vélemény

Olyan érzésekkel vágok neki e cikk megírásának, mint amikor virágot ültet az ember, és csak remélni tudja, hogy olyan színű lesz, amilyet szeretne. Türelemmel gondozom, mindvégig tudva, hogy a végkimenetel bizonytalan. A mag maga a gondolat, amit túl sokszor hallottunk már: vállald fel önmagad. Minden élethelyzetben.

Tagadhatatlan, hogy szép és idilli ez a gondolat, viszont nem minden esetben kivitelezhető.

A Jó reggelt, Vietnám! a közösségi rádiózás tökéletes modellje. Az 1965-ös események Saigonban játszódnak (a dél-vietnámi krízis idején), amikor a Robin Williams alakította Adrian Cronauert Krétáról Saigonba vezénylik, hogy ő legyen az új lemezlovas a közösségi rádiónál. Annál a rádiónál, ahol Vietnámban szolgáló, amerikai katonák szórakoztatását tűzték ki célként.

A filmben kibontakozik Adrian Cronauer karrierje.

A film 1999-ben jelent meg, 5 Oscar-díjjal jutalmazták, közöttük a legjobb filmnek járó elismeréssel. Elég nehéz nem elfogultan írni erről a történetről, ami egyszerűen zseniális. A főszereplő hétköznapi élete miatt az üzenet mindenki számára könnyedén hozzáférhető, legalábbis látszólag. Az is lehet, hogy a megértése sokkal több önismeretet és egyedüllétet igényelne, mint azt sejtenénk.

Leginkább az lep meg, hogy mennyire agresszívek a viták – sopánkodott egy uniós parlamenti képviselőnk, stúdióbeszélgetésen, miközben a háttérben a kormányépület előtt tüntető tömegről pörögtek a felvételek. Politikusunk, aki civilben jónevű színész, a disputák színvonalát és hangnemét tette szóvá, arcán a rökönnyel vegyes felháborodás előjeleivel. Az utóbbi hetek közhangulata valóban nem kedvez az érdembeli vitáknak, és példa rá a parlamentben lezajlott, tényleg filmbe illő replikák sora, például a bizalmatlansági indítvány leszavazásának napján. Ha nívót említek, azzal már elismerem, hogy volt valamilyen szint, de itt legfennebb a maximális apályról lehet szólni, és még ezt is eufemizmusnak érzem így utólag.