégén.
Talán nem is vagyok Grincs, lehet, soha nem is akartam az lenni. Egyszerűen csak várom a karácsonyt. Nem most, majd. Amikor már nem a kirakatokban és a villódzó fényekben kell keresnem. Amikor nem akarják eladni nekem, hanem egyszerűen csak az enyém lehet.
Tankó Tamara