Zebu és Sanya

FURDEK TAMÁS

Első látásra Zebulon is rokon vele, hiszen amit egy nyúl élete során csinál (rágcsál, eszik, bogyózik, szaporodik, ugrál, iszik, megint rágcsál, hancúrozik, bogyózik) nem túl bonyolult tevékenység. És mégis: mi naponta szembesülünk azzal, hogy a címbeli Sanyával ellentétben fülesünk egy komplikált lélek, akinek viselkedését, motivációit nem könnyű megérteni. Pedig mi igazán igyekszünk. Nekünk Zebulon (és így volt ez előtte Boriszzal is) nem csak a markolászni való selymes bundát és a mókás hancúrozást jelenti, hanem kiváló alkalmat egy kis állatmegfigyelésre is. Ha már naponta együtt vagyunk vele és családtagként kezeljük a nyulunkat (értsd: nem a ketrecében tartjuk naphosszat), miért ne használjuk ki a sok órás együttléteket egy kis botcsnálta etológiai megfigyelésre? Csányi Vilmos érdekes és közérthető (kutyákról, majmokról és általában, a világ dolgairól szóló) könyvein nevelkedve megpróbáljuk mi is értelmezni, kutatni Zebu viselkedését. Szeretnénk belelátni abba a buksi fejébe, megérteni, hogy mi motiválja, mikor mire vágyik és mit miért tesz.

Itt pedig gyakran elakadunk. Az még teljesen világos, hogy azért sertepertél körülöttünk esténként, mert tudja: fincsi falatokat fog kapni. S az is csak számunkra meglepő, hogy a mogyorós dobozt vagy az aszalt szilvás zacskót nem tudjuk olyan csendben és suttyomban kinyitni, hogy a szoba legtávolabbi sarkából ott ne teremjen, mielőtt a szánkhoz vinnénk az első falatot. Ilyenkor legfeljebb azt találgatjuk: a hallása vagy a szimata százszor finomabb mint a miénk? A komplikációk ott kezdődnek, amikor a kanapén üldögélve tíz perce simogattatja velem a homlokát. Ez rendszerint úgy alakul ki, hogy a kezem alá dugja a fejét, egyértelműen jelezve, mi a dolgom. Ha ilyenkor Réka hátulról óvatosan ráteszi a kezét, rögtön kinyitja a szemét, felkapja a fejét és méltatlankodva odébbáll – mint aki azt mondja: “jó-jó, szeretem én a simit, de nem akárkitől!”.  

Ebben a jelenetben elsősorban azt nem értjük, miként érez rá ennyire pontosan a kéz tulajdonosára, vagyis az érintés különbözőségére. Másodsorban pedig, ha ennyire szereti a simogatást tőlem, akkor a “mamától” miért nem fogadja ugyanolyan szívesen?  Elvégre Rékával is sokat van együtt. Ő pucolja a ketrecét, lefekvés előtt ő ad neki enni, régebben akadálypályák teljesítésére tanította, mostanság a kanapé előtt térdelve puszilgatja a fejét minden este -  egyszóval ő is szorgalmasan foglalkozik vele.

Ezt még hajlandóak vagyunk annak a számlájára írni, hogy…– mit takargassuk – belém szerelmes (így ha valamikor élettársat szerzünk neki, lehet, hogy az csakugyan egy “Sanya” lesz, nem pediglen egy Sárika). De az már végképp érthetetlen: ha esténként önként ugrik fel a pocakomra és ott negyedórákig bármit csinálhatok vele, akkor ugyancsak én reggelente miért nem tudom felemelni és megdögönyözni? Miért van az, hogy esténként a kanapén élvezettel tűr tőlem a gyömöszöléstől az emelgetésig bármit, de másnap méla elutasítással vonul arrább két lépéssel, ha közeledni próbálok feléje? Akkor sem fél, nem menekül, egyszerűen csak azt juttatja kifejezésre: “ugyan tátá, mit akarsz, nincs most ehhez kedvem!”.  Ez szinte minden reggel ismétlődik. Ha néhanapján a saját szobájában is hajlandó szóba állni velem, azt piros betűvel írjuk fel a naptárba. 

Magyarázatként pedig semmi mást nem tudunk elképzelni, csak azt, hogy a közös együttléthez kizárólag akkor van kedve, s csak akkor fogadja szívesen, ha ő a kezdeményező: ő jön oda hozzánk, ő ugrik a pocakomra magától vagy ő tolja a fejét a kezem alá. Egyszóval, ha ő irányít, ha ő a főnök. Nekünk pedig csak a hű alattvaló és készséges kiszolgáló szerepe jut. Az már más kérdés, hogy ezt mi - sok-sok nyúlgazdihoz hasonlóan - milyen szívesen vállaljuk.