AMBRUS RÉKA
Bár a műtét után rögtön teljes szobatisztaságot észleltünk, mostanra kissé árnyaltabban fogalmaznék. Ma ugyanis, 6 héttel a beavatkozást követően, háromszor pisilte le a kanapét és szórta össze bogyókkal. Mindezt, gondolom, területjelölés címén. Igaz, tegnap óta feltűnően barátságos mindkettőnkkel, pont, mint ivaros korában. Azzal nyugtatgatom magam, hogy a szakirodalom szerint két hónap is eltelhet, mire kiürülnek a hormonok. Zebunál viszont mintha növekedőfélben lenne a számuk, eddig ugyanis nem csinált ilyesmit. Mivel az ominózus testrészei visszanőni nyilván nem fognak, előbb-utóbb túl leszünk ezen is. Remélem.
Úgy látom, az alaptermészete inkább harcias, „majdénmegmondomnekedmitcsinálsz”. Eddig ezt az oldalát hatékonyan árnyalták a szerelemhormonok. Tamást imádta, engem már rég csak a kajaosztó szerepében látott. A műtét óta mindketten elvesztettük bájainkat a szemében, bár a páromnak most is sokkal több mindent enged meg, mint nekem. Igaz, én nem erőszakolom a barátkozást. Olyan kis hörgő-morgó-fogcsattogtató, hogy a kötelező karomvágásra is csak nagy nehezen veszem rá magam.
Mostanában, egy éves kora körül kezdett először vedleni a drága. Szállt a szőr mindenfele, én pedig nem mertem megfésülni, nehogy még jobban elmérgesítsem a viszonyunkat. Egy rexes csoportban figyelmeztettek hozzáállásom téves voltára s emlékeztettek, mennyi bajt képes okozni a lenyelt bunda. Bőszen megkeményítettem a szívemet, s „egy életem, egy halálom, ezt a nyulat megtépázom” jeligével levadásztam, feltettem az asztalra – s bár éktelenül kerregett, morgott és fogcsattogtatott – egyik kezemmel a fejét lenyomva s saját testi épségemet védve, a másikkal kíméletlenül kitépkedtem minden fellazult szőrszálát. A végén úgy nézett ki, mint egy foltokban lyukas perzsaszőnyeg (lásd a fotón). Ekkor jöttem rá, hogy bár bársonyos a bundájuk, azért nem olyan rövid, mint képzeltem. Megvolt az bizony jó egy centi, míg a kopasz foltokon alig borostásodott-bársonyosodott az új. Felkészültem az „öri-hari” állapotra, de nagy meglepetésemre, miután letettem, visszajött a lábamhoz és egész este nem tágított mellőlem. Nem engedte ugyan, hogy simogassam, de ott volt körülöttem. „Mazochista a nyulunk” – újságoltam Tamásnak, mikor hazajött. Bár ösztönösen menekül a macerától, ha erőszakkal megdögönyözik, utána kedvesebb, mint valaha. És kevésbé is idegenkedik az illetőtől. Ezt a párom is észrevette, ugyanis van egy reggeli rituáléjuk, amikor Tamás körben forgatja a parketten. Ezt a procedúrát Zebu különösen utálni látszik, mert morog közben s néha a fogát is csattogtatja, de nem szokott elmenekülni. Utána mindig kap valami fincsit. Nem nagyon értjük: vajon a szárított gyümölcs motiválja, hogy eltűrje a kellemetlenkedést? Képes ennyire előre gondolkozni? Én is adtam neki jutalomfalatot a bundatépés után, de nem hiszem, hogy ezért ült volna a sarkamban egész este. Olyan érzésem támadt, mintha azzal, hogy beletenyereltem az intim szférájába, utána ő maga is közelebb merészkedett az enyémhez. Lehetséges ez? És akkor vajon jó vagy rossz dolog zargatni a ránk cseppet sem kíváncsi fülesünket? Mindig Borisz viselkedéséhez kanyarodok vissza hasonló esetekben, de most (is) tanácstalan vagyok, annyira különböznek. Megboldogult öregurunk annál jobban menekült, minél többet macerálták, és ez így is logikus.
Közös tulajdonságuk viszont a rendezkedési mánia. Borisz is rendezgette a környezetét, ha valami változást észlelt vagy fel akarta hívni a figyelmünket bizonyos hiányosságokra. Például dobálta a tálját, ha nem jött időben a kaja vagy csak általa ismert okokból rángatta s csapkodta az alomtálcáját, lehetőleg éjjel háromkor. Mikor a ketrecét takarítottam, rendszeresen hajigálta el a szemétlapátot és a kicsi seprűt. Utóbbit Zebu is sikeresen műveli. Gondolom, zavarja, hogy szent lakhelye körül sertepertélek. Ezen kívül viszont olyan dolgokra is vetemedik, mint a dohányzóasztalon levő hamutartó feldöntése, a kanapén a borral teli pohár diszkoszvetőhöz méltón széles ívben való ellendítése valamint a kezünk, lábunk, fenekünk erőszakos bökdösése – s ha nem moccanunk az egyértelmű ösztönzésre –, csipkedése, harapása. Utóbbi esetben kiabálva kergetjük le az uraságot kanapénkról, hiszen ami sok, az mégiscsak sok. De ő nem izgatja magát. Három perc múlva megint ott van fenn, velünk, s megint megpróbál kitúrni jogos tulajdonunkból, a kanapéból, szentül meg lévén győződve, hogy az az övé.
