AMBRUS RÉKA
A másik lehetőség az olyan barát, akinek nincsenek ragadozó hajlamú kedvencei és befogadja a fülest egy-két hétre a lakásába. Ebben az évben sajnos ez sem volt opció számunkra. Maradt tehát a kisállatpanzió. Pontosabban maradt volna, ha létezne ilyesmi Kolozsváron. Egyelőre kutyák, macskák számára létesülnek ilyen intézmények. Az ennél kisebb és egzotikusabb hobbiállatok még nem jelentenek komoly piacot.
Mit volt mit tennünk, az utolsó lehetőséghez folyamodtunk: kiadtuk Zebut falura egy nyúltenyésztőhöz. Annyit tudtunk róla, hogy doki néni kolléganőm jó szomszédja, imádja az állatokat és kicsit talán több is van neki a kelleténél. A mi bundásunk kivételes bánásmódban részesült, vagyis nem a többi fülessel lakott egy légtérben, hanem a ház – talán műhelynek használt – csukott tornácán kapott helyet, hamisítatlan gazdálkodói környezetben. Doki néni kolléganőm somolyogva próbált felkészíteni: „Tudod, Réka, igaz, hogy a házban lesz a nyuszid, de azért ne úgy képzeld el, mint a saját lakásotokat. Olyan falusi ház... az egyik szobában a naposcsibék, a másikban Zebu... De ne aggódj, a házigazda jó fej, vigyáz rá.” Ha egészséges, csak meglesz valahogy – gondoltam. Leginkább attól féltem, hogy a környezetváltozástól kiújul a gyomorfekélye.
És hát környezetváltozás az volt a javából. Sár, baromfiszag, kutyaugatás, félhomály, bezártság… még nekem is sok volt a „jóból” így egyszerre, ömlesztve, nemhogy a mi nyápic úrfinknak. De mély levegőt véve felpakoltam a ketrecünket a lakhelyül kijelölt műhelyasztalra, berendeztem és összeszoruló gyomorral bezártam a fülest. „Nyulak százai élnek ketrecben. Csak kibírja!” – mantráztam. Közben elmagyaráztam a kölcsöngazdinak, hányszor etetjük-itatjuk-pucoljuk őfelségét, majd rátértem a különleges igényekre: elmeséltem a gyomorproblémát, az étvágytalanságot, egyenként bemutattam a gyógyszereket, étrendkiegészítőket és mellékeltem szóban a használati utasítást. Mindeközben érzékeltem, mennyire röhejesen, rögeszmésen aggodalmas vagyok, és mennyire képtelenség megjegyezni mindazt, amit felsorolok. „Nem lesz semmi baj. Nyaraljatok nyugodtan” – mosolygott a gazda a bajsza alatt. Valószínűleg igaza van – gondoltam –, végül is már több száz nyulat felnevelt, óriásokat és törpéket egyaránt, s bármilyen hisztis is a mi bundásunk, meg tudja fogni és bele tudja nyomni a gyógyszert, ha kell. Meg aztán állatorvos a szomszéd, még ha nem is nyulas... valamit kieszelnek, amíg hazaérünk. Már csak az aggasztott, hogy fogja érezni magát Zebu egész nap bezárva. De ahogy gurultunk Budapest felé, ezt a dilemmát is sikerült levetkőznöm: érzi, ahogy érzi, ez van. Bőven elég, ha eszik s kakál. Végül is csak egy hétről van szó. Úgyis kényeztetjük eleget, amikor otthon vagyunk.
Az első két napon többet járt az eszem szegény magányos „rágmányunkon”, mint a frissen meglátogatott Gödöllői Királyi Kastélyon és a Veresegyházi Medveotthonon. Három kerek napig sikerült palástolni aggodalmamat, míg végül rákérdeztem a hogylétére. „Nagyon jól van, rendesen eszik, csak kissé agresszív” – jött a válasz. „Vagyis önmaga” – gondoltam kajánul, reménykedve, mégsem lesz belőle paprikás, ha kiharap egy darabot az etető kézből. Ettől kezdve megnyugodtam, s végre teljes mértékben élvezni tudtam jól megérdemelt szabadságunkat.
A hazaúton bundásunk minden valószínűség szerint megtépázott lelkivilágán merengtem, s hogy mi lesz, ha teljesen elvadult, ha haragszik ránk, ha kezelhetetlenül félőssé vált, ha... ha... Amikor megpillantottuk a ketreclakót, nem túl biztatóan halálra rémülve menekült a házikójába. Utánanyúltam, amit méltatlankodó morgás kísért. Amíg összepakoltam félautónyi tartozékát, kiderült, hogy nem is volt igazán agresszív, csak kajaosztáskor morgott sürgetően. Válogatott szénákat kapott, de egyikért sem volt túlzottan oda. Nem félt a kutyaugatástól, szagtól, és általában véve nem tűnt úgy, hogy nagyon szenvedne a bezártságtól. No, majd meglátjuk, mi lesz otthon – morfondíroztam.
Itthon az lett, hogy miután gondosan körbejárta birodalmát, megjelölve a fontosabb stratégiai pontokat, úgy pattant fel Tamás pocakjára a kanapén, mintha mi sem történt volna. A friss falusi levegő olyan jót tett neki, hogy azóta sincs gyomorproblémája. A szénát is jobban eszi, mint azelőtt, s amit végképp nem gondoltam volna, még hízott is egy kicsit.
Azóta, ha rosszalkodik, csak annyit mondok: „vigyázz, fiam, mész falura!”
