1.
Tél volt, kora délután, kint sötét volt már. A konyhában csináltunk valamit egymás mellett. Mintha én tartottam volna valamit, édesanyám meg bogozta volna a kötőt rá. Mintha.
Koppintás hallatszott, három, ritmusos. Nyílt is az ajtónk. A szomszéd lány még friss udvarlója lépkedett nagy és határozott léptekkel a konyhánk közepéig.
Kezében virágcsokor.
Valahol félúton, döbbent tekintetünkre szóra nyitotta száját, közben hátrafele ereszkedett is kifelé.
– Azt-hi-szem-nem-jó-felejáááá-rok!
Az ajtó csukódik. Ránk zuhan a csend. Próbáltuk, igazán megpróbáltuk magunkban tartani a nevetésünket, hogy bár a lépcsőfordulóig elérjen, de nem hiszem, hogy nem csípte nyakon a kirobbanó röhögésünk. Épp egy emeletnyit tévedett szegény legény.
2.
Már hálószobává léptettük elő az egykori gyerekszobát, amikor egy koppanás, és nyílt a bejárati ajtó. Én épp a hálószoba előtt álltam.
Látom, hogy araszol befele egy nagy tekercs virágos perzsaszőnyeg, majd látok egy nagy hasat, egy kalapot, végül egy jól megtermett cigányembert.
Meghűl ereimben a vér.
Helga egykedvűen dugja ki a fejét. Borzas fürtjei kíváncsiságot táncolnak. Épp egy szoba választ el minket. A váratlan vendéget és Helgát egy szoba, Helgát és engem egy másik, a cigányembert és engem egyenesen kettő.
Helga egy lány, komondor.
– Nem vagyok én gazella, esélyem sincs elkapni, ha úgy alakul... – járja meg magát a gondolat a fejemben.
A Helga borzos fejéről átsiklik a tekintetem a váratlan vendégem felé. Mint egy gyorsított visszajátszáson, tűnik el a fej, a nagy kalap, a pocak, majd a hosszú, virágos perzsaszőnyeg. A bejárati ajtó halkan csukódik.
– Ügyes kislány vagy! – ülök le Helga mellé törökülésben.
Szíve oly hevesen ver...
Helga és én, valamikor 2004 tájékán. Fotó: Neagu Adrián
3.
Határozottan kopogtat, mint aki tudja, hogy várják. Én épp édesanyám táskájából bányászom kifelé a friss Nők Lapját. Földig érő, bársony házi ruhában nyitom is az ajtót. S találom szembe magamat egy öltönyös fiatalemberrel. Kezében virágcsokor. Tétovázik, hogy lehúzza-e a cipőjét vagy sem. Várom a döntését.
– A titkárnő itt van? – pillant rám kérdőn, közben a cipőfűzőjét bogozza.
– A titkárnő? – csodálkozom.
– Máthé Kriszta...
– Én vagyok – mondom egykedvűen.
– XY vagyok – nyújtja barátságosan a kezét.
Lepörög előttem a hét eseménye.
Hétfőn arra kért édesanyám, hogy ha hív XY, akkor kérjem meg, diktálja le a nemtudommilyen számát, mert kell a statútumhoz. Hívta is, kértem is, mondja, hogy úgy félóra múlva meg tudja mondani, visszahív. Mondom, hogy én is el kell menjek egy fél óra múlva, így igyekezzen a visszahívással. 35 perc múlva hív. Leírom a kért számot. Kedden arra kér édesanyám, hogy mondjam meg, szerdán hatkor várja. Hív, szerdán nem tud, csütörtökön boldogan. Hívjon vissza később. Visszahív, jó a csütörtök, fél hétre. Köszöni szépen!
S most, csütörtökön fél hétkor, áll itt előttem ez a fiatalember, s hozott nekem egy csokor virágot. Vigyorogva át is adja. Kihúzom magam. Földig érő bársony házi ruhám alól kivillannak a lábujjkáim.
Tizenhárom éves vagyok, és büszkén boldog.
(2017)
