Şerban Marcu (sz. 1977) Acteon (Aktaión) című szimfonikus költeménye eredetileg egy 14 tagú kamarazene együttesre íródott, nagyzenekari feldolgozása nagyobb kifejezőerővel bír. Alapjául a vadász Aktaión tragikus története szolgál, aki a legenda szerint megleste a meztelenül fürdőző Artemiszt, az istennő pedig haragjában, szarvassá változtatta. Az üldöző vadászból üldözötté vált Aktaiónt végül a saját vadászkutyái marcangolták szét, mert nem ismerték fel gazdájukat. A drámai szimfonikus költeményben a férfias, energikus téma Aktaiónt, a gyöngéd lírai Artemiszt képviseli. A vonósok az erdő mélyének titokzatosságát, a fafúvók a lírai, a rezek és ütősök a mű drámai vonalát erősítik. A szimfonikus költemény középső részének szuggesztív zenei képeiben egyre növekvő zaklatottság, feszültség uralkodik, szinte érezni a veszélyt, amint a vadászkutyák a szarvassá változtatott Aktaiónt üldözik, majd szétszaggatják. A finálé elcsendesülő hangjai a haldokló könnyes búcsúját idézik.
A szatmári születésű, Kanadában élő Andrei Feher világhírességektől tanult, jól felkészült, muzikális karmester. Mozdulataiban nincs semmi túlzás, semmi felesleges. Az est teljes műsorát magabiztosan, precízen, a hangulatok és színek gazdag palettájával vezényelte. Habár a hangverseny minden egyes műsorszáma szerzett élménypillanatokat, mégis az est fénypontjának Aurélien Pascal fiatal francia csellóművész fantasztikus interpretációját tartom.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) Variációk egy rokokó témára című gordonkára és zenekarra komponált művében, ahány variáció, annyi szenvedéllyel elmesélt, érzelemdús történet, amelyek mindegyikében ott szunnyad a balettszerűség. Aurélien Pascal meleg tónusú, muzikális előadásában a virtuozitás és a poézis, a magabiztosság és az érzékenység, a szenvedély és az énekszerűség, valamint a „mesélőkedv” harmóniája lenyűgöző volt. Ragyogó előadását a közönség és a zenekar is nagy ovációval fogadta. A ráadásként játszott Rosztropovics-, illetve Duport Etűd csak újabb bizonyítéka volt annak, hogy a 22 éves csellóművész nem ismer lehetetlent a virtuozitásban, a dinamikai árnyalatok finomságában, sem az érzelmi sokszínűségben.
Alexander von Zemlinsky (1871–1942) A kis hableány című három részes zenekari fantáziája ritkán hallható zenei csemege. Zemlinsky ismerte ugyan a 20. századi törekvéseket, de megmaradt romantikusnak. Zenéjében az egyedi jegyek mellett, Wagner, R. Strauss, Mahler hatások érezhetők. Az első zenekari „tabló” a tenger mélyének sejtelmes világát idézi, azt a „hullámokon túli világot”, amelyben a kis vízi tündér él. Vihar kerekedik, egy hajó veszélybe kerül, és a hullámok lesodorják a herceget. A kis sellő megmenti a herceget, akibe beleszeret. Szerelméért minden áldozatra kész. A második zenekari képben, remélve, hogy szerelme viszonzásra lel, a varázsló „banya” segítségét kéri, változtassa őt érző földi lénnyé. A herceg nem tudja, hogy a vízi tündér mentette ki a tengerből, és egy hasonló szőke hajú, kék szemű hercegnőt vesz feleségül. A harmadik részben beteljesül a varázsló banya jóslata, mivel a herceg más leányba szeretett, a hableány szíve összetörik, megsemmisül. Ezen az estén a kis hableány törékeny alakját, szenvedélyeit, vágyait, bánatát Ana Török meleg tónusú, bensőséges, érzékeny hegedűszólói idézték. Andrei Feher keze alatt a zenekarnak sikerült a fantázia érzelmi hullámzásait, romantikus szárnyalását, ezernyi hangszínét megcsillogtatnia. A mű fináléja magasba emelt, jeléül annak, hogy a mesebeli hableány szelleme tovább él a gyermekek és a gyermekszívű felnőttek jótetteiben.
(Borítókép: Andrei Feher karmester és Aurélien Pascal csellóművész. Fotó forrása: Marmo/Filharmónia)
