E mostani szöveg az iskolán kívüli világra összpontosít. Viszonylag közel laktunk az iskolához. Pár perc alatt odaértem, ugyanannyi alatt haza, ám mégis ez gyakran vált keserves, hosszú kitérőkkel és félelemmel szegélyezett úttá. Az iskola környékén ugyanis nagyobb fiúk várták a kisebbeket, hogy uzsonnájukat, zsebpénzüket elvegyék tőlük. Azt nem tudom, csak feltételezem, hogy nem csak a magyarokkal, hanem a románokkal is így bántak, de velünk biztosan igen. A forgatókönyv egyhangú volt. Elindultam iskolába, majd valahol, egy kanyar mögött, a bejáratnál, vagy egy lépcsőház előtt üldögélve ott volt egy nagyobb csoport suhanc. Egyesek cigiztek, mások magoztak. Ha megláttak, elénk küldtek egy-egy – általában kisebb – képviselőt, akinek az volt a dolga, hogy belénk kössön. Ha ellenálltunk, ott volt a hátország, ha nem, akkor jött a vámolás. Most is összeszorul a gyomrom, amikor visszaemlékszem, hogy az anyám által gondosan összepakolt szendvicset hogyan becsmérelték. Mi ketten éltünk, édesanyám egyedül tartott el minket, kínlódott, mint sokan a ’90-es években, de azért tisztességesen nevelt, s mindent megtett, hogy én ne tapasztaljam a nélkülözést. Erre meg jön egy nagydarab majom, aki azon csúfolkodik, hogy mi van a két szelet kenyér között, amit az én anyám kent meg gondosan. Ledugtam volna a torkán, hogy tikkadjon meg tőle, de nem tehettem. Pénzem legtöbbször nem volt, így nem tudták elvenni. De kijárt azért néhány pofon, pár rúgás, némi ruhatépés, ez a rituálé része volt. Aztán tépázott kabáttal és becsülettel mehettem egyenleteket oldani az osztályba vagy haza. Persze vissza lehetett ütni, csak hát annak még nagyobb verés volt az eredménye. Hát tűrtem. Tűrtem és sírtam.
Mivel az iskolába sokan jártunk, délutáni oktatás is létezett, ami még rosszabb volt, mert ilyenkor menet és jövet is kijárt a „terápia”. Persze igyekeztem elkerülni ezeket a találkozásokat. Lopva mentem, lehetőleg észrevétlenül. Így osonhat a préda a ragadozók által járt területen. Saroktól sarokig lopakodtam, s ha megláttam őket, inkább nagy ívben elkerültem azt a helyet. Bolyongtam a tömbházlabirintusban, remélve, hogy valamiképp célba érek.
Túl étellopáson, pofonokon, szakadt kabáton, vérző orron, a legrosszabb az volt, amikor pusztán heccből rám mordultak: „Cântă imnu’, bozgore!” Ez nekem már sok volt. Ilyenkor kihúztam magam, s halkan, de biztosan válaszoltam: „Nu cânt!” Félreértés ne essék, semmi bajom nincs a román himnusszal, ismerem a szövegét, lehet jobban, mint emezek, énekelni sem restellem, de nem így, nem ekkor. Ekkor inkább verjék ki az összes fogamat, de akkor sem fogom énekelni. Olyan, mintha azt akarnák, hogy a cipőjüket csókoljam, amire semmilyen körülmény között nem vagyok és nem is voltam hajlandó. „Căntâ, mă!” – üvöltötték, de nem, nem ment. Pofoztak, rúgtak, lökdöstek, de nem. Végül valahogy mindig kiszabadultam, sokszor véresen, mindig bőgve mentem haza vagy az iskolába, ott meg próbáltam nyugodtnak tűnni, mintha nem történt volna semmi.
Bár nem emlékszem a zaklatóim arcára, a tekintetük most is eleven előttem. Állati agresszió, annak a bizonyossága, hogy a másik nem tud visszaütni és a gyűlölet. Megalázni, leköpni, dehumanizálni a másikat, ezt sugározták a szempárok.
Középiskolás koromra elkerültem a Monostorról. Egyre kevesebbet járkáltam ott, így lassan kikoptak ezek a találkozások. Amint kikoptak lassan szerintem a hasonló jelenetek is. Valahogy a bozgorozás is elcsitult, s ha valaki tőlem kérdezi, Kolozsváron jelen pillanatban csak nagyon elszigetelten fordulnak elő ilyenek. Azt hiszem, ott maradt ez is azokban a sáros, szürke ’90-es években.
Mindezt azért írom le, mert választások előtt állunk, s úgy alakult a világ, hogy a tévéből egy rég látott tekintet köszönt vissza egy elásott múltból. Igen, az a tekintet, a „Cântă imnu’, bozgore!” nézés. S ez engem nagyon megijeszt!
Olvasom, hallgatom a napokban a különböző elemzéseket, előrejelzéseket. Hallgatom a higgadtat játszó hozzászólók szövegét, miszerint nem lesz semmi baj, felkel majd a Nap, s ne higgyük, hogy olyan könnyen el lehet minket intézni. Talán még igazat is tudok nekik adni. Lehet, hogy egyből nem szüntetik meg az iskolákat, az intézményeket, nem szerelik le a magyar feliratokat. Lehet… De egy dolog biztos! Előbújik a múlt mocsarából az az agresszió, amit én is megtapasztaltam. Sokan lesznek olyanok, akik immár újra feljogosítva érzik magukat, hogy rászóljanak a magyarul beszélőre, hogy váltson nyelvet, akik himnuszt énekeltetnek, akkor is, amikor az felér egy cipőre lehelt csókkal, hogy elvegyék az ételt és eltépjék a ruhát, mert tudják, a rendszer hallgatólagosan mögöttük áll. Nem lesz baj, ezek nem fognak, mert nem tudnak, visszaütni, könnyű prédák, ott áll mögöttük az erő, s ők heccelhetnek nyugodtan következmények nélkül.
Négy gyermekem van. Eddig nyugodtan elengedtem őket a városba, mert tudom, hogy ez biztonságos hely, s nem kell attól tartanom, hogy úgy járnak, mint én hajdanán, de rettegve gondolok arra, hogy május 19-re mindez megváltozhat, s megint visszatérünk egy olyan világba, ahol nekik ugyanúgy kell lopakodniuk, mint nekem egykor. Ahol inkább nem válaszolnak a telefonhívásra, hogy ne kelljen magyarul beszélni közhelyeken, mert valaki beléjük köthet, ahol elkerülnek bizonyos csoportokat, nehogy kiderüljön etnikai hovatartozásuk és megverjék őket, ahol prédákként iszkolnak egy ragadozók uralta világban.
Ezt a szellemet ott kellene tartani a múlt mocsarában, ahol a helye van, de ezért május 18-án választani kell, s a huligánok helyett a normalitás ábrándjára szavazni.
