AMBRUS RÉKA
Aztán egy nap Tamás hangosan elmélázott:
- Milyen üres a ház!
- Akarunk nyulat? - kérdeztem ártatlanul s kissé bizonytalanul.
- Hááát…
Valahogy így kezdődött… és folytatódott a fajta fölötti összezördülésekkel, mert párom egy "újabb Boriszt", vagyis szintén kosorrú törpét szeretett volna. Én viszont pont azt nem akartam. Ha lógófülű nyulat látok, most is elszomorodom. Új életet szerettem volna, nem egy régit gyászolni. S mivel egy évekkel ezelőtti kisállat kiállításon belezúgtam egy rexnek vélt egyedbe, gondoltam, utánajárok a témának.
A "rex" elnevezés tulajdonképpen szőrzettípust takar. Ezeknek a nyusziknak nagyon rövid, de elképesztően tömött és bársonyos a bundájuk. Időnként előtörő akut simogatási kényszerünk krónikus nyúl-dögönyözhetnékké válhat, amikor először tapintjuk ezt a nemes puhaságot. A rexek nagyon kecses, áramvonalas teremtmények, ha nem etetjük túl őket. Rövid bundácskájukon - pocak tájékon - még a nemrég fogyasztott vacsora is átsejlik. S mint a legtöbb nyúlfajtából, létezik belőlük törpe változat. S itt kezdődik a mi történetünk...
Hazánkbeli tenyésztőt nem találva - csakúgy, mint Borisz esetében - ezúttal is egy országhatárral nyugatabbra folytattam a keresést. Így bukkantam egy dunaújvárosi hölgyre, akinek profi weboldala volt terjedelmes fajtaismertetővel, jótanácsokkal, külön minden tenyészállata bemutatásával. Írtam neki, jöhetnénk-e nyulat simogatni, ismerkedni kicsit a fajtával. Elég bátortalanok voltunk, hogy biztos ez kell-e nekünk és kell-e egyáltalán valami. Nem is értette, hogy lehetünk ilyen "furák": ennyi kilométert megtenni egy simogatásért. Igaza van, tényleg lököttek vagyunk - értettünk egyet Tamással. Nem megyünk sehova. Még halogatjuk a dolgot. Vagy mégis vegyünk egy lógófülüt? Végigfutottam egy sokak által nagyra értékelt kosorrú tenyésztő oldalát és már a nyuszik hibás lábállásának leírásától elkapott a bőgés, a cuki fotókról nem is beszélve.
- Nem kell kosorrú! - álltam a sarkamra. Majdcsak megszereted az álló antennákat is - duruzsoltam Tamás fülébe, miközben eszméletlenül aggódtam, hogy mi lesz, ha mégsem. Közben még azt is tudtam: egy fiatal nyúl seperc alatt szétkapja a házat, ivarosan kakál-pisil mindenhova, és annak is megvan az esélye, hogy egy mogorva, harapós vaddisznó személyiségével lesz megáldva.
Telt-múlt az idő, a párom puhult, én pedig megint írtam Dunaújvárosba: érdekelne egy bak kölyök, lehetőleg lila vagy sárga (vadas színben tenyésztett még a hölgy, de azt olyan hétköznapinak tartottam). Nem sietünk, de ha lesz ilyen kisnyuszi, szóljon. November előtt úgysem tudjuk elhozni, mert októberben megyünk szabadságra. Peregtek a hetek, én pedig izgalommal követtem a gólyahíreket a weboldalon. De a két kiszemelt pár nem akarta összehozni az új kedvencet. A hölgy - miután végképp semmi párzási hajlamot nem tapasztalt nyuszkóiban - október elején ajánlott egy tenyésztőt a szlovák határ mellől. Felhívtam, de picit csalódtam, mert ugyan voltak növendék rexei, ő nem foglalkozott hobbi célra való eladással. Kiállításra tenyésztett. Azokat az egyedeket, amelyek nem állták meg a helyüket a tenyész szemlén, kisállatbörzén adta el. Végül abban egyeztünk meg, hogy a decemberi kiállítás után (vissza)maradt állatokból válogathatok. Tartottam ettől a lehetőségtől. Ketreces nyulak, biztos senki sem simogatja őket. Mennyire szelídül meg egy ilyen?
Októberben aztán elutaztunk Andalúziába. Épp a sevillai katedrálisban sétálva szívtuk magunkba a tér fennséges hangulatát, mikor megrezzent a telefonom. Üzenet Dunaújvárosból. Megdobbant a szívem. Mégis lesznek kisnyuszik? Nem lesznek, már voltak. Három hetesek. Igaz, nem ennél a tenyésztőnél, hanem Debrecenben egy másiknál. A szállodából rögtön telefonáltam is. Hárman voltak: egy vadas kisfiú, egy szürke kislány s egy szintén szürke... nyuszika, amelynek még nem lehetett megállapítani a nemét. Fellelkesültünk mindketten. Lesz egy szürke (hivatalosan kék a neve) kedvencünk! Bárcsak fiú lenne! Estére fotókat is kaptunk róluk. A kis vadasnak igen mókás feje volt, bár Tamásnak nem tetszett. Mire hazautaztunk, kiderült, hogy bizony mindkét szürke kislány. Néztük a kis vadast, s nekem egyre jobban tetszett. Tamás még mindig nem volt oda érte. Morfondíroztunk. Próbáljunk egy kiscsaj gazdijai lenni? Újraolvastam mindent, amit a két nem viselkedésbeli különbségeiről találtam. Végül mégis a vadaska mellett döntöttünk. Elég izgalom egy új nyúl, ne legyen még teher a neme miatti esetleges morcos viselkedése is. November közepén mentünk érte.
Egy hordozóban várt minket. Akkora volt, mint egy tengeri malac. Nem is mertem hozzányúlni.
- Biztosan nem túl kicsit? Életképes egyedül? - pislogtam aggódva addigi gazdájára.
- Persze. Hét hetes, az egyik testvérét már el is vitték - nyugtatott meg.
Tudtam én, hogy már 6 hetesen gond nélkül el lehet választani a nyuszikölyköket a mamájuktól, de azért eléggé szívszorongva füleltem a jövevény irányába a hazafelé vezető úton. Mégiscsak jobb lett volna elmenni Dunaújvárosba megismerkedni a fajtával - merengtem. Akkor talán tudnánk, mekkora is az akkora a törpe rexek esetében. Ja, hogy szakirodalom? Azt fújtam kívülről: 1-1,2 kg között van a felnőtt súlyuk. De az vajon mekkora? Borisz 1,8 kg volt maximum. Vagyis ezek kisebbek, nyilván...
Mikor emellett a fajta mellett döntöttem, az a vágy vezérelt, hogy egy Borisztól a lehető legnagyobb mértékben különböző nyuszim legyen, mivel túlzottan fájt a kisöreg hiánya. Legfőképpen persze a külső tulajdonságokra gondoltam. Mert a nyúl az nyúl, ugyebár... Zebuval azonban kezdünk ráébredni, hogy a nyúl az bizony valószínűleg ahány, annyiféle. Mert az új jövevény naponta meglep valami soha nem látott mutatvánnyal, kedvességgel. Néha elgondolkozom: biztosan nyúl-e, vagy egy törpe rex képében közénk keveredett mókás tündér?
